banner_ImRoxvBN_webbanner_970x250.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_3UKEdCdT_webbanner_300x250.gif

Fogyatkozó szórványközösség a kóbori omló falak között

Ritkaságszámba menő archaikus falukép és gótikus református erődtemplom van a Brassó megyi Kóboron, aszfaltos bekötőút és térerő viszont nincs. Jövő szintén nincs, gondolták azok a kóbori magyarok, akik elvándoroltak, ki Fogarasra, ki Amerikába. Megmenthető-e az egykor ezerfős, ma agonizáló magyar közösség?

Kóborba eljutni kalandos vállalkozás. A Kőhalom és Fogaras között, a Hortobágy-hegység magas dombjai között megbúvó településre aszfaltozott út nem vezet, a távolsági tömegközlekedés csak vágyálom. Újdonsült ismerősöm viharvert furgonjával legelőkön, földutakon zötykölődtünk, Zsiberk felől közelítve a településhez. Ha telefonon szeretnék beszélni, akkor most tegyem, ugyanis rövidesen búcsút mondunk a térerőnek, figyelmeztet alkalmi idegenvezetőm, amikor felérünk a falu előtti utolsó dombhátra.

Az utcák kihaltak, csak az egyetlen vegyesbolt előtt sziesztázik, sörrel a  kezében, néhány férfiember. „Tiszta magyar falu ez?” – kérdezem Botos Bálint harangozót, miközben szállásomra, az egykori felekezeti iskola épületébe kísér. „Tiszta cigány falu” – válaszol lemondó hangsúllyal.

Hogy ez nem pont így van, arról vagy negyedórával később meggyőződöm, mikor is csatlakozom a boltbejáratnál sörözőkhöz. Az atyafiak többsége magyar, a szó javarészt magyarul folyik. Rövidesen felfedező útra indulok, felfelé baktatok a Tyúkos utcán, amely nevét nem onnan kapta, hogy lakói jeles baromfitenyésztők lennének, hanem azért, hogy rajta át lehet eljutni a községközpontba, Szásztyúkosra.

Jobbról és balról is szebb napokat megért, jellegzetes szász stílusú házak, többségük elhanyagolt, némelyik szemmel láthatóan gazdátlan. Akad rendezett porta is, ám ezek inkább kivételnek számítanak. A falu széle felé közeledve egyre több a romos, az enyészetnek magát lassanként végleg megadó épület. Az utcán gyerekek játszanak, egyikük, 10-11 éves szőke lány, magyarul köszön rám, majd közli, vitt a szállásomra vizet és törölközőt. Játszótársain látszik, hogy őseik nem Etelközből, hanem Indiából indultak el a Kárpát-medencébe.

Egy jól karbantartott ház előtt idősödő férfi ücsörög. Szóba elegyedünk, később a házba invitál. Évtizedek óta Fogarason él, de rendszeresen hazajár a szülői házba. Két felnőtt gyermeke Nyugaton él, ritkán találkoznak, mondja fájdalomtól kicsit fátyolos hangon. Tipikus kóbori életpálya.

Tört kövek, omló falak

Az utcákat járva szembeötlő a székelyföldi és kalotaszegi falvakat is egyre inkább domináló jellegtelen kockaházak szinte teljes hiánya. Torockón kívül nem ismerek erdélyi magyar települést, ahol a hagyományos falukép annyira érintetlen volna, mint Kóboron. Az érem másik oldala, hogy olyat falut sem láttam még, a lakatlan Gerdályon és Lindenfelden kívül, ahol ennyi romos ház lenne. Nagy idegenforgalmi potenciál van a faluban, csak épp a látogató ritka madár errefelé.

A Felszegen magasodó középkori erődtemplom kapuját zárva találom. Nem csoda, a templomot évek óta nem használja a gyülekezet, az istentiszteleteket a parókián berendezett gyülekezeti teremben tartják a fogyatkozó híveknek. A kulcsra zárt kapunak sok értelme egyébként nincs, az erődfal temető felőli oldalán ugyanis jókora rés tátong, csak át kell vergődni az előtte burjánzó cserjésen.

Az épületegyüttest az elmúlás szelleme lengi körül: a kántorlak düledezik, a templom homlokzatát repedések barázdálják, a hátsó bástya belső fala beomlott, a templomudvart lassanként birtokba veszi a természet, az erődfal helyenként már alig látszik ki az elvadult bokrok, serdülő fák közül. Egyedül a harangtoronyként is szolgáló zömök Zwingli-bástya dacol még büszkén az idővel, néhány évvel korábban, szponzorok segítségével javításokat végeztek rajta, a harangot is villamosították. Az erődtemplom nincs még visszavonhatatlanul megsemmisülésre ítélve, de ha néhány éven belül nem végeznek rajta állagmegóvó munkálatokat, akkor a romlás visszafordíthatatlan lesz.

Demográfiai mélyrepülés

A település egykor életerős magyar közösségének erodálódása ugyanolyan előrehaladott, mint a helyi épített örökségé. Kóbor az igazolhatóan legrégebbi Brassó megyei település, első írásos említése 1206-ból való. Lakói ekkor még szászok voltak, az erődtemplomot is ők emelték. Később székelyek költöztek be a faluba, akik évszázadokon át meg tudtak maradni magyarnak ezen a korábban szász, napjainkban román többségű szórványvidéken.

A helyi református gyülekezet az 1800-as évek közepén 1.000 lelket számlált, de még 1916-ban is 820 magyar élt Kóboron, 68 román és cigány mellett. Az elvándorlás miatt 150éve folyamatosan fogy a kóbori magyarság. A szocializmus éveiben sokan költöztek be Fogarasba, Brassóba, Kőhalomra, mások távolabb, Ausztráliában, Kanadában, Németországban, az USÁ-ban keresték a boldogulást. A rendszerváltás után jó néhányan Olaszországba és Spanyolországba mentek dolgozni. Az 1945/46-os tanévben 90 diák járt a helyi iskolába, de még 1981-ben is 16 nebuló koptatta a padokat. Jelenleg nincs magyar oktatás a faluban.

Az elvándorlás oda vezetett, hogy jelenleg Kóbor a legkisebb lélekszámú önálló erdélyi református gyülekezet. „Mikor idekerültem, azt mondták 100 fő körüli a gyülekezet. Elkezdtem látogatni a híveket, s kiderült, hogy csak 73-an vannak. Időközben kettőt eltemettem, egyet sem kereszteltem, s csak a saját fiamat konfirmáltam meg. Néhány család hazatelepedett, az átlagéletkor 60 év körül van” – mondja Lukács Zoltán lelkész. A tiszteletes elismeri, hogy kritikus állapotban van a kóbori magyarság, de úgy véli, a helyzet nem teljesen reménytelen. „Egy elhivatott lelkész kellene a faluba, aki össze tudná fogni az embereket” – véli Lukács Zoltán, aki júniusi találkozásunk óta maga is búcsút intett Kóbornak.

Kellene egy lelkész

Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület elöljárója nincs képben a kóbori állapotokkal. „850 épületünk van, nincs naprakész információim mindegyikről. Az anyagi lehetőségeink korlátozottak, elém azoknak az ügye kerül, oda irányítunk több pénzt, ahol a lelkész agilis” – nyilatkozta a püspök.

„Ha valakinek fáj, ami Kóborban van, akkor az én vagyok. Sajnos, az egyházon kívül senkit sem érdekel ami ott történik, sem a civil szférát, sem pedig a faluból Nyugatra elszármazottakat, akik között pedig sok a tehetős ember. 10 évvel ezelőtt 75 milliót költöttünk a templom topográfiai felmérésére, s ha nem renováltuk volna a Zwingli-tornyot, ma már nem állna. A teljes felújítás többmillió euróba kerülne, amire az egyháznak nincs pénze. EU-s pályázatot is csak kettőt nyertünk mostanáig, a széki- és a Farkas utcai templomra” – nyilatkozta Szegedi László kőhalmi lelkész, a brassói egyházmegye esperese.

Néhány évvel ezelőtt volt egy terv, hogy egyházmegyei nyaralóvá alakítsák az egykori református iskolát, ám nem valósult meg. Szegedi László is osztja elöljárója, illetve Lukács Zoltán véleményét, hogy egy magát teljesen a falu ügyének szentelő lelkész kellene ahhoz, hogy Kóborban valami megmozduljon, a közösség is, a templom, a falukép is esélyt kapjon a megmaradásra. Az utóbbi időben ilyen nem volt, senki sem akarta elkötelezni magát a világtól elzárt, halódó közösség ügye mellett. „26 éve élek Kőhalomban, ez idő alatt kilenc kóbori lelkészt fogyasztottam el” – sommázza az esperes. 

Kapcsolódók

Kimaradt?