VADMALAC LELKE

Gardéniát kapott születésnapjára. A növényt eladdig távolról tisztelte: talán mert viaszlevelei vannak, akár a citromnak, kissé ridegek. Vadmalac legalábbis úgy ítélte meg.

De ha már kapta, gondozta.  Ösztönözte más szóval és … várta, hogy virágozzék. Egy örökkévalóságba telt, míg az első bimbó megjelent. De kifejlődött, kinyílt, vajszínű volt.

El kellett utaznia kiszállásra, s az öntözéséről nem gondoskodott. Úgyhogy mire visszakerült, a gardénia virága elszomorodott. Elsorvadt, megfeketedett.

Vadmalacnak rossz volt a lelkiismerete, érezte, lelje is feketedik.

„Ha látnám, ilyen lenne, mint a gardénia.” Mármint a lelke, a sajátja, ami „bent” van.

„Vagy ez lenne? Ez itt előttem…? A virág? Látom a lelkem, fogom?”

Vadmalac elbizonytalanodott

Gergely Tamással beszélgetünk, a Stockholmban élő erdélyi magyar íróval.

Kedves Tamás, ha jól tudom, Stockholmban egy országos jelentőségű könyvtárban dolgozol. Hogy hívják azt a könyvtárat?

– Ha magyarra fordítom: Nemzetközi Könyvtárnak nevezik. Tulajdonképpen mi része vagyunk a Stockholmi Városi Könyvtárnak, de a városi könyvtár nem azt jelenti, hogy nem küldünk ki máshova is könyveket. Tulajdonképpen az egész országba küldünk – Malmötől fel egészen Kironáig – a mi nyelveinken. Tulajdonképpen „bevándorló-nyelvek” ezek, 2oo.ooo könyvünk van, 12o nyelven.

És konkrétan mi a feladatod abban a könyvtárban? Mit kell ott csinálnod?

– Hét emeleten sok mindent. De ami csak rám tartozik: én vásárolom a román és a magyar könyveket. Nem csak vásárolom, hanem az útjukat követem itt, a könyvtáron belül. S én selejtezem ki, amikor annak az ideje elérkezik.

Úgy tudom, hogy foglalkoztál albán könyvekkel is.

– Igen. De a „foglalkoztál” talán nem egészen pontos, mivel mi harmincan vagyunk, és nyelvünk 120 van, ezért „adoptálunk” más nyelveket is. Az egyik kolléganőm nyugdíjba ment, és engem jelölt meg, mint aki tudná folytatni a munkát az ő területén. Úgyhogy én tulajdonképpen az albán könyvek felelőse is vagyok, ugyanannyira, mint a magyar és a román könyveké. Tisztáznom kell, hogy albánul nem tudok. De azonkívül, ha már a munkakörömről beszélünk, hozzá kell tennem: a zenét is én választom. Itt, a különböző könyvtárakban különböző módon oldják meg ezt. Mivel mi nyelvekkel foglalkozunk, ezért csak olyan zenét választunk, olyan lemezeket, amelyek népzenét tartalmaznak, vagy a népzenék feldolgozását. Nem tudom, hogy Magyarországon vagy Romániában a könyvtárakban ez létezik-e? Ott is foglalkoznak vele.

Térjünk rá a könyvedre, a Vadmalac és a kitartott magas Cé-re. Ki ez a Vadmalac, „tulajdonképpen”?

– Ezt nem olyan könnyű megmagyarázni. Mert én mondhatom neked azt, hogy Vadmalac én vagyok…

Én is erre gondoltam.

– Azt írom meg, amit én gondolok. Vagy nagyjából azt. Vagy ami elképzelhetően… Sőt, a legtöbb esetben párbeszéd folyik Vadmalac meg a Vadmalac komája között. Na most, tulajdonképpen…

Mind a kettő Te vagy!

– … a koma is én lennék. Bár van olyan, hogy egyik-másik barátomra, régi „komámra” emlékezem, illetve, hogy azok hogyan válaszoltak volna vagy mit kérdeztek volna. De megtörténik az, hogy Vadmalac nem én vagyok…

És akkor kicsoda ő?

– Mindig más tulajdonképpen. Szabad beszélnem arról, hogy Cselényi Bélát többször bevettem Vadmalacnak - Cselényi Bélát, a költőt, aki Budapesten él - azért, mert elolvastam egy versét vagy levelét, és föltárult egy szituáció. Arra gondoltam, nem az a fontos, hogy én éljem át, hanem az, hogy valaki átélte, és akkor én azt megírtam. Néha megírom, hogy kiről van szó, néha kevésbé… Szóval attól is tartottam, hogy lopok. De hát Istenem…

JÉZUS

Vadmalac munkanélküli volt – idestova fél éve. Ám hazulról eljárt, mintha továbbra is a telepre buszozna – hogy megváltozott státuszát a szomszédok és rokonok ne vegyék észre. Viszont a születésnapját megülni meg kellet, főként, hogy kerek évforduló, s hogy neki, ellentétben a Makkos nem egy lakójával szemben… megmaradt, ugye, a munkája.

„Kitettél magadért!” – dicsérték a vendégek, mikor már a desszertet is felszolgálták.

„Hát ha ti tudnátok – bosszankodott Vadmalac, de csak magában -, ha ti tudnátok, hogy a semmiből… Mint ahogy Jézus öt hallal jóllakatott egy vendégsereget.”

Akkor megvilágosodása támadt. Félrevonult vendégeitől, hogy megteremtődjék a kontaktus önmagával, s hátha a Fennvalóval is. Így folytatta:

„Lehet, hogy én vagyok Jézus!”

Eső közeledett, megdördült az ég. Vadmalac ezt válasznak vette. Nyakát behúzva sandított fel az égre és azt mondta:

„Bocsánat!”

Kedves Tamás, mondd el, légy szíve: mikor álltál rá ezekre a félpercesekre?

– Nem nehéz elmondani, bár hosszú története van. Amikor komolyan el kezdtem írni, akkor egyperceseket írtam. Tamásváralján tanítottam, Túrterebesen élten. Megittam egy jó erős kotyogós kávét, miután az iskolából hazatértem, és akkor a kicsi Konzulomon elkezdtem dolgozni. Száz elhajított papírlap után állt össze az első egypercesem, aztán az első öt, amit annak idején a Fellegvárban Szőcs Géza közölt, Tamás Gáspár Miklós kérésére. Tehát annak is külön története van, hogy jutott el Túrterebesről a kézirat Kolozsvárra, a Fellegvárhoz. S én írtam tovább az egyperceseket, tehát az első kötetemben már megjelent egy tucat. Akkor Láng Zsoltnak köszönhetően a marosvásárhelyi Mentornál már a „felszabadulás” vagy a „változás” - most minek nevezzem? - után megjelent egy kötetem, amelyikben csak egypercesek szerepeltek. Most ezt írtam tovább itt is, tehát Svédországban, és különböző helyeken megjelentek: Párizsban meg Kanadában…

Egész jó helyeken.

– Igen. Hálás is vagyok azoknak, akik megértették. Elég nehéz egy ilyen egypercest vagy félpercest befogadni, mert nem ugyanazon a hullámhosszon vagyunk, nagyon gyakran, író meg olvasó.

Mert, ha a félperces jó, bocsáss meg, hogy szavadba vágok, ha megszólaltat valami emberit, valóban emberit, akkor célt ért, akkor annál több nem is kell. Még egy egész estét betöltő színdarabtól sem várunk többet, ugye? Például itt van a Vadmalac lelke, a gardénia virágja ahogy elfeketedik azért, mert „a koma” elhanyagolta a gondozását, hát ez egy olyan gyönyörű! Bocsánat: tiszta. Nem kell kilométereket olvasni ahhoz, hogy megértsd, miről van szó.

– Így gondolom én is. Persze nem mindenki érti meg azonnal. Nekem különböző módszereim vannak ahhoz, hogy megtudjam, az olvasó megértette-e, szerette? Itt van például a Lenolaj. Az egy irodalmi online folyóirat, amelyik újabban gyakran közli a félperceseket. Na most ott van egy kis hely, ahol látom azt, hogy hányan olvasták el, és látom azt is, hogy lájkolták, vagyis hányan jelölték meg, hogy ők szeretik ezt. Az olvasók száma az körülbelül száz. Ami szerintem nagyon nagy dolog… Azok száma pedig, akik lájkolják, általában 7o és 8o között mozog, minden alkalommal. Úgyhogy én nagyon meg vagyok elégedve… Hogy folytassam, hogyan jött létre a Vadmalac-félperces, ez úgy történt, hogy én akkor már kapcsolatban voltam a Lenolajjal, és bejött egy kép: vadmalacokat láttam a televízióban; majd bejött egy vörös stoplámpa, amikor a könyvtárba mentem reggel, és akkor hirtelen rádöbbentem, hogy Vadmalac! –tehát az lehetek én is. Legyen a félperces Vadmalac! És akkor a Lenolajnak köszönhetően nagyon sokat közöltem ezekből, ugyanis a Lenolaj főszerkesztője, Szuhay-Havas Marianna szívesen közli ezeket. És akkor az történt, hogy egy sorozat lement, amikor a Vadmalac megjelenése szerint vadmalac, tehát vaddisznó, egyébként ember. De aztán ezt befejeztem, és kezdődött az, amikor néha megjelenik, hogy a csülke; és nem haja van, hanem szőrzete, meg ilyesmi… Tehát utalás arra, hogy ez mese, és tulajdonképpen állatmese. Bár mégiscsak emberi, és nagyon fontos emberi dolgokról van szó - még akkor is ha ez az ő világuk egy kicsit olyan, mint a Cseh Tamás világa. Körülbelül ennyit mondhatok el a Vadmalacokról.

Eléggé tanulságos ez, mert oda jutottunk, hogy már csak az állatmeséknek a szereplői – vagyis az állatok! - játszanak el a gondolatokkal, meg az érzésekkel, hogy így mondjam. Az emberek, ugye, azok el vannak foglalva… Mindenfélével, kivéve az emberivel. És ez döbbenetesen bejön a képbe. Már, ha a kötetnek a címlapját nézem, ez a szőrnyű ráncos arc, és ez a szőrnyű szigorú tekintet…

– Igen, Ábrahám Jakabnak a grafikája…

… ez megdöbbent, és akkor jönnek a történetek, és visszahoznak az életbe.

– A megdöbbentő életbe.

Megdöbbentő életbe… Hát nyilván, hogy megdöbbentő, de mégiscsak élet! Nem ilyen szőrnyű szigorúság, mint ami azon a képen van… A Kitartott magas Cé, a címadó novella szerint – milyen jellemző!  - ahhoz, hogy valaki észrevétesse magát, fel kell, hogy másszon egy tölgyfára, és kell mutogasson egy magas Cét. Másképpen a társunkat nem vesszük észre.

– Mögötte aztán van egy nagy adag irónia is. Tehát, hogy a magas Cé, ugye, az opera világához tartozik. Igen, de azok, akik az én kötetemben vannak, mármint Vadmalac és a társa, azok egy kartonból kivágott Cét emelnek, aminek a magyarázata az, hogy nekik az a magas Cé jutott. Tehát nekik nem az opera jutott és az a tökéletes világ, hanem egy tökéletlen – mondhatnám -, amelyiket élniük kell. Én amikor ott éltem Bukarestben, valahogy így képzeltem el, hogy mi nem az igazi világot éljük. Illetve az a mi igazi világunk, az a tökéletlen, papundeklire megrajzolt magas Cé. Most  - hadd, mondjam el -, a kiadómnak, Véghelyi Balázsnak, aki Százhalombattán vezeti az Üveghegy kiadót, amelyik a könyvet kiadta, különböző tervei vannak, hogy melyik könyvemet hogyan mutassa be. Mert most már három könyvem jelent meg náluk. És akkor mondtam én: nézd, a legjobb az, hogyha az összegyűlt közönségnek előtt, a könyv bemutatóján te felmászol egy magas létrára, és a kartonlapból kivágott Cé-t, amit te magasra tartasz, azt mutogatod. Hát hogyha megértik, hogy itt nem arról van szó, hogy áriázni kell, pedig Balázs már a pincében megpróbálta, készült előre, hanem azt kell megmutatni: hogy né, nekünk, neked, Vadmalacnak ez a Cé, magas Cé jutott.

KITARTOTT MAGAS CÉ

„Olyan az élet, mint egy vicc” – folytatta a komája. Vadmalac csak röfögött hozzá. Nem beleegyezőleg, nem elítélőleg, inkább kíváncsian, hogy mi következik.

„Mi kacagunk rajta – zárta le összegzését a koma -, de nem értjük a poént.”

Kemény ítélet, gondolta Vadmalac, majd szólt az illetőnek:

Azzal felmászott a tölgyfa alsó ágára. Lihegve ugyan, ám felkapaszkodott a következőre.

„Elég magasan vagyok?” – kérdezte végül.

Kinyújtotta a karját, fel az égnek, amennyire tehette. Amennyire az ágak engedték.

Közben egy papundekliből kivágott betűt, egy „C”-t tartott. És kiabált le a komájának:

„Mutattam neked egy kitartott magas Cét! Mint az operában.”

Térjünk vissza egy kicsit a könyvtári munkádra. Ezeket a könyveket, amiket oda begyűjtöttél, ezeket biztos be is kell, hogy mutassad, közönség elé kell, hogy vigyed valahogy. Hogy csinálod ezt?

– Közönség elé nem nagyon kell vinnem, hanem van egy magyar, van egy román, van egy albán polc vagy részleg, és az új könyveket oda kiteszem, méghozzá úgy, hogy nem sorozom be a többi könyv közé, hanem valamennyi ideig azok arccal kifele állnak. De azonkívül különböző módja van a bemutatásuknak. Egy időben a Svédországi Magyar Szövetség oldalára írtam ki az újdonságokat. Most már a könyvtárnak honoldala van jó pár éve, és ott minden könyvünk látható, nemcsak a magyar, román és albán, hanem minden. Tehát ha valakit nagyon érdekel, ott azonnal, otthonról is akár, megtudhatja, hogy mi az új. Tehát különösebb bemutatás fölösleges. Van viszont egy magyar olvasókör, ami havonta egyszer gyűl össze. Ott néha bemutatom, ha éppen akkor érkeztek könyvek, azokat azonnal ki lehet venni. Van itt egy román kultúrintézmény, meghívtak, és bemutattam a könyvtárat és a román könyveket, kiállítást is szerveztem náluk. Körülbelül ennyi a bemutatás. Azon kívül kéznél vagyok. Tehát akárhol dolgozom a könyvtár hét emeletén, engem oda hívnak, ha egy román vagy egy magyar valamilyen módon segítséget kér. Ige, és még az is megtörténik, hogy kér egy olyan könyvet, ami nincs meg, de én Bukarestből, például, a román könyveket meg tudom vásárolni. Persze nem két hét alatt, de meg tudom vásárolni.

Engem az érdekelne, hogy a svédeket, a házigazdáitokat, azokat érdeklik ezek a könyvek?

– Ide svéd – hogy rövidre fogjam – két dologért jön. Az egyik az, hogy tud spanyolul, mert itt a spanyol nyelv nagy divat, és akkor olvasnak vagy tanulni akarnak spanyolul. Másik: van itt egy zenei kollekció, erről már beszéltem, ahol a világ minden részéről van felvétel. Ők általában ezt keresik, ezt kölcsönözik. Nagyon érdekes, hogy amikor egy svéd bejön, és zenét keres magának, akkor - ez többéves tapasztalatom – mindenünnen kölcsönöz. Tehát Óceániától kezdve egész Magyarországig…

Vagyis nyitott a svéd ember.

– Igen. Amikor egy más, egy bevándorló bejön – nem akarok nemzetet megnevezni…

Az csak a sajátját keresi.

– Erről van szó. Ez az én fájdalmam. Hogy a svédországi társadalom nyitott, tanúság rá, hogy itt vagyunk, az emberek viszont kevésbé nyitottak, legalábbis a bevándorlók, akik közé tartozom én is.

REMÉNY

Felsóhajt a komája: „Nincs remény.”

„Na, ne. Elvesztetted? – tréfál vele Vadmalac. – A metrón hagytad?”

Míg komája a fogát szívja, elgondolkozik azon, mi is a „remény”, olyat már nem érzett évek óta. Kiveszi a lelkét, mintha az pendrájv volna, belenéz, megtapogatja, semmi.

Nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Inkább röfög egy sor.

Kedves Tamás, szerkesztesz egy számítógépes folyóiratot, a Káfé Főnixet.

– És egyet, aminek most már a dísz szerkesztője vagyok. A Kafét, azt Cseke Gáborral együtt készítjük. Tulajdonképpen a megosztás a munkát illetően: 80 százalék Cseke Gabi, 20 százalék én. Ez a Káfé már 15 éve létezik. Különböző nevei voltak: Káfé Stockholm, csak Káfé, most Káfé Főnix, mert újjáéledtünk akkor, amikor a technika majdnem elvette tőlünk… A Lenolaj egy budapesti bázisú online folyóirat, annak is a szerkesztője vagyok. Lennék. De hát nem úgy, hogy naponta leadok én más szerzőtől, hanem hogy időnként ajánlok, meg hát küldöm a saját szövegeim. Na most a kettő közt a különbség az, hogy a Káféban nagyon sok erdélyi szerepel. Én ezek közül egy párat átvittem a Lenolaj oldalaira. A főszerkesztő nagyon receptív. Tehát számomra fontos az, hogy erdélyi szerzők is kerüljenek be a „nagy magyar körforgásba”, ez vezet.

Ez a célod a Káféval és a Lenolajjal is, gondolom.

– Hát tulajdonképpen igen.

Rövidesen mivel rukkolsz ki megint? Milyen köteted lesz?

– Most a helyzet az, hogy a Vadmalac és a kitartott magas Cé után jelent meg még egy könyvem, az a neve, hogy Ki eteti a sirályokat? -ugyanannál a kiadónál, amelyiket úgy hívnak, hogy Üveghegy, és budapesti, százhalombattai székhelyű. A Ki eteti a sirályokat? anekdotákat tartalmaz, 99 plusz 1-et.

Lehet olvasni online-formában is a könyvet?

– A könyvet nem. Egyes részeit el lehet olvasni, ha az ember megtalálja az anekdotákat külön-külön. Az én fájdalmam: tudom azt, hogy lenne néhány száz ember, aki Erdélyben elolvasná, de sajnos, képtelenek voltunk megoldani, hogy a könyvet ott is árusítsák.

És ez miért gond? Hiszen a könyveket mindenütt árulják, nem?

– Ezt a kiadóm jobban tudja, hogy mi a gond, és hogyan lehet… Na most, hogy mit tervezek? Tulajdonképpen nem is egyet, hanem kettőt tervezek. Az egyiket Damó Istvánnal együtt, aki ugye brassói származású, a Kriterionnál dolgozott, most Budapesten, illetve Kecskeméten él, és már régóta tervezzük a Fifi című meseregényemnek a kiadását, méghozzá úgy, hogy ő illusztrálja. Megpróbáltuk korábban, nem sikerült. Az Üveghegy most vállalkozik rá, és hát remélem, hogy Damó István is elkészül az illusztrációkkal.

KERET

„Látod ezt a keretet!” – kérdezte Vadmalac a komájától. Még fel is emelte, ahogy a tanárok szokták a szemléltető eszközöket.

„A szél áthalad ugyan rajta, a legnagyobb része mégis mellette húz el, mert a keret túl kicsi neki. Mint a demokrácia a szűkagyúaknak.”

Különben szabvány keret volt Vadmalac méhkaptárából, éppen készítette azt a kirajzásra.

Füstölője is működött, komája mégsem attól kezdett el könnyezni.

 „Mint a demokrácia a szűkagyúaknak” – ezen is el lehet gondolkodni …

– Ami tulajdonképpen még érdekel, az észak-koreai kézirat – amiről a múltkor beszélgettünk. Most annyira megváltozott a világ, hogy elképzelhető: rövidesen Észek-Koreában, ebben a különös, még mindig kommunista államban változás áll be. A kézirat készen áll. Tehát ha bármikor azt mondja a világsajtó, hogy né, Kimnek vége van, a Kim-családnak, a Kim-dinasztiának, mi készen állunk: pár napon belül piacra dobható a könyv.

Dobjátok piacra már azelőtt, hogy hamarabb legyen vége ennek a dinasztiának. Például számítógépes könyv formájában nem lehetne bedobni? Így még többen is hozzájuthatnának, mintha csak egy nyomtatott könyv lenne…

– És Kim-ék úgy megijednének, hogy rögtön…

Elszaladnának!

– Ezek a terveim. A félperceseket tovább írom és különböző helyeken közlöm. Főleg a Lenolajban. Ott már felduzzasztották a mappámat annyira, hogy bármikor kitelne belőle egy új Vadmalac. Lehet, hogy online megoldáshoz folyamodunk, ugyancsak a Lenolajnál. Ennél többet most minek árulnék el.

AKNÁK