Fáradt szülők, magányos, befolyásolható gyerekek, veszélyes internet. Az utóbbi hetekben sokat hallottunk minderről, elsősorban a Kék Bálna internetes „játék” kapcsán, amelyről nem pontosan tudni, hogy mennyire összekapcsolható fiatalok öngyilkosságaival. Kalóz János-György kolozsvári pszichológust arról kérdeztük, hogyan csökkentsük egy ilyen tragédia esélyeit. Beszélgettünk a szülők felelősségéről, eszközeiről, és arról is, szabad-e cenzúrázni az internetet, kutakodni a gyerekek privát szférájában.

Mi történik a mai gyerekekkel, mit rontunk el a nevelésükben?

A kiindulópontunk a mai társadalom, és ezen belül a család. A szülők gyereket vállalnak, ezzel párhuzamosan viszont ott van a hajtás, az időkrízisek és ehhez hasonlók. A gyerekek hazamennek oviból, iskolából, és különböző szükségleteik vannak, minőségi együttlétre vágynak. Nem feltétlenül három-négy óra törődésről beszélek, hanem például leülni egy-két órát játszani úgy, hogy közben kizárjuk a külvilágot, a telefont sem vesszük fel.

Az odafigyelés, megértő kommunikáció az első perctől kezdve fontos: tegyük fel, hogy mosogatunk, és odajön a gyerek egy rajzzal. Nem mondjuk azt, hogy öt perc múlva megnézem, mert épp dolgom van, hanem letesszük a tányért, és törődünk vele, sikerélményt adunk neki. Mert különben, ha többször elutasítjuk, egyszer majd nem fog odajönni, hogy megmutassa a rajzát. Ha mindezt átvetítjük a tinédzser korra, akkor a következő történik: a kortárscsoportban kezdi megbeszélni a problémáit, és nem velünk.

A kortárscsoportnak ebben a korban egyébként is nagyobb hatása van, mint a szülőknek, de ha foglalkoztunk a gyerekkel, akkor megismerhetjük a barátait, és fenntartjuk, hogy velünk is beszélget.

Hogyan viszonyuljunk az internethasználathoz?

Azt mondják, hogy telefon, tablet és hasonlók 11-12 éves kora előtt nem jó, ha a gyerek kezébe kerül. Mint szakember és mint apa is elmondom, hogy ez mese. Ha mindenki betartaná ezt a szabályt, akkor működne a dolog, de gyakran már az oviban a gyerek kezébe kerül valamilyen kütyü. Be kell vezetni viszont a korlátozást az első perctől. Ha ezt megtesszük, akkor nagy valószínűséggel fenntarthatjuk ezt a későbbiekben is. Ez ellen persze lázadni fog a tinédzser, de betartja majd a szabályokat.

Egy másik fontos dolog: ha például mesét néz a gyerek a tableten, akkor az ne arra legyen eszköz, hogy befogjuk a száját. A gyerek információkat nyer a mesékből és kérdések merülnek fel benne. Minőségi idővé kell tegyük ezt a folyamatot, leüljünk mellé és választ adnunk neki.

Így aztán amikor kérdések merülnek fel benne, a helyükre tehetünk információkat, ha pedig ezt következetesen tovább visszük, akkor a közösségi hálókra csatlakozáskor is megbeszélhetjük, hogy milyen adatokat oszthat meg magáról és így tovább. Ha csak parancsolgatunk, a gyerek „el fog bújni előlünk”, bevonul a saját világába, és a kérdéseire saját válaszokat keres, például az interneten. Ha ott talál „megértő” embereket, akik meghallgatják őt helyettünk, és elkezdik sugallni, hogy ez az élet nem jó, akkor megtörténhet a baj.

Mennyire érti meg egy gyerek azt, hogy az öngyilkosság, a halál az nem egy könnyed dolog, nem egy egyszerű jelenet, mint a filmekben, vagy tét nélküli, mint a számítógépes játékokban?

Nincs felső határa annak, hogy mikor kezdjünk el a halálról beszélgetni. Azt gondolom, hogy a gyerek, ha felteszi a kérdést, arra reagálni kell – ez így van a szexualitással is, nem lehet tabu. Természetesen az ő nyelvén kell beszélni erről, de nem hiszem, hogy tündérvilágba kell átvinni a kérdést. Én is elbeszélgettem a lányommal arról, amikor rákérdett, hogy az ember megszületik, felnő, öregszik, majd eljön a pillanat, amikor az ember meghal, vagy vannak betegségek, amelyeket az ember nem bír ki. Családokon múlik, hogy milyen módon közelítik meg a kérdést, például egy vallásos család másként. De a fontos, hogy beszélgessünk erről.

Mennyire tartható morálisan, ha egy szülő a gyerek internetes tevékenysége után kutat?

Nem hiszem, hogy rendben volna ez, de például, ha a gyerek éppen a gép előtt ül és elhaladok mellette, akkor még nem baj, ha odapillantok. Ez még csak odafigyelés. De nem jó belemászni az intim szférájába. Egy másik helyzet, hogy ha valakinek veszélyben van az élete, vagy nincs rendben vele minden. Ilyenkor nem baj, ha utánanézünk annak, hogy mi történhetett, de általában bíznunk kell benne.

Mennyire van értelme korlátozni az internetet?

Egyfajta kontrollt jelent az is, ha együtt nézünk egy mesét, mert látom, követem, hogy mit néz, és beszélgethetünk róla. Amikor már saját telefonja van, akkor természetesen korlátozhatunk, mert ha a kortárcsoportjától lát valamit, ami nem feltétlenül jó, de érdekli, akkor ő is rákereshet.

Nem okoz problémát, ha a társai olyan tartalmakról beszélgetnek, amelyeket ő nem is ismer?

Abban az esetben, ha otthon beszélgethet erről, akkor nem jelent hátrányt ez. Ha rákérdez például egy műsorra, hogy miről van szó, akkor megnézhetjük közösen és elmondhatom a véleményem neki. Azzal nem foglalkozom, hogy a többiek miért néznek valamit, mert nem ócsárolom őket, hanem arról beszélgetek vele, hogy mi miért nem nézzük. Lehet persze konfliktus az osztályban amiatt, hogy ő nem ismer valamit, de ha velünk ezt megbeszélheti otthon, akkor majd a társainak is tud érvelni.

A szülőnek persze alkalmazkodnia is kell. Ha például az osztályban néhány gyereknek van Facebook-profilja, akkor nem kell megengednünk feltétlenül, hogy a gyerekünknek is legyen. De ha már szinte mindenkinek van, akkor képlékenyebben kezelhetjük a helyzetet.

Mostanáig arról beszéltünk, hogy a szülőnek mi a teendője, sokan viszont azt mondhatják, hogy egészen egyszerűen nincs idejük, fáradtak és így tovább. Milyen tanácsokat adna a szülőknek, hogy ők maguk változni tudjanak?

Segítséget kell kérni. Nem feltétlenül pszichológustól, hanem akár csoportoktól, amelyek erre célzottan működnek, rendezvényekre járni és így tovább. Vannak nagyon jó könyvek, amelyeket szakemberek írtak, de olvasmányosak.

Döntés kérdése, hogy változunk vagy sem. Magunknak kell feltenni a kérdést, hogy változunk-e, és vannak eszközök arra, hogy elinduljunk ezen az úton. Az nem igaz, hogy nincs időnk, a kérdés, hogyan osztjuk be azt. Hozzám is rengetegen jönnek ezzel a problémával, és megtanítok nekik taktikákat: például fel kell eleveníteni a céljainkat, fontossági sorrendbe tenni és papírra írni ezeket. A szabadidőnket eleinte meg kell tervezni, foglalkozni azzal, ami jól esik nekünk. Mindez nagyon fárasztó, de amikor egy ideje így járunk el, akkor könnyűvé válik. Erre az eszközre akkor van szükségünk, ha káosz van az életünkben. Érdemes ugyanakkor a nap végén kipipálni mindazt, amit elvégeztünk: ez sikerélményt ad nekünk. Ezek a taktikák be tudnak válni – ha hiszünk bennük.

Címlapi illusztrációnk forrása: politiaromana.ro