Börtönélet a népi demokráciában (Ötödik „levonás”)

*A magánzárkában nem célravezető a lázadozás. Hiszen épp az a célja: lecsillapítani az ellenállást. Szerző esetében meg is lett a jó magaviselet jutalma: „Az őrmester még a negyvennyolc óra letelte előtt kinyitotta a sötétzárka ajtaját, és – sokkal keményebb hangon, mint amikor lehozott, hiszen most már nem kell attól tartania, hogy kárt teszek magamban – így szólt: – Indulás! A pokrócot is hozza! Vagy talán én vigyem?!”

* „A harmadik évet tapostuk, aztán meg már a negyediket. De lassan a számok is elvesztették realitásukat. Számolni is csak úgy lehet, ha más is számol. Rajtunk kívül pedig ezen a kerek földön senkit nem érdekel, hogy az évek repülnek a fejünk felett, könyörtelenül, ránk sem pillantva.”

* „Alig beszélünk. Régen elmondott mindenki mindent, s amit eddig nem mondtunk el, azt ezután sem fogjuk... Ismerjük már egymás családtagjait is, akár a magunkéit, még a ruhatárát is, s minden epizódot, amely az ő életükben említésre méltó. Mindegyikünk kedvesei annyi példányban léteznek, ahányan itt elképzelhetjük; s ők mind, mind csak árnyak. Annak is, aki mesél róluk, annak is, aki hallgatja... Levegő nem jött be a cellába, csak a gombüzemből az állati csontok bűze. Főttünk, fuldokoltunk, s már gondolataink sem voltak. Gyűlöltük egymást, mert éppen mi voltunk egymás keze ügyében. Parázs veszekedés tört ki egyetlen szóra, amely nem tetszett, egyetlen mozdulatra, amelyet halálosan untunk. Szenvedtem attól, hogy gyűlöltem a társaimat. Imádkoztam ahhoz, akit a sötétzárkában megtaláltam...”

* Mikor már-már teljesen összekuszálódtak a cellán belüli emberi kapcsolatok, ismét összekavarták a társaságot. Megszabadultak a felismert besúgótól. (De vajon ki lesz a következő?) Egy fiatal svájci asszony jött a cellába, aki magyar férjét követte Budapestre. Férje most szintén bezárva. Az asszonyok meg kíváncsian hallgatják a zürichi mindennapokról szóló történeteket. A szerző egyre bonyolultabb álomvilágba temetkezik, nem is egy, hanem két szerelme is váltja egymást képzeletében. Továbbá verseket ír. És imádkozik. Lelkiismereti vizsgálatot tartva gyötrődik gyermekkorán, egész múltján. Verses drámát ír, Tamino fuvolája címmel s nagy sikerrel felmondja cellatársainak. „Nemcsak a szerző és a színésztársulat voltam egy személyben, hanem a zenekar és a díszlet is. Az utóbbit elmondtam, aztán elfütyültem meg énekeltem Mozartot, végigolvastam a három felvonást, s csak alegvégén pillantottam fel, hogy belenézzek a közönség arcába. Megdermedtem. Mindaddig azt hittem, a Tamino fuvolája kedves, derűs tündérjáték, a játékos, könnyed rímek csak örömet okozhatnak... Végképp megfeledkeztem róla, hogy két börtönbe zárt emberről szól, s a történet végén így búcsúzik egyik a másiktól:

...lidércnyomásos éjszakán

fogódz belém,

az édes álom fonalán

lopódz felém,

s ha már azt hiszed, nincs helyed

sehol a világon,

mindig vár rád, el ne feledd,

a fél szalmazsákon.

Megdicsőült arccal tettem le a papírcsomót. A tíz asszony rám meredt, magukba roskadva, könnyes szemmel, némán.” De még aznap este kikövetelték a második előadást. És aztán minden vasárnap műsorra került a darab.

Börtönélet a népi demokráciában (Hatodik „levonás”)

* „És eljött, bizony eljött az ötödik nyár. Tulajdonképpen végig sem lehetett gondolni ezt a számot, még visszafelé sem. Ez a szám már túl van azon, hogy 'egyszer vége lesz', azon is, hogy 'meglátjátok, egyszer csak nyílik az ajtó'... Ha öt évig itt tartottak, örökké is lehet. Hiába váltotta fel Rákosit Nagy Imre a kormány élén, a rabok életében, sorsában semmi változás. Úgy látszik, a történelmi igazságosság az esetükben nem érvényesül. Meghal Sztálin is, de odabent erről mit sem tudnak. Késő ősszel kiderült, hogy a börtönnek kórháza is van. Az asszonyokat vizsgálatra viszik. Az orvos kérdésére, milyen panaszuk van, kifakadnak: – Levelet akarunk irni! – Ezen sajnos nem tudok segítem – mondta, karját széttárva a fehérköpenyes, és kiment. 'Sajnos' – mondta. Ezt a szót még nem hallottuk ávéhástól. Érzelem van a szóban, ha nem is az, ami a tartalma, hogy tudniillik valóban sajnálja, de udvariasság van benne, a másiknak egy másodpercnyi tisztelete. Ezzel még nem ajándékozott meg bennünket a hatóság.”

* Új arc jelenik meg a nők között: Éva. Jellegzetessége, hogy egy évvel később vesztette el szabadságát, mint a többiek. „Egy évvel tovább élt, mint mi. Tudja, mi történt a világban akkor, amikor mi már túl voltunk az életen, de a halálon még innen; olyannyira, hogy még most, négy év múltán is, lélegzetelállító izgalommal faggattuk, mi történt Budapesten 1949 után, egészen 1950-ig, amíg ő szabad volt? Nem történt semmi különös, ahogyan Éva szavaiból kiderült. Az emberek nyugodtan éltek, dolgoztak, pihentek, szórakoztak, ahogyan lennie kell. Hogy a mi perünknek milyen hatása volt? Bocsássunk meg Évának, ő nem mozgott olyan körökben, ahol ez beszédtéma lett volna... Az újságok bennünk, amelyeket szomjasán fogtunk fel, a most történő élmény legigazibb hatását keltették...” Aztán kiderült: Éva nem Éva, és különben is, apáca (volt).

* Újabb költözés: vissza a Kisfogházba. De előbb jól megváratják őket. Szerző keserűen megjegyzi: ahogy az acélt edzik. „Égetik és hideg vízbe dugják, belénk rúgnak és simogatnak. Ébren kell tartaniuk bennünk a kiszolgáltatottság érzését, mindig valami újdonsággal. Mit tehetünk ez ellen? Azt, hogy nem ugrunk be semminek... 'Ha mostanáig kibírtam, bolond lennék meghalni' – mondogatták társaim, életünk valamelyes javulása láttán. Én pedig úgy éreztem, most fogytam ki minden tartalékomból. Belefáradtam az álmodozásba, és az elutazásba is. Kijózanodni több kínba kerül, mint amennyi erőt a képzelgés ad. S amit alvás közben álmodom, az egyre tűrhetetlenebb... Ha nem történik valami, akkor meghalok.”

* Szerző ki is tűzte a kritikus napot: november 19-ére. Akkor, bármi történik, hátat fordít az életnek. Csakhogy... „Egy délelőttön szokatlanul sok ismeretlen egyenruhás jött be a kórterembe. Csizmás lábukat szétterpesztve álltak meg a kockaköveken. Először nem szóltak, csak sorban megnéztek mindannyiunkat. Aztán a vezérük azt mondta, hogy a hatóság figyelembe vette kérésünket, s engedélyezte, hogy levelet írjunk a családunknak. Rózsaszínű és zöld tábori levelezőlapokat osztott szét, ezekre ráírhatjuk, hogy szolgál az egészségünk, s kérhetünk ötkilós élelmiszercsomagot. Tizenkét sort írhatunk. Aki bármi mást ír, annak a lapját eldobják...

Soha életemben ekkora félelmet még nem éreztem, mint ezekben a percekben. Mert most nem a gumibottól féltem, a trágárságuktól, de még a háborútól, a bombáktól, az elhurcolástól sem... Most az időtől féltem. Már régóta nem vágyódva, hanem félve gondoltam arra a lehetőségre, hogy érintkezésbe kerülök a külvilággal. Mi vár ott rám? Ki vár? Mi igaz a rémálmokból? Ki él és ki halt meg? Most jön el a pillanat, amikor vége lesz a bizonytalanságnak, s ki tudja, talán a bizonytalanság is édesnek tűnik majd, ha múlttá lesz, mert a bizonyosság jelenné vált... Itt van a kezemben a levelezőlap. Nincs tovább halogatás. Kinek címezzem? És hová? Ott laknak-e még, ahol hagytam őket?... Kit szólítsak meg?... Kit szólítsak meg?!... Felsoroltam mindenkit, szüleimet, Erzsit is. És az isten legyen velem ezután.” A szerző pillanatnyilag „megkegyelmez” magának.

* A beindult levelezésnek meglett az eredménye. Mindenki kapott választ – a szerző is, amiben halálhír szerepelt. „Anyám ezt írta a lapon: '...Erzsiék már nincsenek az élők között. Erzsi 1951-ben halt meg agyvérzésben, a férje egy év múlva...' így írta, 'nincsenek az élők között'; mintha úgy kevésbé fájna, mintha azt írta volna, meghaltak. Bezzeg most nem voltam hős. Zokogva borultam a szalmazsákra...” Erzsi náluk szolgáló parasztlány volt, aki a vészkorszakban megmentette a zsidó származású, még gyermek Györgyi életét. Rokonként ragaszkodtak egymáshoz. „Amikor zokogva feküdtem az ágyon, szívemben ugyanakkor az öröm is ujjongott: anyám, apám él!... Miért ne férhetne meg egyszerre két nagy érzés is az emberben? Ujjongás és sírás – ez volt napjaim tartalma ebben az adventi időszakban.”

* Az újév is elmúlt, s hirtelen engedélyezik a látogatásokat. Egyik percről a másikra. A szerző izgatottan várja: vajon ki jön el őhozzá? De akkor már menni kell a beszélőre. „A földszinten egy folyosót ráccsal kettéosztottak, a rács túloldalán, mint a ketrecben, vártak bennünket a látogatók. Sírtam volna, ha anyámat pillantottam volna meg. De nem ő volt, hanem egy árnyék, aki távolról emlékeztetett nagyanyámra a halálos ágyán, de sokkal csúnyább volt, csontvázszerűbb, és teljesen idegen. Arra kellett ügyelnem, hogy a csodálkozásomnak ne adjak kifejezést. Nyugodtan, majdnem izgalom nélkül beszélgettünk. Miről? Hát a legfontosabbról. Hogy jól vagyok, és ők is jól vannak. Másról aztán nem is lehetett. Egyrészt mert egyszerre beszélt vagy száz ember, másrészt meg minden ávéhás, aki csak a fogházban tartózkodott, ott sétált a látogatók mögött, velünk szemben, és azt leste, mit mondunk. Megálltak anyám mögött, az arcomba néztek, mereven, ám ugyanakkor bátorító, atyai mosollyal, hogy csak beszéljek, mondjak, amit merek...”

* Anyja tudni szerette volna az ítélet nagyságát. Lánya válasza: nem tudom, még nincs végleges ítélet. „Szabadulásom után tisztáztuk, ő is tudta az ítéletemet. De egyikünk sem mondta ki a másiknak: tíz év... Aznap délután sétálni vittek  bennünket a téli napsütésben, kék ég alatt. Ezekben a percekben érkezett el a tudatomig – beszéltem az anyámmal. A séta alatt most azt a súlytalan boldogságot éreztem, ami a boldog szerelem ritka pillanatainak adománya. Azt, hogy nem vagyok egyedül.”

Börtönélet a népi demokráciában (Hetedik „levonás”)

A megvalósult látogatás, majd egy azt követő láthatás, életre szólóan megpecsételte a rab szerző sorsát. „Azzal, hogy kapcsolatba léptem a világgal, el is vesztettem valamit; nem gondolhattam többé a halálra. Vége a csapongásnak, az akarat és a lélek mámoros, bűnös kirándulásainak Hádesz birodalmába. Vége az önkényes szabadulásnak, hanyatt fekve a szalmazsákon, merev tekintettel a mennyezetre. Ha meg akartam volna halni, eddig kellett volna. Vége a szabadságnak, a halálénak. Még egyszer nem veszíthetnek el a szüleim. Az ítélet most már életre szól.”

* Egy emberséges börtönorvos következetesen érdeklődik sorsuk iránt. Együttérzően írja ki a nőket különböző vizsgálatokra, kezelésekre. Mindez életmentő gesztus sok esetben – nem csak a szakszerű kezelés miatt. „Kovács doktor tudta, mi az, ami fáj. A hatos villamos színe, az otthoni szőnyeg mintája, az ibolya illata és a gyerekek mosolya az utcán. Bő kézzel osztogatta a tablettákat, cseppeket, kenőcsöket, s nem tudom, ő sajnált-e jobban bennünket, vagy én őt, amiért nem tud rajtunk segíteni. A betegeket átvitték a kórházba, a mesebeli fehérségbe, a krőzusi gazdagságba, ahol minden szombaton adtak öt deka vajat, s ez – a csomag fogyta után – irigylésre méltó kincs lett.”

* Általános kivizsgáláson, a kórházban. „Egy reggelen az egész cellát átvitték a kórházba, de nem a kórterembe, hanem a földszinti vizsgálószobába. Mukkanni semmertünk az áhítattól, a fehér falak, a csillogó műszerek láttán, a tükrös lámpák között. A röntgenszobába vittek, Kovács doktor ült az ernyő mögött és sorban átvilágított bennünket.

– Mi a panasza? – kérdezte. Társaim két lépéssel odébb beszélgettek, az őrök órájuk figyeltek.

– Ideges vagyok – mondtam nagyon halkan.

– Ne legyen – felelte, ő is alig hallhatóan. – Nincs értelme. Nem tart soká.” De azért beutalta a szerzőt. Kivizsgálásra. És a lányra rátört ott a szabadság magányossága.

* „Másnap már nem voltam egyedül. Társamat, Marinát nem ismertem addig. Ő is hazaáruló volt és kém, természetesen, s az élete épp oly regényes és épp oly egyszerű, mint akármelyikünké... A kórház számunkra szanatórium volt. Az őrség nem üvöltözött, nem trágárkodott, nem rendezett hipist, hanem napja nagy részét ultizással töltötte az őrszobán. Annál élénkebb kapcsolatban voltunk a házimunkásokkal, akik – férfiak voltak... Férfiak? Öt éve nem láttunk férfiakat. Mert az ávéhás az ávéhás, nem férfi... Ők persze nem felejtették el, hogy mi nők vagyunk, s nem mulasztották el gyalázni ezen mivoltunkat; de ettől nem váltak férfiakká... Ezek itt, ezek a házimunkások mindenféle fajta  – háborús bűnös és szociáldemokrata, nyilas és kommunista, jelenleg pedig takarító, kazánfűtő, vagy segédápoló –, egyben azonban azonosak: elhalmoznak bennünket lovagi szolgálataikkal. Más egyebet persze nem is tehettek – legfeljebb a szolidáris őrség jóvoltából beleskelődtek a fürdőbe, hogy aztán megbeszéljék, amit láttak...”

* Öt év után ekkor hallja először a világ lényeges híreit. Amelyekből megtudja, hogy nem a körülötte szolgálatot teljesítő emberek, nem is a rendszer javult meg időközben – sorsuk egyszerűen azért fordulhatott „jobbra”, mert „Sztálin meghalt. Mikor? Ó, már több mint egy éve... És mi még mindig itt vagyunk? Hát nem megy az olyan gyorsan. A politikai foglyokra vonatkozó amnesztiát ugyan már tavaly júliusban elrendelték, de szabadulásunkra még várnunk kell. Előbb még felülvizsgálják az ügyeket, és majd aztán... Felülvizsgálják? Kik? Akik csinálták? Vagy egy másik garnitúra? Egyelőre ugyanazok vannak itt, akik voltak... Azok mentenek fel bennünket, akik elítéltek? Miért tennék?... Tele voltam megválaszolatlan kérdésekkel, de a tények tények voltak: hóhéraink, legalábbis alsó szinten, akik eddig üvöltöztek, most kedveznek nekünk, amennyire tehették. Valami bizonyára történt. Az életünk elviselhetőbb.”

* ”A szigorúság egyre lazult. Amit házimunkás barátaink meséltek, hogy a politikai helyzet a mi javunkra kezd fordulni, igaz lehetett, mert egyre több alkalmuk volt mesélni nekünk. Néha órákat is eltöltöttek az ajtónkban állva, persze csak egyenként, és úgy, hogy az őr a folyosó végéről leste, nem jön-e az ő felettese.”

*Akadt szerzőnek egy önzetlen pártolója: Józsi rendőr, aki belészeretett és mindent hajlandó volt megtenni érte. „Rásütöttek valami iszonyú bűnt, szocdem párttagságot, vagy mit, és bezárták. Kedves, széles arcú, tenyeres-talpas legény, akinek a szabad életben biztosan nem jut eszébe, hogy rám vesse a szemét. Itt azonban, bár egyemelettel feljebb takarított, naponta többször, helyesírási hibáktól hemzsegőleveleket csúsztatott a kezembe, amelyekben múlt századi regények stílusában könyörgött egyetlen csókért... Csókot, azt nem adtam neki, de olyan feladatokat igen, amelyeknek megoldásához még most is merészség kellett. Például, szerzett – egy tükröt... Milyen voltam öt év után? Ismerős. Csak a szemem lett tompább, s a szám mellett két ránc. Különben – én voltam.”

* Nyáridőben egy ismerős alak tűnik fel a fogház sétálóudvarán: „Többször meg kellett néznünk, hogy higgyünk a szemünknek. Pedig ő volt. Az altábornagy. Az ávéhá legfőbb főnöke. És nem is egyedül. Vele együtt sétált a gorillafejű orvos, aki Júlia elájultára csak legyintett, és volt velük egy harmadik is, a vezérkarból. Csíkos nadrágban sétáltak, de meztelen felsőtesttel – ebben a melegben! – s közben kedélyesen társalogtak az őrökkel. Őrájuk nem ordítottak, hogy tegyék hátra a kezüket. Most aztán végképp nem értettünk semmit. Ha a hóhérok és áldozataik egyazon börtönudvaron sétálnak, akkor már csak a jóisten ismeri ki magát. Vagy még ő sem...”

Börtönélet a népi demokráciában (Nyolcadik „levonás”)

* Közel lenne a szabadulás? Minden jel arra mutatott, hogy beindul a korábbi ítéletek felülvizsgálata. Csoportosan vitték az elítélteket a Fő utcába. Lifttel mentek fel az utolsó emeletre. Rendes ajtón nyitottak be. Terített asztalnál ebédeltek („igaz, csajkából, de késsel és villával...”). És várakoztak. Másnap kihallgatás. „Az íróasztal előtt rokonszenves arcú férfi ült. Megkérdezte a nevemet, aztán megmondta az ő nevét. Kicsit megbiccentettem a fejemet. Engem már semmi nem lep meg. Nem nézett rám, csak lapozgatott az előtte fekvő iratcsomóban, aztán így kezdte:

– Hát kérem. Ugye tudja, miről van szó?

– Nem tudom.

– Az ön ügyét a hatóság most felülvizsgálja. Önnel azonban – folytatta, s megint apapírokba pillantott – nincs mit csinálni. Mert ön kémkedett, ugye?

– Nem kérem. Nem kémkedtem.

– Nem kémkedett? – kérdezte, teljesen megváltozott arccal, felszabadult mosollyal s felém nyújtotta a cigarettatárcáját.

– Hanem?...

Ha idegeim csak egy kicsit erősebbek, biztos, hogy a szemébe nevetek, oly primitív volt, s oly szánni valóan gyerekes. De nem volt kedvem nevetni, az én arcom nem simult ki; csak foghegyről mondtam, hogy mondjam, amit vár tőlem.

– Rám fogták.

De tévedtem, ha azt hittem, hogy ezzel megelégszik. Négy teljes héten keresztül – ezúttal nappal, de reggeltől estig hallgattak ki arról, hogy nem kémkedtem, nem árultam hazát, nem esküdtem össze. Mindazt, amit annak idején a jegyzőkönyvekben felvettek, most elismételték, újból lerögzítették, a legteljesebb részletességgel. A különbség annyi volt, hogy minden mondat így kezdődött: Nem igaz az, hogy...”

* Az ártatlanul elítélteket az aprólékos procedúra alatt meggyőzni próbálják: ami velük történt, az tévedés volt, egyesek félrevezették a pártot és a vezetőket, személyesen Rákosi elvtársat is, de lelepleződtek, s a Szovjetunió is megerősödött, a béketáborral együtt... A szerző unja már a sok magyarázkodást, s egyezséget javasol kihallgatójának: „Magának most az a feladata, hogy bebizonyítsa ártatlanságomat. Én öt évvel ezelőtt is aláírtam végül, amit elém tettek. Adja ide az egészet, aláírom, és hagyjon engem békén olvasni.”

* „Most egy a kérdés, mikor játsszák el a rehabilitációs tárgyalást, miután felülvizsgálata lezajlott... Erre nem tudott választ adni gyóntatóm, de már úgy bántak velem, mint aki csak véletlenül van a fogházban. A fogház orvosa minden reggel hívás nélkül megjelent, megkérdezte, nincs-e szükségem valamire, és megkért, szíveskedjem vitaminokat szedni. A foglárok úgy viselkedtek, mint az udvarias pincérek, örültek, ha szót váltottam velük. Egy kivételével. Egyszer, séta közben az ott szolgálatot teljesítő őr rám ordított, hogy tegyem hátra a kezem és hajtsam le a fejem. Mondtam, nem, mert én szabadulás előtt állok. Tovább üvöltött, hogy engedelmeskedjem. Többé nem mentem sétálni, hiába kért sűrűn bocsánatot kihallgatom az őr tájékozatlansága miatt...”

* A bürokratikus felülvizsgálati procedúrának vége. A foglyot visszaviszik a Gyűjtőfogházba. Pedig arról volt szó, hogy tárgyalás lesz és szabadul... Megnyugtatnák: „De igen, természetesen. Csakhogy nem én vagyok az egyetlen, akit felül kell vizsgálni. Sok társam ügyét kell még elrendezni, s a tárgyalások menetét összeegyeztetni. Türelem, rövid néhány hétről van szó...” Vigasztalásul a kihallgató a szerzőt kocsiba ülteti, és végigvezeti a városon, hadd lássa, mennyit szépült az elmúlt öt esztendő alatt...„Hátul ültem, másik oldalamon egy másik ávéhás, mert mit lehet tudni, hátha leütöm az egyiket és kiugrom a robogó autóból. Kigördültünk a budai Fő utcára. Üzletsorok előtt mentünk el, üzletek lehúzott, rozsdás redőnyei előtt. Akik a magánkereskedelem államosítását folyamatában élték végig, azoknak nem tűnt fel, hány üzlet zárt be és maradt is zárva. Nekem most olyan volt ez az utca, mint ostromután. És csöndes is volt, kihalt is. Ráfutottunk a Lánchídra. Igen, majdnem öt éve már, hogy újból áll... Dobogott a szívem, de az arcom nem rezdült. A rakpartot néztem, magasan állt rajta a víz.

– Árvíz van? – kérdeztem kísérőimtől, mintha nem láttam volna a saját szememmel, de most megölni szerettem volna a mellettem ülő két pribéket. Azért, mert a Várossal, a drágával, az én városommal történt valami személyes dolog, kiöntött a Duna, s ezt így tudom meg, véletlenül, az ő szívességükből.

Már az Andrássy úton mentünk. Itt is, akár a Fő utcán, négy-öt üzlet zárva van, egy-egy nyitva. A járókelők között most láttam először nőket, katonaruhában. S az a kevés ember, aki az utcán járt – nyári délután – egykedvűen baktatott. Hát nem boldogok, akik szabadon élnek? Mi odabent azt hittük, aki cellán kívül él, az lélegzethez sem jut a boldog kacagástól... Fellélegeztem, amikor 'hazavittek', a Gyűjtőbe, és rám zárták a cella /magánzárka/ ajtaját.”

* A szerző ráébred: azért szigetelik el egymástól a fogvatartottakat, hogy ne készíthessék fel egymást a felülvizsgálat menetére. Pedig milyen jó lenne eszmét és tapasztalatot cserélni a közeli szabadulás reményéről! Megpróbálkoznak a titkos levelezéssel, és őreikben váratlanul lelkes segítőkre lelnek. „Hiszen egymás közt másról sem beszéltek, mint arról, hogy más szelek fújdogálnak mostanában... Akik eddig minden alkalmat felhasználtak arra, hogy hatalmukat gyakorolják rajtunk, most engedelmes cselédeinkké lettek, arcukon rajta volt az 'ugye emlékeznek rá, hogy én mindig jól bántam magukkal' mosoly; akár a nyilas párttagokén az ostrom után. Egy volt köztük, egy fiatal, nagydarab egészségügyi őrmester, Pufinak becéztük, aki más volt. Azelőtt sem hangos, most meg egyenesen búskomor. Kérdeztem, mi baja.

– Mit tudom én, mi lesz itt még – panaszkodott. – Legközelebb én leszek a cellaszomszédja...

– Ostobaság — feleltem erélyesen, – csinált maga valami disznóságot?

– Miért, maga talán csinált?... Egyszer mindenkire sor kerül. Sorrend kérdése az egész, de csak mert egyszerre nem lehet mindenkit becsukni, különben kinél maradna a kulcs.”

* „A börtön parancsnoka ... kíséretével, naponta megjelent cellámban, de ahelyett hogy üvöltött volna, hogy 'az anyja kurva úristenit, álljon vigyázzba vagy bevágom a sötétbe', szalutált, és megkérdezte, hogy van a kedves egészségem, és van-e valami kívánságom. Volt. Azt szerettem volna tudni, hogy ha egyszer tisztáztuk a köztünk lévő ellentéteket, a hatóság is meg én is tisztában vagyunk vele, hogy nem kémkedtem, akkor miért vagyok még itt? Másik kívánságom az volt, hogy tudassam a szüleimmel a felülvizsgálatot, ezt pedig nem tehettem meg a néhány soros levelezőlapokon, sem a látogatásokon, amely ugyancsak az eddigi formák között zajlik majd. Egyik kérésemet sem teljesíthette a börtönparancsnok, mert ő sem tudott semmivel sem többet nálam, és nagyobb hatalma sem volt. Ő is örült minden napnak, amelyet szabadlábon töltött...”

* Fogászati kezelés ürügyével viszik át olykor a kórházba a szerzőt. Ott találkozik egy orvossal, aki az álomképeiben elképzelt szerelmes „doktor bácsi” tökéletes másolata. Nagyon szeretné, ha a ragaszkodó kapcsolat kölcsönös lenne. Az álombéli Máriusz személyazonossága ezzel átszáll Viktorra. Viharosan belé szeret. Ráadásul reméli, hogy sikerül kicsempésztetnie egy levelet a szüleinek, amelyben megírja az újabb fejleményeket – de lebukik. Szigorúan megbüntetik, éhségsztrájkba kezd, mire  elállnak a büntetéstől... ”Három hónapja már, hogy jegyzőkönyvbe vétetett, miszerint nem követtem el semmit a magyar állam ellen. Az eltelt három hónap egyetlen eredménye az volt, hogy eljött a következő látogatás ideje. Most már nem a rácson át beszélgettem szüleimmel, hanem az irodában, egyedül, mindössze egyetlen foglár jelenlétében. Anélkül, hogy megkapták volna illegális levelemet, tudtak a történtekről. Közölték az újságok, hogy rendbe hozzák a jogtalanul elítéltek szénáját. Jobbkedvűek voltak, bizakodóak. Ők intettek engem türelemre. Türelem? Ó, de nehéz...”

* Október, november. Sehol semmi. De azért mintha mégis: az őrök kezdenek „visszaszemtelenedni”. Hiába, ők is türelmetlenek. A szerző és Viktor úgy tűnik, egymásra találnak. Kölcsönösen elmesélik egymásnak életük menetét. A nappalok hirtelen értelmet nyernek. „Ahogyan az álomból valóság lett, az ébrenlétet szerettem, nem az alvást, úgy lett ez a karácsony egészen más, mint az eddigiek. Az otthoniakról tudtam, s ez kielégített. Viktor után viszont esztelenebbül vágyódtam, mint valaha. De tehettem is érte valamit. Eddig is vittünk ajándékot a 'fiúknak'. Mi jó kosztot kaptunk, nem is tudtuk elfogyasztani. Amikor átmentünk a kórházba, teletömtük a zsebünket kolbásszal, szalonnával, mindenféle jóval. A rendelőben felakasztottuk a kabátunkat az ablak kilincsére, s amikor az őrség nem látta, ők kirámolták zsebeinket.”

* Szerző úgy intézi, hogy hosszabb időre a kórházba kerüljön – Viktor közelében kíván élni. A szimulálás sikerül, Viktor azonban hátat fordít neki. A csalódott lány félreteszi a kórházban kapott nyugtatókat, hogy majd bevegye az egészet, és ezzel megszűnik minden baja. Teljes mélypontra süllyedve, így elmélkedik: „Gondolkodom, igaza volt a piros arcú őrmesternek, 'az a bajom, hogy mindig gondolkodom'. Most már csak a végső kérdések vannak hátra. Azt kellene megérteni, hogyan tartja tízmillió ember között, néhány ezer ávéhás, terror alatt a néhány ezer foglyot. Fegyverrel? Nem, hiszen puskalövés nélkül fogtak minket el. A tízmillió magyar nem rossz, csak közömbös és gyáva. A terrorhoz nemcsak fegyver kell, hanem gyávaság is. S a fegyver birtoklása mellett tisztában lenni a tömeg kényelemszeretetével. Azzal, hogy szívesen odaadja pénzét, ökrét, szamarát, házát, idejét, szabadságát, a másik vagyonát, szabadságát, csak őt hagyják békében. Ha bólogatni kell, bólogat, tapsol is, csak neki ne essék bántódása, csak az ő kalácsa legyen nagyobb. Amíg a másikra csapnak le, nem csodálkozik, s nem hiszi el, hogy ő is sorra kerül. S csak az akasztófa alatt érti meg – ha megérti –, hogy a fegyvert, amelyet ráfognak, ő is segített gyártani...”

* Kis hezitálás után beveszi a nyugtatókat. „Öt hétig feküdtem a kórházban. Semmi táplálék nem maradt bennem, és a sírást sem tudtam abbahagyni. Máig sem tudom, tudták-e, hogy szevenállal mérgeztem meg magam – ha tudták, nem vehették volna tudomásul, tőlük származott – vagy egyszerűen csak idegösszeomlást konstatáltak, ami így is, úgy is igaz volt... Feküdtem, csontig fogyva, és sokat aludtam. Persze már nem a szevenáltól, hanem az alvókúrától... Ha ébren voltam, vagy félálomban, Viktort vártam, aki orvosként bejárt hozzám – és most már mindegy volt, szeret vagy nem szeret. Már nem volt erőm az önérzethez, már nem gondoltam semmire, csak Viktor fehér köpenyének lebbenését és szemüvegének villanását vártam, és azzal aludtam tovább.”

* Makacs lábadozás után hirtelen jelentkezik a gyógyulás: „Délután egy civilruhás tiszt jött az ágyamhoz. Kezembe adta a rehabilitációs perem anyagát. Tíz nap múlva tárgyalás a Fő utcán, addig meg kell gyógyulnom. Minden holmimat vigyem magammal, onnan hazamegyek... Később, szabadulásom után lett valamennyire világos, mi történt: Nagy Imre szorgalmazta, Rákosi foggal-körömmel ellenezte szabadulásunkat. Voltak, akiket csak a forradalom szabadított ki.

Tíz nap múlva. Elképzelhető? Épp oly kevéssé, mint annak idején a tízéves ítélet. Csak éppen azóta megszoktam, hogy ne csodálkozzam semmin.”

* Az újratárgyalás egy hosszú napon át tartott. Utána (végre!) hazaszállítják gépkocsival. A napló utolsó oldalai magyarázatot próbálnak adni mindenre, ami eddig történt: „Ezerkilencszázötvenhat. Az ávéhá vezetői, az altábornagy és társai, enyhítésért fellebbeztek. Fellebbviteli tárgyalásaikra bennünket hívtak tanúknak, élve maradt áldozataikat. Pontosan olyan mindegy volt, mit mondunk, mint azelőtt a saját tárgyalásainkon. Az altábornagy a szemembe mondta, hogy hazudok, nem látott engem soha életében. A többi hóhér is letagadta a csillagot az égről. Ítéleteiket természetesen csökkentették, mindegyik kevesebbet volt bezárva, mint áldozataik... Azután megértem még a forradalmat, s ezért nem tudok elég hálás lenni sorsomnak. Megértem, hogy tízmillió magyar nem közömbös és nem gyáva, és fegyvert fog, saját magáért is, meg értem is... Percig sem volt kétséges számomra, hogy az orosz imperializmus eltapossa forradalmunkat, de boldog voltam, hogy akik felkeltek ellenük, hittek a győzelmükben, az igazukban...”

Létezett-e egy „eltűnt” napló is?

1989 márciusában Vándor Györgyi jónak látta állásfoglalást közzétenni a Mozgó Világ című folyóiratban. Írása határozottan cáfolja Farkas Vladimir, az ÁVH egykori alezredese korábbi, ugyanannak a lapnak a hasábjain megjelent állítását, mely szerint a Rajk-perben bűnjelnek számított V. Gy. naplója, ami nem az állambiztonság hamisitványa, mert akkor neki személyesen is „tudnia kellene róla”, hiszen a hamisításokat az ő ügyosztálya végezte. Az irónő szerint ilyen napló egyáltalán nem létezik, mint ahogy azok a „részletek” sem tőle származnak, melyeket a hírhedt Kék Könyvben  (Rajk László és társai a Népbíróság előtt. Budapest, 1949.) szerepelnek. „Van ezzel szemben egy reálisan létező naplóm, kamaszkori háborús feljegyzéseim, amelyeket szabadulásom után a hatóságok visszaszolgáltattak” – hangsúlyozza Vándor Györgyi.

Aki nem mellesleg elutasítja Faludy György róla szóló állításait is: „Pokolbeli víg napjaim című, a magyarországi szamizdatnál megjelent írásában oldalakat szentel személyemnek és az állítólagos naplónak. Az engem női mivoltomban és méltóságomban sértő megjegyzéseit, úgy gondolom, saját lelkiismeretével kell elintéznie, ha van ilyen. Nem hagyhatom szó nélkül azonban, hogy Farkas alezredessel tökéletesen egybehangzóan ő is tényként kezeli a napló létezését, noha azt állítja, hogy azt 'nem ismerte, sose látta'. Ezzel szemben könyve német nyelvű kiadásában (1964) egész passzusokat idéz belőle, mégpedig egyértelműen a 'Kék Könyv' stílusában fogant mondatokat. Kérdés, mikor és miképpen juthatott az idézeteihez.”

A kérdés akkor kezd izgalmas lenni, amikor elolvassuk Faludy György említett emlékiratát is, mindenek előtt azt a részt, melyben a szerző, aki maga is a Népszavánál dolgozott a Rajk-per idején, elmeséli, miként látta ő Justus Pál lebukását. Nem túl hízelgő jelzők és állítások kíséretében szól arról, hogy Vándor Györgyiről elterjedt a hír: naplót vezet, amibe válogatás nélkül beleír mindent, amit másoktól hall. A Népszava egyik vezetője figyelmezteti Faludyt: „ez a liba évek óta naplót vezet, és oda minden beszélgetést, pletykát, viccet, ami fülébe jut, feljegyez, az illetők nevével és lakcímével. Nem beszélném-e rá az őrült tyúkot, hogy égesse el a naplóját, mielőtt az ÁVO megszerzi, és az emberek százait tartóztatja le?” Faludy kellően meg is ijed, átvonul rajta, hogy mi mindent hordtak már össze – ő is, mások is a szerkesztőségből – a hölgy jelenlétében, s ha annak mind nyoma van valahol... Vállalja, hogy megpróbálja rávenni Györgyit: égesse el a dokumentumot. Többször hazakíséri, s az egyik alkalommal „összeszedtem hát minden rábeszélőképességemet, és naplójára tereltem a szót. Nem ismertem a naplót, sose láttam, de Györgyi elbeszéléséből tudtam, hogy a legbizalmasabb magánbeszélgetésektől kezdve a rendszerellenes viccekig mindent belejegyzett, abban a reményben, hogy a mű szerzi meg néki az örök hírnevet, a halhatatlanságot. Hosszú szócsatát vívtunk. Próbáltam hiszen az egész város tud róla, emberek tucatjait hóhérkézre juttatni. Elvégre – tegye kezét a szívére – nemcsak tényeket jegyzett fel, hanem felelőtlen pletykákat is. És mi elmagyarázni: nincs joga az átkozott naplóval, amely az ÁVO kezébe fog kerülni, szükség volt a rendszerellenes vicceknél odaírni, ki mondta néki? Miért ránt másokat magával? Mi joga van ehhez? Felháborodva felelte: honnét tudod mindezt? Mindenki tudja, sziszegtem. No és? Egyszer meg kell halnia mindenkinek... Másnap nem jött a szerkesztőségbe. Néhány órával később Almássitól, a szerkesztőségi spiclitől megtudtam, hogy letartóztatták... Mikor bezörgettek hozzá, Györgyi előkereste naplóját a rejtekhelyről, ahol tartotta – én még azt is tudtam, honnan –, és kidobta az utcára. Csak aztán nyitott ajtót az ávósoknak. A ház előtt is ávós állt, aki röptében kapta el a naplót. – Egyébként ezért meg a napló tartalmáért szegény Györgyit alaposan megruházták – fejezte be Almássi, és jelentőségteljes pillantást vetett felém. Igyekeztem magamat tartani, bár a célzás félreérthetetlen volt: Almássi már tudta, hogy a nevezetes naplóban rólam is szó esik.”

Életre itélve

Nem tűnik valószínűnek, hogy a jövőben ez az ellentmondás valamiképpen feloldódjon. Ami a Vándor Györgyi szerepét és felelősségét illeti Justus Pál elítélésében, úgy vélem, hogy a könyv maga világosan és félreérthetetlenül beszél. Éppen úgy, ahogyan a szociáldemokrata értelmiségi vezető áldozata lett a népi demokratikus hatalmi önkénynek, ugyanúgy lett áldozata mindenki, akiket ebbe a messzire ágazó társadalmi színjátékba akaratuk és szándékuk ellenére bevontak.

Sajnálatos, hogy minden törvényes alapot nélkülöző elzáratásuk, szenvedéseik csak az 1956-os olvadás és érlelődő népharag körülményei között érhetett véget, miközben valamennyien olyan sebeket szereztek és okoztak egymásnak, amelyek begyógyulásához nem volt elég hátralévő életük.

Az 1956-os memoárirodalmat és tényfeltáró dokumentáris kutatás eredményeit, következtetéseit tanulmányozva mindvégig kusza, beláthatatlan kép rajzolódik ki a hatvan évvel ezelőtt lezajló eseményfolyamról. Mindazt, ami akkor lezajlott, egy megállíthatatlan, zavaros, mindent elsöprő áradathoz hasonlíthatnám, amely magával sodort boldog-boldogtalant, arra érdemes és oda nem illő sorsokat, személyeket, jellemeket, csoportokat; legtöbbször olyan helyzetekbe kényszerítették az alapjában ártatlan és jó szándékú embereket, amelyeknek amúgy sose kívántak részesei lenni. Ezt a kaotikus hömpölygést és feltartóztathatatlan sodrást érezni végig, amíg A rémület éjszakái-ban bemutatott börtönbe vetettek kényszerpályáit és -reflexeit végig követjük. Ebben rejlik a roppant érzékletes és szótakarékos börtönvallomás irodalmi ábrázoló ereje.

Vándor Györgyi és társai, akiket 1956 szelleme és történései szabadítottak ki a börtönfalak közül, igazságuk győzedelmeskedésének dacára sem lettek soha igazán szabadok: a derékba tört életek emlékei és negatív reflexei végig kísérték életüket, emberi kapcsolataikat, mindennapi tevékenységüket. A könyv szerzője 1990-ben Földes Annának adott interjújában elmondja: „Szabadulásom után egyszerűen képtelen lettem arra, hogy elfogadjam emberi, írói, újságírói szabadságom korlátozását. Ezért mentem el, egyetlen kofferral ... Zátonyra futott a házasságom, és újabb tartós kapcsolatot tudatosan nem kötöttem. Senkit sem akartam elhagyni. Könyvem kiadása is egyre reménytelenebbnek látszott. Biztattak, hitegettek, de minden 'igen' sarkában ott volt a 'de', meg a 'csak', hogy a könyv kitűnő, fontos, de kicsit még meg kell húzni, és csak ezt a passzust, meg azt a mondatot kell átírni...”

A tág karú szabadságra lelni végül is Bécsben, előbb tanárnőként, majd a Szabad Európa rádiónál kísérelte meg, de ott sem sikerült. „A húsz és harminc között elszenvedett bezártság – különösen egy nő számára –, eldönti az egész életét. Túléltem a börtönt, dolgozom, szép otthonom van, utazom – kívánom, hogy egyetlen hazai nyugdíjas se éljen rosszabbul, mint én –, de soha nem lettem anya... Amióta divatba jött a téma /1956/, többen is megkerestek, hogy nyilatkozzam, meséljek, csináljunk a börtönévek történetéből filmet, tévéjátékot. Nem szerénységből vagy makacsságból tiltakoztam, hanem védekezésül. Nem akarok még egyszer pokolramenni. Néha szinte pótlólagos büntetésnek érzem, hogy mint hajdani legfiatalabbra, rám hárul, a ma már szinte utolsó emlékezni képes túlélő kötelezettsége...” – zárul Az életre szóló ítélet című beszélgetés.

Vándor Györgyi 1956-ban szabadult, több mint hatévi jogtalan szabadságvesztés után. A kor és a rendszer kegyetlenségére jellemző, hogy igazi szabadságát csak 2000-ben, halála napján nyerhette el.

(2016. október 16.)