Európai rangú és hírű regényíró, mégis visszahúzódó, szerény életet él egy főleg cigányok lakta Szeben megyei faluban. Hívek híján Eginald Schlattner hétről-hétre az üres templomban prédikál.

A Fogarasi-havasok csúcsai még hóval borítottan fehérlenek, de a Hortobágy völgyében izzasztóan tűz a májusi nap, szellő sem rezdül. A lutheránus templomban semmi sem érződik a korán jött kánikulából, mintha az öles kőfalak évszázadok hidegét árasztanák magukból.  

Az oltárnál szemmel láthatóan idős, de egyenes tartású, dús ősz hajú lelkész celebrálja a német nyelvű istentiszteletet. A prédikáció témája az isten, illetve az embertársaink iránti szeretet a protestáns- és az ortodox teológia megközelítésében, valamint a hitelvi különbségek lecsapódása a hívek életében és társadalmi szinten. Tudja, hogy nem értek németül, ezért a kedvemért románul beszél. Megtisztelve érzem magam, úgy, ahogy templomban még sosem, az egész történés személyes jelleget kap, tudom, hogy a lelkész nekem prédikál.

Ketten vagyunk a templomban, a padokban rajtam kívül senki sem ül, a porlepte énekeskönyveket nem üti fel egyetlen hívő sem. A helyzet csak nekem rendkívüli, a lelkipásztor, Eginald Schlattner számára megszokott, hogy hétről-hétre üresen kongó templomban szolgáljon, úgy tartson istentiszteletet, hogy annak egyetlen résztvevője sincs, talán csak a fennvaló. Néha azért költözik egy kis élet a középkori falak közé, a húsvéti istentiszteletre például egy amerikai, két magyar, négy cigány és egy román ült be.

700-ból 4 maradt

A Szeben megyei veresmarti evangélikus templom nem a szekularizáció miatt néptelenedett el, a gyülekezet kivándorolt Németországba, lényegében felszámolta önmagát. A faluban, a lelkészen kívül már csak négy, aggastyánkorú, ágyhoz kötött szász él. Keresztelő évtizedek óta nem volt, az utóbbi években már temetés se nagyon.

Nem volt ez mindig így, 1978-ban, amikor Eginald Schlattnert Rothbergbe (Roșia) helyezték, a faluban még 700 szász élt, 1000 cigány és 200 román mellett.

 „A gyülekezet megosztott, a helyi románok meg olyan soviniszták, hogy kővel beverik a szász lelkész ablakát. Egy évnél többet nem fogsz ott kibírni, mondták nekem a püspökségen” – eleveníti fel a majd négy évtizeddel korábban történteket magyarul, miközben a templomból a lelkészi lak felé ballagunk. Gyerekkorában néhány évig Szentkeresztbányán élt a szüleivel, ott tanult meg magyarul, s bár csak hébe-hóba használja a nyelvet, akcentussal s furcsa szórenddel ugyan, de jól érthetően beszéli.

Szásznak vallja magát, de felmenői között egy magyar arisztokrata is van, nagyanyja a Budapesten született Sebes Zilahi Berta volt, ezért tagja az erdélyi magyar nemesi családok tagjait tömörítő Castellum Alapítványnak. „El szoktam menni a Castellum összejöveteleire, ahol mindig azt mondom: Az év 365 napján 100 százalékig szász vagyok, de ez alatt a pár nap alatt 25 százalékig magyar” – meséli mosolyogva Eginald Schlattner.

Felolvadva a közösségben

A veresmarti szászok exodusára a rendszerváltást követően került sor. Húsvétkor még tele volt a templom, karácsonykor már alig akadt, aki eljöjjön az istentiszteletre, emlékszik vissza vendéglátóm a 25 évvel ezelőtt történtekre. Ebből a keserű élményből született első regénye, a Fejvesztett kakas. „A kétségbeesés késztetett írásra. Felolvadtam ebben a közösségben, amely néhány hónap alatt megszűnt. Úgy éreztem, hogy két lehetőségem van, felakasztom magam vagy írok” – mondja Eginald Schlattner.

Szerencsére az utóbbi opció mellett döntött, az eredmény pedig egy olyan mű lett, amiről a Frankfurter Rundschau kritikusa azt írta, hogy az erdélyi német regény általa emelkedett ismét európai színvonalra. Az önéletrajzi ihletésű, Fogarason, 1944 augusztus 23-án, a román kiugrás napján játszódó történet német nyelven 13 kiadást ért meg, lefordították románra és magyarra is, ez utóbbi a kolozsvári  Koinónia Kiadó érdeme.

Második regénye, a Vörös kesztyű, szintén önéletrajzi ihletésű. Eginald Schlattnert 1957-ben, kolozsvári egyetemi hallgató korában letartóztatta a Szekuritáté. Két évig és két napig Brassóban, az akkori Sztálinvárosban tartották fogva, mely idő alatt a cellát kizárólag akkor hagyhatta el, amikor kihallgatásra vitték, mindig bekötött szemmel. Az erdélyi német írók 1959-es perében egy személyben volt vádlott és tanú, hazaárulás feljelentésének elmulasztása miatt ítélték el. Bár Schlattner csak egy volt a vád tanúi közül, egyes elítéltek elsősorban neki tulajdonították az elmarasztaló ítéletet, neve a mai napig indulatokat kavar.

A Szekuritáté irattárának hozzáférhetővé tétele után egyértelműen kiderült, hogy Schlattner sem a pert megelőzően, sem pedig utána nem volt a titkosszolgálat besúgója. A Vörös kesztyű a Fejvesztett kakasnál is sikeresebb lett, spanyol, portugál, lengyel, román és magyar nyelven is megjelent. Mindkét regényből Radu Gabrea, neves román rendező készített játékfilmet. “Azért írtam meg, mert el akartam számolni azzal, ami ott és akkor történt. Nem kíméltem magam benne, ezért lett annyira sikeres” – véli a szerző.

Legkedvesebb számára mégis a harmadik regénye, a Fejvesztett kakas és a Vörös kesztyű közötti időszakban játszódó Das Klavier im Nebel. Románul Clavir în ceață címmel jelent meg, magyar fordítása egyelőre nincs. „Meg lehet ismerni belőle azt az etnikai sokszínűséget, amit Erdély jelentett” – mondja a könyvről Schlattner, aki irodalmi sikerei ellenére is elsősorban lelkésznek, nem pedig írónak tartja magát. Hivatalos fellépéseket írói minőségében már nem vállal, de német nyelvterületről rendszeresen jönnek hozzá olvasók, egyszer Otto Schily német belügyminiszter is felkereste.

Kompromisszumok nélkül

A felesége, a lánya, családjának minden tagja kivándorolt Németországba. „Erdélyben rokonaim már csak a temetőben vannak” – közli tárgyilagosan. Nem áll szándékában követni őket, elmondása szerint azért, mert vannak emberek, akiknek itt van szükségük rá. Bár már 83 éves, több erdélyi fegyintézetben börtönlelkészként szolgál, a legkülönbözőbb felekezetű rabok fordulnak hozzá lelki támaszért. Azt állítja, ő az egyetlen erdélyi szász lelkipásztor, akinek nincs német állampolgársága.

„A testvérem javasolta, hogy igényeljem a német állampolgárságot, mert akkor jogosulttá válnék az ottani egészségügyi ellátásra. Nem vettem tettem, nem kötöttem kompromisszumot. A kettős állampolgárság számomra Isten egyfajta megtagadását jelentené. Ha Ő vigyáz rám, akkor teszi azt itt is, ha úgy alakul, a romániai kórházban is. Így hitelesebb vagyok” – jelenti ki meggyőződéssel.

A lelkészi lak kertre néző teraszán, tea mellett beszélgetünk, zenei aláfestésként manele bömböl a szomszédból. Reggel 7-kor kapcsolták be, azóta szünet nélkül szól, mondja a vendéglátóm. Bármi kerül szóba átéléssel, széles gesztusokkal beszél, néha fellapozza a szótárat, ha egy-egy német szónak nem jut eszébe a román megfelelője. Van a lényében valami rendíthetetlenül és megkérdőjelezhetetlenül arisztokratikus. Hajóskapitányra emlékeztet, a veresmarti evangélikus paplak pedig egy letűnt világ süllyedő zászlóshajójára. Az elmúlás zavaros, sötét vize már a parancsnoki hidat nyaldossa, de a kapitány, illúziók nélkül, elfogadva az elkerülhetetlent, áll rendületlen. A hajó az élete értelme, együtt szállnak a hullámsírba.