Mint azt számos irodalomelméleti munkából is jól tudjuk: a háborúk alatt, között és után sem hallgatnak a múzsák. De még ha e klasszikus szentenciára utaló ellentmondás sem lenne hiteles önmagában, az elemző tekintet összegző szándéka révén egy sor olyan szépirodalmi művet lelhetünk meg a 20. század irodalmában, melynek témája a Nagy Háború, s ennek feldolgozott, regény vagy elbeszélés, novella vagy vers alakjában mutatkozó megjelenítése. E nem szokványos, de lehetséges nézőpontok nyomán indult el nemcsak az irodalomtörténet, irodalom-antropológia vagy történettudományi áttekintés, illetve számos témakör között az első világháborút föltáró gyűjtés, hanem a visszapillantás értékelő volta olykor a meglátások véletlenjén át is vezet. „Az egyik leglátványosabb változás a történeteknek a történelemmel, az időről szerzett tapasztalatokkal való összefonódásában érzékelhető. A folklorisztikai köztudat a 20. század közepén összefoglalta a népi emlékezet természetét és sajátosságait. Eszerint a népi emlékezet etnocentrikus, szelektív, anakronisztikus, esemény- és hősközpontú; alapját a ciklikus időképzet képezi; formai-műfaji kerete a történeti monda. Ma már jól látjuk, hogy a népi (populáris) emlékezet évszázadok óta igénybe vette az írásbeliséget, miáltal precízebb, időtállóbb és távolabbra kiterjedő történelemképet őrzött meg. A 19. század végétől a kommunikatív emlékezet mellett megjelentek a kulturális emlékezet rituális formái, mint kitalált hagyományok (megemlékezési szertartások, évfordulós ünnepségek, az 1990 utáni évektől a településnapok). Az emlékezéstechnikák következtében az események térhez kötődnek (emléktáblák, emlékoszlopok, emlékünnepek) és materializálódnak (múzeumok, emlékszobákban kiállított tárgyak, képek, írott dokumentumok), az élettérben, a mindennapi életben szemlélhetők lesznek. A történelmi epizódot felidéző monda mellett megjelentek a terjedelmes narratívumok, a történelmek, amelyek több évszázad történéseit korszakokba szervezik”.[1]

Az első világháború centenáriumi évfordulójára – talán nem véletlenül – sorra jelennek meg az áttekintő—összegző elemzések és új szemléletű monográfiák, s köztük az eseményeket nem szigorúan vett „történeti kontextusban” vagy nemzeti fejlődés-folyamatban taglaló szakmunkák. Ezek közt kiemelkedő helyet élveznek – egyre gyakrabban is mindinkább – a népi emlékezet térhez és időhöz kötött lenyomatai, „materializálódott” verziói, melyekben az érdekes narratívumok olyan világot hívnak életre, „amelyben a kiindulási állapotot a cél állapotba változtató cselekedet vagy esemény nem olyan nyilvánvaló, hogy valószínűleg megtörténjék a dolgok szokásos menete mellett”, ugyanis „az érdekes történet többé vagy kevésbé, de mindenképpen eltér a mindennapi élet eseményeitől, vagy pedig új, sajátos nézőpontból jeleníti meg azokat. A történet ’érdekes’ volta eredhet a narrátori perspektívából, a szereplőnek tulajdonított tervekből és állapotokból, a ’megpróbáltatásokból és diadalokból’, a problémamegoldásból, a történet által megjelenített világ specifikumából, a történetnyelvtan szabályainak megsértéséből.

 Azonban, hogy a létező sok-sok történet közül melyik és miért érdekes, illetve az is, hogy meddig érdekes, az korszakonként, társadalmanként nagyon eltér. A történet érdekes voltát a befogadó fedezi fel. Az érdekes történetek kiválasztása, valamint a történetek érdekessé tevése a történetmondás állandó törekvése” – írja Keszeg Vilmos e 20. századi értelmezési folyamatról. S ezek az érdekessé tett vagy érdeklődést kiváltóvá váló folyamatok is tisztán megmutatkoznak az irodalmi művek olvastán nem különbül. De – mint Keszegtől is olvassuk – korántsem függetlenül a mindenkori és a hagyományozott történeti beszédmódoktól vagy a jelentés-tér változásaitól. „Az I. világháború felidézéséhez a magyar köztudatban és kultúrában reflex-szerűen a végkifejlet: Trianon ténye és traumája társul. Nem maga a háború, hanem annak más eszközökkel folytatása: a világot felosztó nagyhatalmi vetélkedés számunkra oly tragikusan kedvezőtlen verdiktje (1920. június 4.). Minden, ami ezután következett be a magyar történelemben, ebből a sokkból és traumából nőtt ki – ez nem vonható kétségbe…” – indítja első fejezete első bekezdését Kőbányai János, kinek szavaiban a traumák és tragédiák ismétlődése nemcsak a kötet további százhúsz oldalára ad ritmusképletet, de mintegy jelzi is a Szerző egyszerre újságíró, történész, író, irodalomkritikus, esszéista, lexikográfus és közgondolkodó státuszát is. A kötet,[2] mint Kőbányai más társadalom- és eszmetörténeti munkái is, ritmusban, harmóniában van a megjelenített tárggyal, vagy éppenséggel mintha regényes keretbe zárt nagyesszé volna… A bevezető fejezet háborús szépirodalmi áttekintése a kötetzáró utolsó szövegoldalakon kap csengő felhangokat, midőn levéltári—forrástörténeti újdonsággal lepi meg olvasóit, mely mint a történetek érdekessé válásának élménye kínálkozik a megértésre: „Vajon hazatérhet-e most ez a nagy elbeszélés? Hiszen míg érdekes, és jól megírt történet a héber olvasónak, zsigerien egzisztenciális problémákba markoló a magyar számára. Még most is. Annál is inkább, mert ez a fogságban papírra vetett, s 1924-ben először napvilágot látott történet eleddig Magyarországon nem beszéltetett el. Nem a könyv sorsáért aggódunk, nem Avigdor Hamieri magyar recepciójáért, akiért még sokat szeretnénk tenni a Múlt és Jövő programjában, hanem azoknak az elbeszéléseknek a tudatba kerüléséért, amelyek nélkül oly csonkán-csorbán, sebet sebre halmozva görög előre (?) a mi életünk elbeszélése is” (108. old.).

E kötetben, s a Múlt és Jövő több kiadványában is, a „minden egész eltörött fátumában” fölvezetett irodalomtörténeti gyűjtemény utolsó fejezetét figyelmünkbe ajánló szavakkal Kőbányai sommás képzetet konstruál: „…még a társadalom margóján sem születhetett az I. világháborúról, a modernitásba fordulás lehetőségének egyetlen fordulójáról alapvető, katartikus hatású és igényű szépirodalmi elbeszélés a magyar irodalomban. A magyar társadalomban. Annak ellenére, mint áttekintésem is bizonyítja, hogy a maga töredezettségében minden készen állt, megfogalmazódott… Ahogy a magyar és modern regény, úgy nem született meg a modern Magyarország sem” (96. old.). Jelzi a kötetben több ponton is, hogy aspektusa és összegző kísérlete publicisztikai: újságírós múltjában meg kellett szoknia, hogy nemcsak a kérdésföltevés, hanem a „kitől kell kérdezni” irányelve adja a kellő esélyt a válaszra. „A hosszú expozíciót” egészen a 97. oldalig kitolja, s csupán itt jelenti be: „Ama I. világháborús regény megvan. Habár nem magyarul írták, hanem egy másik nyelven és egy másik kontinensen jelent meg több kiadásban. Avigdor Hameiri írta, címe: HaSigaon Hagadol, magyarul A nagy őrület. Lehetett volna ezzel is kezdeni. A régi újságírói életemben megengedhettem a felületes, de sokszor célravezető fogalmazást, az effajta gyors állítást – nevezetesen, hogy a legjobb, vagy legalaposabb magyar regényt az I. világháborúról egy kevéssé, vagy egyáltalán nem ismert, magyar származású héber szerző írta…”.

A meglepő kontrasztot és a történeti dimenziókat már a hiány okával és mechanizmusait jellemezve azonnal pontosítja is a továbbiakban: „A hiány ténye: üzenet. Az elbeszélés meg nem születése, s a töredékek recepciójának elmaradása abban a félreismerésben akadályozta meg mindazokat, akik a saját elbeszélésüket az egész magyar elbeszélésbe akarják illeszteni (és ebbe a magyar nép minden tagja beletartozik, tudatosan, vagy tudattalanul), hogy a nemzettel történt újkori tragédia nem Trianonból ered, hanem egy előtte bekövetkezett törésből. A trianoni diktátumokért nem mi vagyunk felelősek, ama törésért azonban igen. Az itt körüljárt hiány azt bizonyítja, hogy a magyar nemzet egy olyan elbeszélést választott, amelyben nem állapítható meg a felelőssége. A mely nem kérdez rá a felelősségre. S ezért nem találhat megoldást a saját elbeszélése folytatására – mert annak útja végzetesen egy másik, egy könnyebb irányba terelődött, s ezért soha nem érkezhet el a megoldásokig. A köztudatba is beivódott ’sérelmi politika’ nem politika. Hanem tudatállapot. Kialakításában nem politikusok, hanem írók viszik a prímet, az elbeszélés íródeákjai – és a körülöttük kialakult diskurzus” (98-99. old.).

E nagy űrt, hiányérzetet azonban immár nem pusztán állításként hozza elénk, hanem a kötet szerkezetét adó három nagy fejezet (A nagy háború mint a magyar társadalom háborúja; Elbeszélés fragmentumokban, a nagy háború és a magyar próza; Happy End?, avagy a megkerült nagy háborús /magyar/ regény) elején fölhangzó levezetéssel igazolva: a történeti traumához vezető út, a „történetláncolat lett volna a nagy háború legmeghatározóbb történés-sora a magyar történelemben. Meghatározó az, aminek a hatása, eredménye ma is formálja a társadalom állapotát és milyenségét – a terület hovatartozása, bármilyen fontos ez gazdasági vagy pszichológiai szempontból, nem társadalmat formáló tényező. Ebben a kontextusban az a megkérdőjelezhető, hogy a roppant terület- és népességcsonkolás lett volna a háború legvégzetesebb következménye. Korántsem paradox módon éppen a Trianon-sokk torlaszolja el az utat, hogy magát a háborút, s a keretei között lezajlott történéseket és a máig munkáló örökségét vizsgáljuk. S minden bizonnyal a II. világháború esemény- és felelősségsorával azért nem lehet szembenézni, mert még az I. világháborúé is elmaradt. A geopolitikai helyzet alakulásába olyan kis országoknak, mint Magyarország nem sok beleszólásuk volt/van – hiszen Kompország-elhelyezkedése és ebből adódó kényszerű szövetségrendszerei kódolják a nagyhatalmaknak való kiszolgáltatottságot. A föltartóztathatatlan végzet a trianoni kastély diktátumaiig már Mohácstól, vagy még előbbről más ok-okozat láncolatán közeledett” (7-8. old.).

Kőbányai írói énje ugyanakkor vetekszik itt a történészivel és az irodalmáréval: az „apokaliptikus térben lezajló cselekvéssorozat tartozékaként” tekint a kortanúk, az írói sorshelyzetek háborús pillanataira, az elbeszélők szereplőire, jelenléti sajátosságaira is, a riportázsra, a fiktív ottlét emlékképeire, az írói szolidaritásokra, a publicisztikától regényig, naplótól versig, levélválogatástól a drámákig vezető útra. Szomory Dezsőtől a Harry Russel-Dorsan harctéri leveleire, mint ál-tudósításokra és a Matuska-dráma hadifogoly-szökevény intimitásaira, vagy Balázs Bélától a Lélek a háborúban. Balázs Béla honvédtizedes naplójára, a Monarchia társadalmi osztályainak apokaliptikus mutatkozásaira; Molnár Ferenc Haditudósítói emlékeire és Galícia frontjairól haza-írt soraira; Göndör Ferenc Szenvedések országútján összehozott feljegyzéseire; Móricz Zsigmond Vérben, vasban, kis képekben egybefoglalt frontharcosok közötti paraszt-portréira; Franyó Zoltán tudósításaira, melyekben a galíciai zsidóságon kívül a bécsi emigráció, majd az olasz hadszíntér is megjelenik „e mai pokolnak Dantéja” tollán; Pogány József lembergi, lengyel és kassai beszámolóira, ahol a pogromok szelleme dúl és a cionizmus építkezik majdan; Tömörkény István hátországi háborús folklórjára; Tersánszky J. Jenő Viszontlátásra, drága elbeszélésére; Frankl Béla (Zalka Máté) Doberdóról formált osztályharcos frontregényére; Markovics Rodion Szibériai garnizonjára vagy Aranyvonatjára; Kuncz Aladár Fekete kolostorára; Zilahy Lajos Két fogoly-regényére és háborús verseire is kitérve… – hogy mindezek nyomán a bukott monarchia önkörében is bukott népeit, kapcsolathálóját, felelősségét, a feudális tekintélyuralom és származási rend fölötti modernizációs győzelmet is figyelmünk homlokterébe vezesse… (42-96. old.).

Mindez a Szekfű Gyula által „utat tévesztettünk” kényszerként jelzett folyamat, mely Hameiri tollán már a „bűnbe esés elbeszélését mondja el”, teszi „paradox egzotikummá” a lét választhatatlan állapotait, saját sorskeresését, identitás-kanyarjait. A nagy őrület szerzője magyarként indul a háborúba, Ady rajongójaként és famulusaként élt addigi élete pedig elsőként az orosz rendszer ellen fordul, láthatatlan törésvonalakat mutat föl a front és a hátország között, ráismer bujkálókra, beereszkedik a lövészárkok hétköznapjaiba, végül zsidóként és cionistaként bizonyítja saját és sajátjai bátorságát. Első regényét A pokol fenekén folytatódó másodikban teszi teljessé: riport, fikció és líra arányosan lel formára itt, a hadifogság poklában, amely „nem az etnikumok, s nem társadalmi rétegek különbsége, hanem az emberé. A jó és rossz emberé. Hiszen csak ezt a felosztást ismeri az ő legmélyebb kultúrája: a Biblia és a magyarázatai – Jó és Rossz végső harca, az Apokalipszis zajlik ennek az egyéges műnek az utolsó lapjain” (104. old.).

Hameiri számára már nem a befogadás, az asszimiláció esélyegyenlőségi perspektíváit átélő, majd a lövészárokba kényszerített értelmiség útválasztásának krízisével együtt járó reményvilág a meghatározó, hanem immár „a társadalom megváltása” és nem-zsidóként föloldódás a kommunisztikus eszmékben, majd a perspektívákban vagy a teljes életről lemondás Németh Lászlói kényszer-útja, vagy pedig az emigrálás esélye. E hármas dilemma már a kettős identitás monarchikus korszaka utáni, a „Kákánia” népei közüli kiszakadás kafkai-musili víziójával terhelt, s majdan a holokauszt apokalipszisához vezető útra térés együttes elutasítása, a polgárhiányos polgárosodás fals és félelmes útjának elkerülése felé vezet. Hameiri szereplőinek entitása, az egyenlőséget elismerő kortárs világ hiányaként megnevezett trauma ezáltal múlja fölül a hovátartozás esélyeit, s vezet egy más korba, más illúzió-körbe, s egyben a másik emlékanyag további építése. Ebben pedig a „még érdemes megszólalni” bátorsága felé vezető utak keresése az, amely korszakos választ ad nemcsak a Kőbányai által a „háború az irodalomban” címbeli kérdéseire, hanem a mindenkori elbeszélések témává nem avatható eseménykörei révén az elbeszélhetetlen elbeszélések megjelenítése felé kalauzol.

Kőbányai e kötetében már írók által feltárt esemény-sort, elbeszélt élményeket, összegzett emlékezetet és megosztott narratívákat sorolt föl, művei szövegrészleteibe vezet be, és ismeretlen új irodalmi szereplőkkel, aspektusokkal idézi meg a háborús irodalmat, annak befogadásával kapcsolatos beszédmódokat, korszakosan érdekes narrátori vállalásokat, egy-egy jeles írói alkotás élmény-mögöttesét. Például Bródy Sándorét, akit „maga Jókai Mór képviselő mentett ki egy morvaországi katonai börtönből, Szomory Dezső 17 évig bujdosott katonaszökevényként, a már halálosan beteg és országos hírű Ady Endrének meg kellett jelennie a sorozáson, s csak barátai összeköttetéseinek mozgósításával kerülhette el, hogy mint bakát a frontra küldjék” (17. old.) – hisz például az újságíróknak a feudális állami és társadalmi hierarchiában nem volt meg a születési kiváltsága a tiszti státushoz, az ellenség által is respektált fogság-kiváltságokhoz, az önkéntes vagy tartalékos rangokhoz, vagy „az asszimilációs társadalmi szerződések alapján” szabad pályákon érvényesülni engedett zsidó presztízshez (18-35. old.). Kőbányai a bevezető fejezetekben mintegy történetszociológiai aspektusból is előkészíti az utolsó fejezet „Happy Endingjét” olyasfajta társadalomhistóriával, mely az írók és „a háború örve alatt vívott” másik háború, az elitek és plebejusok közötti történeti konfliktus harci korszakban kiütköző jellegét engedi narratívává tenni. Kell-e több, ha mint alkotó épp az elbeszélhetetlent teszi így is elbeszélhetővé, maga a negáció tagadásával, az irodalomtörténetekből mindmáig kimaradó életművek-részletek árnyalt korrajzával…?

Kőbányai könyve talán korszakosan is egyedi ebben az összefüggésben, s ha az első fejezet talán helyenként „történelem-tankönyvi” aspektusai nem is engedik rögtön írásművek idézeteihez jutni az Olvasót, ezek második fejezetbeli kárpótlását bőven megkapjuk, de már úgy, hogy szövegszerű, elbeszélési, jelentéses és „érdekes narratívumok” sorát kapjuk meg a közlés- és befogadás-históriai korrajz révén. Ennek pedig, miképpen Hameiri művének eddigi ismerethiányát pontosító, gazdag kárpótlását nyújtja Kőbányai a maga irodalmi-történeti összefüggés-rendje felállításával, a háborús memoárirodalom részletgazdag állapotrajzával.