Elindul a mozdony, húzza a kocsikat, és amikor a keskeny nyomtávú sínpár végéhez érne, a váltó kapcsol és a rakománnyal tele szerelvény zökkenőmentesen folytatja az útját a széles nyomtávú pályán. Aztán egy keresztútra figyelmeztet a jelzőlámpa, de semmi gond, a váltó teszi a dolgát, a vonat halad előre, míg beér az állomásra, lassít és megáll a rakodópálya előtt. A kiállítás, amely 2014-ben jött létre a Magyar Műszaki és Közlekedésügyi Minisztérium kezdeményezésére Budapesten, bemutatták már Aradon, Déván, Bukarestben, Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson és Nagyváradon is, most Marosvásárhelyen látható a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet és a Maros Megyei Múzeum szervezésében.

Nem ültünk vonaton, nem is a pályaudvaron figyeltük meg mindezt, hanem a vármúzeumban nyílt kiállításon felállított terepasztalon. Az erdélyi vasút történetét bemutató tárlaton vetített képeken lehet végignézni, hogyan építették meg a jelentősebb településeken, a településeket összekötő vasutat, hogyan alakult át a táj e munka során, illetve hogyan dolgoztak az emberek. Az 1867-es kiegyezést követően, az Osztrák Magyar Monarchia egyik legelmaradottabb részében, Erdélyben is elkezdődött a vasúti építkezés. A Magyar Keleti Vasúthoz leghamarabb az Arad és Gyulafehérvár között megépült, 211 kilométer hosszú szakasszal, Tövisnél csatlakozott az erdélyi vasút. 

A vármúzeum egyik földszinti kiállítótermében elhelyezett pannókon annak az alig 50 évnek a története kísérhető végig, fotókkal illusztrálva, ahogy a jelentősebb erdélyi települések vasúthoz jutottak, vasúton is megközelíthetőkké váltak. Azóta is az akkor megépült hálózat teszi lehetővé a vasúti közlekedést, kivéve, ahol időközben megszüntették. A települések közötti időtáv sem csökkent sokat, például a 19. század végén, a 20. század elején Budapestről Kolozsvárig nyolc órát kellett utazni, Brassóból Aradig tizenkettőt, Marosvásárhelyről Brassóig nyolcat.

Az építkezéseket fényképészek örökítették meg, több mint 300 korabeli felvétel őrzi a munkálatokat, a tecnikai felszereléseket és műszaki megoldásokat, a tájkép átalakulását, az embereket. Székelyföldet akkoriban is a gazdasági lemaradás jellemzte, ráadásul a földrajzi megközelíthetőség is nehézkes volt, érthető, hogy itt épült legkésőbb ki a vasúti hálózat, ráadásul magántőke sem volt erre, ezért állami finanszírozásból. És ahogy napjainkban, a befektetéseket akkoriban is kisebb-nagyobb botrányok, amerikai típusú tranzakciók, kudarcok kísérték – ismertette a tárlat anyagát Kósa András László, a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet igazgatója.

Kis házak, templom, városrészlet a vasút mentén

A Maros Megyei Múzeumot Pánczél Szilamér képviselte a megnyitón, a terepasztalról és az ott működő kisvasútról, mozdonyokról, kocsikról, állomásokról Buzás Mihály mérnök, a Magyar Állami Vasutak vasúti jelzőberendezések mérnöke beszélt. Elmondta a hordozható terepasztalon húsz méter hosszúságú a pálya, van rajta 15 váltó, négy jelző, irányítórony, fűtőház, az állomásépülethez tartozik vécé, váróterem, peron, nem hiányzik a víztorony sem, ahogyan a vasúti hidak, az átjárók is ott állnak, hogy a terep alkalmas legyen a vasúti közlekedésre.

Kis házak, templom, városrészlet, sőt még egy közpkori vár is áll a vasút mentén, a vonattal „bejárható” vidéken. Minden működik, a lámpák világítanak, a váltók átváltanak, a kapcsolók kapcsolnak. Ha kell, szélesebbre is szerelheti a terepasztalt, úgy van összeállítva, – magyarázta a vasúti mérnök, akinek gyerekkori hobbija vált a hivatásává.

Elmondta azt is, hogy van még egy terepasztala, ami nem hordozható, azon ő maga szokott játszani. A negyven év alatt, amióta ennek a szenvedélyének hódol, 200 mozdonyt és 400 kocsit gyűjtött, több, más-más széles nyomtávú pályával rendelkezik, és kis vasúti épületekkel, hidakkal, átjárókkal, amelyek kiegészítik a gyűjteményét. 
A kiállítás egy hónapig látogatható.