A kolozsvári zsidóság történetét vázolta fel szombati előadásában Gidó Attila történész a Kolozsvári Zsidó Napokon. A közösség virágzását, majd jogfosztását, gettósítását, megsemmisítését és a túlélők hazatérését a Horea úti zsinagógában adta elő.

A negyvenes években Romániában erőszakosan egyesítették a hitközségeket, azóta a Horea úti zsinagógát használja a zsidó hitközség. Az épületet 19. század végén építették, ez akkor nagy megvalósításnak számított a kisebb, neológ közösség számára – hangzott el a helyszínen.

A kolozsvári zsidóság körülbelül kétszáz éves, de többszáz éve tudtunk már a zsidó jelenlétről a városban, áthaladó, vagy kisebb-hosszabb ideig itt tartózkodó személyekről. A 18. században a polgárság többsége magyar, száz vagy örmény volt az 1880-as évek végén egyetlen izraelita lakost sem számláltak, de tudható, hogy néhány zsidó élt a városban.

A 19. században a zsidó lakosság száma folyamatosan változott, később aztán egyre többen megvetették a lábukat itt, de a városi tanács rendszerint korlátozni próbálta a közösséget – hiszen amikor a város jelentős része céhekbe rendeződött, nagy konkurenciát láttak a zsidókban.

A 19. század közepén a város korlátozni igyekezett a bevándorlást, de az ötvenes évektől egyre nagyobb számban telepedhettek be zsidók, az új törvénykezéseknek köszönhetően. Az 1869-es első magyarországi népszámláláskor már több mint ezer izraelita lakost jegyeztek fel, ez közel felét jelentette a teljes erdélyi létszámuknak – hangzott el. 1900-ban már közel ötezren éltek, 1940-ben 16 ezren laktak Kolozsváron.

Az 1800-as évek második fele az akkulturáció, asszimiláció jegyében zajlott, a zsidóság a város életének részévé vált. A vallási szakadást követően a kolozsvári zsidók az ortodoxiához csatlakoztak, 1872-től. 1881-ben azonban szakadás következett be, egy kisebb haladáspárti csoport létrehozta a status quo ante közösséget. Ebben az évben már 51 tagjuk volt, családtagjaikkal együtt a kolozsvári zsidóság egyharmadát jelentették.

A vallási szerkezetet belső ellentétek változtatták meg, a modernizáció, asszimiláció miatt. Az ortodox hitközségben élők sem vonták ki magukat ez alól, a szefárd és haszid közösség azonban sokáig megtartotta identitását – vázolta fel a történész. A magyarosodás mellett lehetőség adódott az ország gazdasági és kulturális életébe való kapcsolódásra.

Cionizmus, visszacsatolás, jogfosztások

Az Első Világháború fontos fordulatokat hozott: a magyarországi zsidóságot politikai antiszemitizmus veszélyeztette többek között az integráció lehetetlenségét hangoztatva. A zsidó nemzeti mozgalom, a cionizmus erre volt egyfajta válasz, hívei azt állították, hogy a zsidóság etnikumként kell meghatározza magát. Amikor Erdélyt Romániához csatolták, a cionizmus volt a zsidóság egyik legfontosabb mozgatóereje, zsidó párt is alakult.

1918 után Erdéyben a magyar identitású zsidóság mellett megjelent egy olyan zsidó közösség, amely már csak kultúrájában és nyelvében volt magyar, etnikailag zsidónak határozta meg magát. Világi intézményeik is ekkor jelentek meg a közösségükben, jogvédő szervezeteket, kórházat stb., és saját lap is, amelyet egész Erdélyben terjesztettek.

A negyvenes évek után a magyar-román területi vita után Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. Körülbelül kétmillió lakossal bírt a terület, sok izraelita vallású lakossal együtt: körülbelül 150-160 ezer ember. 1941-ben 16 ezer zsidó lakosa volt Kolozsvárnak, a teljes lakosság 15,1 százaléka. A visszacsatolást a zsidótörvények ellenére örömmel fogadták a zsidók, stabilabbnak ígérkezett számukra a magyarországi rendszer, mint a román. A zsidóellenes intézkedések azonban sorra érkeztek, a numerus clausus arra késztette a korábbi zsidó közösséget, hogy sajt iskoláikat újranyissák. Beárultak az egyetemi tanulmányok lehetőségei is. A kereskedők, gyárosok az intézkedések következtében beszüntették tevékenyégüket, a központban élő zsidó polgári családok élete egyre nehezebbé vált. Az antiszemitizmus nőtt, a szélsőjobboldali szervezetek befolyása nőtt a városban, Szálasi Ferenc két alkalommal is járt a városban.

1942-43-tól vezetés nélkül maradt a zsidó közösség, Magyarország német megszállása után Kolozsvárra 1944 márciusában vonultak be, befolyásos személyeket tartóztattak le, és olyan követeléseket fogalmaztak be, amelyek a zsidók kifosztását célozták. Folyamatos jogfosztások következtek, március 31-én a kötelezték a sárga csillag viselését. Egy hónapig még szabadon mozoghattak az észak-erdélyi zsidók, május harmadikán pedig megkezdődött a gettósítás.

Gettósítás, haláltábor

A kolozsvári gettó lakossága elérte a 12 ezer főt, a deportálás előtt a szamosújváriakkal együtt 18 ezerre emelkedett ez a szám. Itt rettenetes körülmények vártak az emberekre, éhezés, zsúfoltság, betegségek, fizikai atrocitás. Mindezt a keresztény lakosság passzívan szemlélte, kevesen próbáltak meg ténylegesen segíteni – Kolozsváron többek között a helyi evangélikus lelkész, Járosi Andor mindvégig vállalta szolidaritását, és megpróbált hamis keresztlevelekkel, lakásában bújtatással segíteni, akin lehet Márton Áron püspök májusban Kolozsvárra utazott és prédikációjában burkoltan, de érthetően fejezte ki a zsidóság melletti kiállását.

Hazatérés

A zsidóság deportálása még májusban elkezdődött: a zsidók túlnyomó többsége Auschwitzba került. Kolozsvárról hat transzport indult a haláltáborokba. A holokausztot a zsidók negyede élte túl, a visszatérők sokszor nem kapták vissza korábbi tulajdonukat.

1944 novemberében, a szovjet csapatok bevonulása után egy hónappal a Kolozs megyei ispánság kiadta a rendeletet, hogy a fasiszta jeleket távolítsák el a közterekről. Pár évvel később hatezer zsidó élt a városban, de a közösség fele nem korábban a városban élő ember volt. Később egyre inkább apadt a közösség száma, mostanra négyszáz zsidót számlálnak Kolozsváron.