Világszínező
Bíbor homály vonszolta ki az álmot nyíló szemhéjamon át, szelíd tolvajként, mintha rokona volna az alvásnak és az ébredésnek ugyanúgy. Kell ez a hajnalszín lila, hogy puha tenyerén a mába lopjon.
És kell a napsárga folt a pokrócomon, hogy minden reggel hasamra süsse meleg vidámságát. És kell a fürdőköpenyem mély kék ölelése, alatta az áttetsző vízcseppek futóversenye, míg célba nem érnek: fel nem költenek teljesen.
A szobámba, asztalomra, székemre kell egy kis bútorbarna, mely komolysága nyugalmat és biztonságot áraszt. A kávészín deszka fölé hajlok, és hinni kezdem, hogy küldetésem van.
Zöld szárától fogva megpörgetem, majd gondosan ügyelve, hogy ne érjenek pilláimhoz a lencsék, orromra csúsztatom a szemüvegem. Zöld keretbe fogja a sok zöldséget a zöldfüleim között.
Kell ez is, bennem, körülöttem, kell mindenféle szín, minden árnyalat, fényjáték, visszatükrözés, hangulat, érzés, eszme. Az úttest gödreibe kell egy réteg fekete, hogy át tudjunk lépni a gyászon. A téli háztetőkre kell egy réteg fehér, hadd láthassunk tisztának mindenkit alatt.
.jpg)
.jpg)
