Vándor Györgyi A rémület éjszakái című börtönnaplója – amúgy bátran nevezhető regénynek is – 1961-ben készült el, s arról nyújt lélektanilag is hiteles képet, hogy egy megrendezett, kirakat-per (amilyen a Rajk-per volt) egyik fiatal vádlottja, a könyv főhőse – a szerző maga – miként vészelte át az elítélésétől szabadulásáig tartó, végtelen hosszúságúaknak tűnő éveket a szeretet és a szerelem illúziójához menekülve.

Börtönélet a népi demokráciában

(Második „levonás”)

*Az első, börtönben – s egy ideje magánzárkában – töltött hónapon túl: „Emlékezetemmel a gyermekkorban, fülemmel a fogház folyosóján éltem. Hallgattam a cellaajtók csapódását, lakóinak kopogásait, a foglárok zsörtölődését; mert a csövesekkel szabad volt szóba állniuk, csak velünk voltak némák. Legalábbis velem nem állt szóba egyetlen őr sem, soha. Talán mert meg sem kíséreltem. Egészen magamba zárkóztam. Egy napon arra figyeltem fel, hogy az egyik foglár azt mondja a folyosón a másiknak:

– Zörög a tízesed, nem hallod? Nézd már meg, mi baja!

– Hadd zörögjön – felelte a másik – ráér.

Sétáltam éppen. Ezekre a szavakra, hogy 'zörög a tízesed', megálltam és hangosan elnevettem magam. Mulatságosnak és boldogítónak találtam, hogy az őr a tízes számú cella lakójára egyszerűen csak azt mondja, hogy 'a tízes'. Elnevettem magam, aztán észrevettem, hogy min nevetek és nagyon megijedtem. Itt az elmebaj.” Fogvatartói elmagyarázzák: a saját érdekében tartják fogva, így védve van a kinti népharagtól. S hogy megnyugtassák, ismét összezárják Rajk Júliával.

* Az álomvilágába bódult, képzelt szerelmével fantáziáját lefoglaló szerzőt felvillanyozza Rajkné aktivitása. „Júlia, tapasztalt börtönlakó lévén, tudta, hogy mindent szabad, csak elhagynunk magunkat nem. Álló napon át tevékenyek voltunk. Ébresztő után mindjárt tornázni kezdtünk. A gyakorlatokat ő diktálta, s volt benne valami félelmetes. Amint hosszú keze, lába, a szűk falak között ide-oda lendült, azt az érzést kellette bennem, hogy hiába számítja ki a centimétereket, egyszer csak rám csap, és megsemmisülök. A torna után a takarítás következett. Júlia nem elégedett meg a söprűvel, többféle rongyot kért az őröktől, és addig szekírozta őket, amíg egy csajkában homokot is hoztak neki az udvarról. Minden étkezés után ragyogóra sikálta a csajkákat...” Napjuk így rövid lett, gyorsan eltelt. De a pörgő élet is sablonossá válhat – az egyedüli hiteles élményt Rajkné vidám éneklései jelentették.

* Furcsa álmok szállják meg hősünket rabságról és szabadságról: „Ritkán álmodtam, hogy szabad vagyok. A legtöbb álmomban tudtam, hogy rab vagyok, de a börtön fogalma elkeveredett bennem a bentlakásos pártiskola fogalmával – ettől a létesítménytől féltem, szerettem volna elkerülni, mielőtt elfogtak. ... Azt álmodtam,hogy a Markó fogház lakója vagyok, de szombaton és vasárnap kimenőm van, mint a pártiskolán. Kiszököm, hogy hazamenjek, de soha, soha nem érek el hazáig. Csak futok, üldöznek, s közben le is telik az idő, vissza kell fordulnom, vissza kell lopódznom, de úgy, hogy észre ne vegyék a távollétemet. Szerencsére a fogház kapuja tárva van, az őrök mással vannak elfoglalva, nem látnak meg. Szaladok fel a  lépcsőn, besurranok a cellámba, s épp csak a pokróc alá tudok bújni, mikor éppen – ébresztőre csengetnek.” Mind többször próbál álmában elmenekülni és képzeletében nem létező szerelménél köt ki. Vele tölti az időt hajnali ébredésig.

* A két nő a tárgyalásra vár, amely tisztázná státuszukat. Mostanig ugyanis csak fogva tartottak voltak - a börtönlakók jogai nélkül. „Tavasz lett, amikor Júliát kihallgatásra vitték, s közölték vele, hogy készüljön a tárgyalására. Kezébe nyomták a vádiratot, amely ugyan 'nem egészen felel meg a valóságnak', de persze a bíróságnak nem szabad megtudnia, hogy mi, becsületes baloldali emberek, csupán szolgálatot teszünk a pártnak, a Rajk-pernek és kapcsolt részeinek lefolytatásával. Ha a magasabb összefüggéseket még nem is értjük egészen, később meg fogjuk érteni. A mi perünk tárgyalását is végig kell játszanunk, utána pedig természetesen mindent megkapunk, ami jár egy politikai fogolynak – sőt, annál többet, hiszen az ávéhá tudja, mivel tartozik nekünk. ... Tanulmányozzuk csak át jól a vádiratot, hogy felelni tudjunk a bíróság kérdéseire. Az ítélet? Nagyon rövid időre szól majd, formális lesz csupán, s a felét amúgy is elengedik, amint a per hullámai elcsitulnak.

– Majd bolondok leszünk etetni magukat – idézte Júlia, amit az ávéhán hallott.”

* Hamarosan kiderült, mindez további színjáték. Júliát elvitték kihallgatásra – és nem hozták vissza. Júlia spanyolországi orvos ismerőse, aki szintén fogoly volt s távoli füttyszavával hozott vidámságot a börtönéletbe, egy idő után szintén elhallgatott. A szerzőre rázuhant a magány, apátiába esett. Majd őt is elvitték kihallgatásra: „Az ávéhán fiatal tiszt fogadott, s mindjárt a tárgyra tért. Amiért napokon át Andrással /Rajkné orvos ismerősével/ társalogtam, választhatok a büntetések közül. Megvernek, vagy tizennégy nap sötétzárka. ... Késő éjszakáig vitatkoztunk; kihallgatóm, amint a legvégén elmondta, éjszakai ügyeletet tartott, s – úgy látszik – nem talált jobb szórakozást kínzásomnál. Éjféltájt elvezettetett, s már az ajtóban álltam, amikor félmondattal közölte, hogy néhány nap múlva meglesz az a per is, amelyben én vádlottként szerepelek majd. Vádiratomból értesültem róla, hogy egyike vagyok azoknak a hazaáruló összeesküvőknek, akik a háború alatt Franciaországba emigráltak, s ott 'épültek be' az amerikaiak kémszervezetébe. Kihallgatómmal, aki kezembe adta a paksamétát, közöltem, hogy még életemben nem léptem át az ország határát, arról nem is szólva, hogy az említett években gimnazista voltam. Még személyi adataim sem igazak, például, apám cipész, nem pedig kereskedő.

– Ne törődjön vele – legyintett. Jobban hangzik a bíróság előtt, hogy kereskedő lánya, nem pedig cipészé. És a többi tény sem számít. Valamit csak el kell mondania a bíróság előtt, amiért elítéljék. ...”

* Eljött a tárgyalás napja. Ekkor „összetalálkoztunk tizenketten, kémek és hazaárulók. A legtöbben akkor láttuk egymást először, nem tudom, akadt-e közöttünk két olyan 'összeesküvő', aki véletlenül ismerte egymást. ... Cinkosan nevettünk egymásra, át a közöttünk ülő ávéhások fején, s amikor kimondták az ítéleteket – röpködtek az életfogytiglanok, én például, a tizedrendű vádlott, tíz évet kaptam –, akkor is csak az volt a gondunk, hogy szót váltsunk egymással, mint az iskolás gyerekek. A tárgyalás után a férfiakat a váci fegyházba szállították, amely az államvédelmi hatóság foglyait őrizte. Magánzárkára tették, s naponta végigverték őket. A nőknek, akik kevesen voltak, nem volt érdemes fogházat berendezni. Visszavittek bennünket a Markóba, de már nem a vizsgálati foglyok közé, hanem a negyedik emeletre, ahol már csak részben ügyeltek ránk az ávéhá nyomozói. Kijátszott kártyák lettünk, csak éppen életben hagytak.”

Börtönélet a népi demokráciában

(Harmadik „levonás”)

Az ítélet kimondása után kezdődött a szerző fogságának harmadik korszaka – teljes magányban. Egy egész esztendőn át. Mialatt úgy érezte: szinte mindentől meg tud szabadulni az ember és milyen kellemes az így nyert szabadság! „Mi minden nélkül meg lehet lenni. Könyvek nélkül, papír és ceruza nélkül – de telefon nélkül is, a rádió hírei nélkül is, hajsza, és görcsös, kényszerű munka nélkül is. Mindez nem most jut először eszembe, hanem már ott, a balatoni villában rádöbbentem, hogy így is lehetne élni, a felhők, a fák és a víz között; élni is lehetne, nemcsak menekülni a napi értelmetlen rohanásból a másnapiba. Talán vigaszomul jutott az eszembe, már ott, akkor, letartóztatásom előtt néhány nappal. Hogy most egy kis megkönnyebbülést is érezzek. Nincs Balaton, vitorlák és rózsaszínű ég. De szabad is vagyok. Kikerültem a szerkesztőség – az egész kinti világ – propagandagépezetéből.” Nincs kötelezettség, csak létezés van. Olyan, amilyen – de létezés!

* Mit sem számít már az ítélet hossza: tíz év vagy öt év – úgy sem látszik a vége! Viszont: „A rendszeres kihallgatásokon túl vagyok, nem gyötörnek sem ifjú, látszólag lelkes ávéhás tisztek, nem igyekeznek lelkemet megmenteni az örök kárhozattól, sem idősebbek, akik mozgalmi múltjuk emlékére, és saját maguk megnyugtatásáért igyekeztek önmagukat és áldozataikat meggyőzni, hogy ami itt folyik, az helyes, és ha nem is igaz, legalább célszerű. Mindezekből már egyet sem láttunk. Rábíztak bennünket a női foglárok kulcsaira.”

* A rabtartók – furcsa, külön kategória. A szerző kíváncsian tanulmányozza őket. „Volt egy közöttük, aki még az ávéhát sem igen respektálta, s igencsak kieresztette erélyes hangját, mit sem törődve vele, hogy kikap érte. Nem hiszem, hogy valaki is mert volna szólni neki. Jókarban lévő, katonás modorú, piros arcú vénkisasszony volt, elmehetett volna egy lányintézetbe igazgatónak. Szervezett, parancsolt, tekintélyt szerzett. Beosztottai is rettegtek tőle, nemcsak a csövesek. Kiabálva szaladgált naphosszat a folyosón, a mi celláink előtt csöndesebb lett, de volt egy meleg pillantása, ha kinyitotta cellánk ajtaját, hogy bevegyük a vödör vizet. Egyszer, egy késő éjszakán, éppen az én cellám előtt álldogált, és halkan mesélte egy fiatalfoglárnőnek, hogy férjhez készül. ... A vőlegény ugyancsak foglár, de szeretne máshol elhelyezkedni, jó lenne valamivel több kereset, mert csókolódzásból nem lehet megélni. ... És vihogott, mint egy iskoláslány. A nevét most tudtam meg. Ilonának hívták.”

* Ilona már csak azért is „jó” foglár volt, mert Vándor Györgyit hagyta regényt írni. Persze, nem a jó szíve miatt, hanem mert nem vette észre rajta az amúgy tilos foglalatosságot. Mert a szerző nem tollal-ceruzával irt papírra, sem a vérével a cella falára, mint dicső elődjei – Silvio Pellico vagy Kazinczy Ferenc; papírról, írószerről csak álmodni lehet. „Rákosi Mátyás, börtönemlékeiben arról panaszkodik, hogy késve kapta kézhez újságjait, s nem tudta a legfrissebb hírekről tájékoztatni cella-szomszédjait, akikhez szemináriumot tartani járt... Látogatóit nem vasárnap engedték hozzá, hanem csak hétköznap, Horthy hatóságai így törtek borsot a hozzátartozók orra alá. ...” Hősünk azonban fejben ír – színdarabot, regényt. És addig sulykolja az agyába, amig beleivódik, s majd leírja, ha kiszabadul.

* A második ősz a szinte teljes elfásulás légkörében köszönt a szerzőre. „Már csak a jó reggelt vártam, amikor erőm és kedvem van a teremtő fantáziához. Rég elfelejtettem, hogy máson is lehet élni, mint kukacos karfiolon, babon, borsón, és homokos kenyéren. Egy délután nyílott a kisablak, s Ilona szó nélkül benyújtott egy csajkát. Hideg sárgarépa-főzelék volt benne, rajta egy darab hús. Igen, nem húscafat, hanem olyan darab, hogy tányéron is megállta volna a helyét. Nem volt sem ebéd, sem vacsora ideje, s ez az étel nem a mi kosztunknak készült. Hogyan került hozzám? Fél percnél tovább nem töprengtem a csodán. ... Még amikor megismétlődött, akkor sem csodálkoztam, pedig nap mint nap beadtak egy-egy csajka rendes ételt, s az őrök csodálkoztak azon, hogy nem kérdezősködöm.

Néhány nap múlva kihallgatásra vittek, le a második emeletre, ahol az ávéhá tanyázott, s tárgyalásra váró foglyait őrizte. Az irodának berendezett zárka asztala előtt ismeretlen, civilruhás férfi ült. Az első pillanatra senki nem nézte volna ávéhásnak. Később mindig bebizonyosodott, mennyire – nem az. Kis pocakjával, kopasz fejével, apró bajuszával kedélyes tanító bácsinak látszott. Szemében apás féltés és jóindulat. Most, legelőször, röviden, hivatalosan beszélt. Közölte velem, hogy eleget voltam egyedül, társat kapok. Olyasvalakit, akit már ismerek. Júliát. ... ismét három hónapig voltunk kettesben.”

* Benti „jóakarójukat”, aki atyásan bánt velük, elismerőleg papának hívták egymás közt; az illető, maga is ávéhás, egész egyszerűen megváltoztatta az életüket. Hamarosan olyan cellába kerültek, ahol egész „tömeg” tartózkodott – valamennyien politikaiak. Itt már hamisítatlan közösségi életet élhettek. „Mézesheteinket éltük, igyekeztünk magunkból a legjobbat adni a másiknak. Tíz ember, végtelen börtönévekkel a nyakában, barátságos volt egymáshoz. ... Két napra rá tizenegyen lettünk. Kató jött, fiatalon és kedvesen; nem mondta, honnan, a szomszéd cellából-e, vagy egy másik fogházból. De nem is firtattuk. Össze kellett rázódnunk, s ez nem kis teljesítmény volt. Ezúttal is, mint mindig, ha többen vannak, hamarosan kiderült, ki a vezér. Júlia felvillanyozódott, elemében volt. Végre megint társadalmi életet élt, a szónakeredeti értelmében. Szervezhette, irányíthatta, elgondolhatta és befolyásolhatta a körülötte élők dolgát, akik – mint minden tömeg – hálás volt, legalábbis kezdetben, hogy van valaki, aki helyette gondolkodik. De sem az irányítónak, sem az irányítottnak nem volt könnyű. Tizenegy ember, az tizenegy csajka, tizenegy kanál – de két ágy, és négy szalmazsák. ...”

*  A tömeglétnek megvolt a színe és a visszája is. „Aki a börtönt nem ismeri, de a bombázás idején lakott a bunkerben, tudja, hogy gyakran minden veszedelemnél rosszabb a tömeg. Annyiszorozódik a félelem, ahányan vannak. Bár itt a cellában néha éppen az ellenkezője igaz. Ha zörög a kulcs a zárban, kevésbé szorong az ember. Talán nem értem jönnek, hiszen van itt még másik tíz. ... Talán nem engem visznek kihallgatni, sorstársakról vallatni, vagy másik, ismeretlen fogházba, vagy a magányba. ... De a szűk hely teljes összevisszasága vékonyítja is az idegszálakat, ingerlékennyé is tesz. Sorban kell mosakodni, néhány maréknyi vízben, s mosogatni is alig van mivel, a töménytelen csajka mindig kézben van. Naponta fel kell mosni a padlót, húsz lábat kérni, hogy emelkedjék fel róla. Harcolni a piszok ellen takarítóeszközök nélkül, de annál nagyobb hévvel, hiszen mind a tizenegy háziasszony, s mindegyik ügyesebb a másiknál.”

* A leginkább az étkezés polarizálta a kis társaságot. „Tömegben” inkább lehetett válogatni - mindig akadt valaki, aki a nemszeretem falatokat eltüntesse. A fő időtöltést az egyéni és csoportos nyelvtanulás jelentette. Francia, orosz, angol, olasz nyelvet tanítottak egymásnak, kifüggesztett órarend szerint. Első karácsonyukat is szándékoztak megünnepelni, méghozzá karácsonyfával, egymásnak fusizott, házi ajándékokkal. Ünnepek múltán letargia szállta meg a társaságot. A „papa” próbált közbelépni, de maga is csavar volt csupán a gépezetben, nem sokat tehetett. „Csak biztatott, hogy ne csüggedjünk – s valami homályos dolgot emlegetett. Nem azt, hogy szabadulunk, hanem hogy elvisznek majd bennünket innen, a Markóból, egy másik fegyházba, ahol az 'igazi' büntetés kezdődik, s ahol majd dolgozhatunk, és levelet írhatunk. Ez a biztatás még jobban levert bennünket. Mit jelent, hogy ezután kezdődik az igazi büntetés? Hát eddig nem volt az? Kinek nem? És mikor kezdődik? Csak egy év múlva kezdődött. Papa azt hitte, előbb fog. De neki is hazudtak, éppúgy, mint nekünk, s ő is azt hitte el, amit a leginkább akart. Új esztendő volt, tavaszelő...”

* Rendre megismerik egymás életének tragédiáit és apró örömeit. A közös sors és az irigylésre méltó emberi tartás ragályos. Szerző ennek hatására egyre jobban meggyűlöli fogvatartóit – mindazokat, akik ellopták az életét. Amely olyan volt, amilyen – de az övé volt! A tavasz elhozta a színek ígéretét. Előbb csak illatokat, aztán a séta során a különböző ablakokból elcsent ruhadarabok színét. Egy irodából tintát emeltek el. „Fönt a cellában a csoda izgalma járt át mindannyiunkat. Majd két éve már, hogy csak szürkét látunk. Szürke a csajka, a kanál, a pokróc, a fal. De a tinta kék, csodálatosan kék, igazi tintakék. Igen, de mit csinálunk vele? ... Őrizzük? Hova rejtsük, hiszen mindent megtalálnak, időnként kikutatják a cellát, ősi börtönszokás szerint. Ha megtalálják, mit mondunk, honnan szereztük? ... Nem, a tintából csak baj lehet. Vissza kell lopni. Marieclaire vállalkozott rá. Másnap a sétánál visszatette azíróasztalra, utána hősnek kijáró tisztelettel ünnepeltük. De akkor már elnémultunk, amikor kivett a zsebéből – egy bélyegzőpárnát. Ott volt az íróasztalon, ahová a tintát tette. Csak nem hagyja ott? ... – Nem, ezt már nem lopjuk vissza. Kiemeltük a párnát a dobozból, a dobozt apró darabokra szedtük és lehúztuk a vécén. A bélyegzőpárnát beletettük egy lavór vízbe, s a színes lébe belenyomtuk minden fehérneműnket. Másnap, szerte a cellában, tucatnyi diszkrét alsónemű száradt, sötétlilán, mint a temetőkoszorúk szalagjai. A feltűnés elkerülése végett.”

* Minden évszaknak megvan a maga börtönbeli jellegzetessége. A tavasz után a nyár: „a menekülés kényszeréé. A meleg megrekken a cellában, a magasan álló, méternyi ablak szellőzőnyílása alig cseréli a levegőt. Az ablakot nyitni nem lehet – rács van rajta. A levegőtlen forróság tikkaszt, bágyaszt, előbb ingerültté, majd apátikussá tesz. Duzzadt arccal, semmitmondó szemmel kóvályogtunk a szűk falak között, mezítláb, mert a padló valamennyire hűvös volt. Három vödör vízből éltünk tizenegyen, reggel, amikor beadták, szomjasan estünk neki. Tíz perc múlva már ihatatlan volt. Krisztina, az arisztokrata találta ki a pezsgőivást. Pezsgőnek nevezte el a vizet, amelyet a vécéből ittunk. Egyszerű volt, mint minden találmány, miután már kitalálták. Ha a sors itt a Markó fogházban angol vécével áldott meg bennünket, isten ellen való vétek lenne szomjúságtól szenvedni a kánikulában. Minden reggel hosszan sikáltuk a kagylót, s az a pont, ahonnan az áldott friss víz jön, amúgy is érintetlen. Csak oda kell tartani a csajkát, meg kell húzni a fogantyút, és annyi friss vizet iszunk, amennyit csak akarunk. Hát nem egyszerű?”

* Egyik nap, fürdéskor, félrenézett a női őr, s a vetkőző padon a cella lakói kis csomagot találtak. Benne kevés szalonna, cukor, sütemény. A börtönbeli köztörvényesek névtelen ajándéka, akik csomagot kaphattak, látogatót fogadhattak. „Könnyűszerrel nélkülözték azt, amit most nekünk 'felejtettek' a fürdőben, amit mi nem láttunk időtlen idők óta... Szólni sem tudtunk a megindultságtól. Lám, a tolvajok, az utcalányok gondoskodtak rólunk, az ávéhá foglyairól. ... Mert hiába volt a konspiráció, egy idő múltán mégis a fülükbe jutott, hogyan élünk. Néha már az is megtörtént, hogy egy óvatlan pillanatban kinyílt a kisablak, és bekukkantott egy-egy házimunkás. Néztek bennünket, mint valami csodát. Mi vagyunk azok, akik levél, csomag, látogató, könyv és minden egyéb 'kedvezmény' nélkül élünk éveken át, s hallgatjuk, amint ők, a boldog csövesek, tárgyalásuk után, ahol néhány hónapra, egy-két évre ítélik őket, a folyosón egetverő jajveszékelést csapnak. Nem értették, hogyan bírjuk. Mi sem.”

Börtönélet a népi demokráciában

(Negyedik „levonás”)

A börtönhangulat: tömény várakozás. Arra, hogy teljen az idő. A vacsorára. A lefekvésre. A felkelésre. A napok váltakozására. Hogy egyszer majd eljön a fogvatartottak ideje is. A cellában, esti étkezés után, váratlanul elmosolyodik valaki: „– Mit nevetsz? – kérdi rá Mariclaire, magyarul, furcsa rövid magánhangzóival.

– Semmit, csak mosolygok. Eszembe jutott valami.

– Mi jutott eszedbe, Teréz? – kérdi Krisztina, érdeklődve, gyengéden.

– Semmi... Csak arra gondoltam, hogyan fognak ezek tőlem bocsánatot kérni.

– Ezek? – kiált rá Jolán. – Ezek? Tőled? Nem érjük azt meg. Előbb fogunk meggebedni.

– Nem – rázza fejét Teréz erélyesen –, nem, abból nem esznek. Juszt sem gebedek meg. Megérem, hogy könyörögni fognak, hallgassam meg őket. De akkor aztán megnézhetik magukat. ...” Reménykedve térnek nyugovóra. Ám az éjszakai csönd közepén üvöltés hallatszik. Félelmetes. Mindenki megdermed. Valaki közülük való! „Iszonyatos pillanatokig tart, amíg magunkhoz térünk, s meglátjuk Esztert. Száját széttárja, fogsorát az ég felé mereszti, úgy üvölt, torkaszakadtából, eltorzult hullaarccal, eszmélet nélkül, észbontóan, velőtrázóan. ... Hát ez az. Ezért könyörögtek neki szüntelenül, hogy egyék. Hogy erősödjön meg.

– ... nem könyörögni kell neki, hanem megverni... Nem most, hanem akkor kellett volna, amikor először üvöltött. Többet nem üvöltene. Igen, hisztériás. A hisztéria betegség. De ő akar is beteg lenni. Azt akarja, hogy sajnálják... Hogy dédelgessék... Én gyűlölöm, ha sajnálnak. ...” Odakint vihar kóvályog. Nehezen akar kitörni. Mikor elalszanak, kitör. Nyomasztó álmok után reggeli megkönnyebbülés. De a kis közösségre ettől kezdve rátelepszik a félelem.

* „Esténként nem mertünk elaludni. Már nem az ég felé forogtunk, hanem Esztert lestük. Megszerveztük az ügyeletet, kétóránként más marad ébren, s nem ereszti szem elől. Ebből aztán az lett, hogy Krisztina soha nem költötte fel a sorost, ő maradt ébren; ő feküdt a szalmazsákhalmaz szélén, Eszter lábánál. Eszter úgy kezdett ideges lenni, hogy mozgatni kezdte a lábát. Krisztina lefogta a mozgó lábfejet, ebből az öregasszony megtudta, hogy felügyelet alatt van, és nem mert sikítozni. Krisztina arca viszont megnyúlt, szeme karikás lett az állandó virrasztástól. És a feszültség nem engedett.” A helyzetet egy orvos megjelenése igyekszik enyhíteni. Vándor Györgyi jellemzése: ő volt fehérek között az európai. „Ezen az estén nagy orvosságos üveget nyújtott be papa a kisablakon, Eszter minden este bevett belőle egy evőkanállal. Aludt, mint a tej, nem volt többé ideges. De mi is aludtunk, teljes kimerültségben. Nem kellett altató.”

* Egy „hipis” (zárkamotozás) után a felforgatott holmik között feltűnt egy levélboríték: egyikük kapta, otthonról. A börtönlakók rögtön tudták: aki olyan kegyben részesül, hogy levelet kaphat, az a hatalom füle. Most akaratán kívül lelepleződött. Pedig „nem hangoztatta, hogy lelkes híve a rendszernek, nem óvakodott tőle senki. Azt sem értettük, milyen módon adott rólunk jelentéseket; bizonyára 'kihallgatásokon'. ... Nem kértünk most rajta számon semmit, csak néztük a levélborítékot, megrendültén, s magunkba mélyedve, szomorúan tértünk nyugovóra.”

* A leleplezés után költözniük kell: az állambiztonságiak által ellenőrzött gyűjtőfogházba. Nagyobb cellát kaptak, az informátort kiemelték közülük, de kaptak két új társnőt. Meg ütött-kopott darócruhákat. „Az ávéhá saját fogházában természetesen nemcsak mi, 'trockisták' ültünk, hanem a háborús bűnösöktől kezdveaz arisztokráciáig mindenféle 'osztályidegen'... Nézegettük egymást a darócjelmezben, s nem állhattuk meg nevetés nélkül. De titokban mind azt reméltük, hogy csak a másik groteszk benne, mi azért talán nem vagyunk ennyire nevetségesek...”

* „A Gyűjtőfogház a legnagyobb budapesti temető, a rákoskeresztúri temető tőszomszédságában áll. A munkaidő kezdetétől a befejezésig, reggel nyolctól délután ötig szinte szakadatlanul temettek, szakadatlanul szólt a lélekharang. Azt hiszem, a koporsómban is fel fogok ugrani, ha meghallom.”

* A fogház szomszédságában, a temetőn kívül, egy gombüzem is működött. A kis női csapat hamarosan üzemi bedolgozóvá válik, egymással versengenek, hogy ki közülük az ügyesebb. „A rabok munkája a legolcsóbb munka, kivált az olyanoké, akik évek henyélése után korbács nélkül is dolgoznak, saját magukat hajtják, hogy ne érezzék annyira haszontalannak elfolyó életüket. A hajsza nőttön nőtt, de az üzem termelése, s ennek folytán a mi munkánk is egyenetlen volt. Volt úgy, hogy egy álló napig egyetlen gombot sem varrtunk fel, de ha volt mit, kora hajnaltól késő éjszakáig dolgoztunk, három-négy órát aludtunk, hátunk, szemünk fájt a kimerültségtől. Egyszer hangosan fakadtam sírva.

– Az én apám húsz évvel ezelőtt tüntetni ment a nyolcórás munkaidőért! Ezért tette?!...

– Hallgass! – csitított Jolán. – Nem tudod, mit beszélsz.”

* Egy nap, a kartonra felvarrandó gombokkal együtt, valaki egy Arany János kötetet is beadott. Megindult a felolvasás. Aztán néhány forint értékben honorálták az üzemi munkát. „Kaphattunk, választásunk szerint valamelyes élelmiszert, kockacukrot, cigarettát, szappant, vécépapírt, és – ceruzát. Az egyéb célt szolgáló papírból persze értékes kéziratpapír lett, sőt, cigarettát is sodortunk belőle meg az elszívott cigaretták maradékaiból, mert azt eldobni olyan bűn, hogy aki azt teszi, megérdemelné, hogy bezárják... Pöfékeltünk, vidáman és méltóságteljesen, mint a keletiek.”

* Szerzőt börtönvétségen csípik: beleskelődik, sétára menve, a szomszéd cellába. Sötétzárkát kap. „Ez a sötétség nem elképzelhető. Nem hasonlít a gyermekkor lámpaoltás utáni, félelmes éjszakáihoz, sem a háborús évek elsötétített utcáihoz. Mert ha ezekre azt mondjuk, sötét, akkor viszonyítjuk valamihez; egy utcai lámpához, a hold fényéhez. Ide azonban nem szűrődött be semmi, és még csak ijesztő sem volt, csak szokatlan. Léptem egyet előre, majd még egyet. Áhá, ez a priccs. Tapogatóztam tovább. Jobbra a priccstől a kübli. Nagyszerű! Kell-e még valami az élethez? ... Lefeküdtem. Szerencsére magammal hoztam a pokrócomat, különben nagyon fáztam volna. Pedig március volt. Egy ideig forgolódtam a priccsen, de csakhamar abbahagytam, mert éreztem, hogy nagyon szédülök. Nyugodtan kell feküdnöm a hátamon. Milyen jó így! A szememet sem kell behunynom, úgyis sötét van – és milyen csend! Csend, végre csend ... Nem kell tizenegy ember unalomig ismert történeteit végighallgatni, kedvük szerint mozogni, szólni vagy nem szólni. Végre egyedül. ... Igen ám, de meddig élvezem a csendet? Az őrmester azzal hozott ide,negyvennyolc óra.Mit csinálok holnap estig? ... Így indultam el akkor, a sötétség első perceiben az istenhez. Nem a kétségbeesés vezetett el hozzá, hiszen abban már három éve benne voltam; hanem a sötétség, a mélység, a mozdulatlanság. Ott kötöttem vele békét, de profundis clamavi... Mert ha jólesett is a csend és a nyugalom, mégis csak a mélység és a sötétség foglya voltam, ha nem is gondoltam a sírra. Kibékültem vele, ami azt jelentette, hogy feladtam a harcot, vagyis elismertem, jobb nekem, ha ő van.”

(Folytatjuk)