A magyar nyelvű utastájékoztatás visszaállításának hírére arra voltunk kíváncsiak: milyen érzés 2016 márciusa végén, Csíkszereda vasútállomásán időzni egy átlagos hétköznap átlagos járatára várva az  átlagos romániai utasoknak. Rögzítettük is.

Derült égboltos délutáni fényekben fürdik Csíkszereda vasútállomása, mikor a Brassói úton gyalogolva közelítünk. Ez az ipari telep határszéle, hangulatához a pályaudvar környéki autókereskedések is beletartoznak, valamint az a szomszédban levő „magtár”, amely a város gördeszkázó- és extrém sportosainak egykori kedvence – immár lepusztult, ha nem is kihalt állapotban.

Mellette haladva nosztalgiázunk: bevillan a 90-es évek Csíkszeredája. Akkor a vasútállomáson lehetett hajnalban jó kávét inni, ha vidékről bejött az ember útlevelet készíttetni. De van karácsony előtti élmény is: kettesével ülnek a székeken a vonatra várakozó székelyek, s a hangosbemondó román és angol nyelv után franciául is bemondja, hogy 40 perc késésért kérnek elnézést.

A jó hír ezúttal az, hogy tíz havi szüneteltetés után újból elhangzik magyarul is a hangosbemondón az utasoknak szóló minden információ. Ha borús és ködös idő lenne, akkor sokkal lesújtóbb lenne a kép: a csíkszeredai vasútállomás nem egy kimondottan közösségbarát létesítmény. De talán a közösség sem túl állomásbarát – különben nem lenne az egykori váróterem jelenleg zálogház. A zálogház kétnyelvű feliratozással hirdeti szolgáltatásait az épület hátsó, városközpont fele nyíló kijáratánál is.

Kézzel írt menetrend

Bent frissen meszeltek. A hófehér falak tövében alig pár ülőhely. A kézzel írt menetrend nehezen kiolvasható, de az információs központnál készséggel megkapunk minden adatot, magyarul, románul. Ugyanez a jegyárusnál is érvényes, türelmesen eligazítanak az érkező járatról. Egy hozzátartozójára váró hölgy a galambokat etetve magyarázza: a magyar bemondás arra a legjobb, hogy amit nem értett teljesen tisztán az elsőnek elhangzó románból, abban eligazodhat. „Nagyon rendesek” – teszi hozzá, majd indul a kávéautomatához. Közeledtére a kijáratnál álló vécés néni ijedten rejti el az égő cigarettáját, s a tudakozó nyílásra hagyott ajtaján bekiabálva hangosan szidja az új törvényt, amely miatt nem tudja szemmel tartani odakintről az ügyfeleket.

A pályaudvaron munkásemberek társalognak, s a trónus-szerű műanyag székek előtti reklámtáblán kizárólag román felirattal hirdeti termékeit az épületben áruló pékárus. Ez voltaképpen a volt „resti” helyisége. Belépve ugyanaz a 90-es évek restihangulat. Fertőtlenítő-szagú frissen fölmosott cement, viaszos vászon az asztalokon, és magyar mulatós zenecsatorna a sarokban felfüggesztett kis tévéből.

Kilépve, átsétálunk pár vágányon. A sínek mellett temérdek szemét, törött sörösüvegek és konzervek. Vissza az állomásépülethez, ahol információs terminál vetíti a vasúttársaság új reklámfilmjeit: a vonatozás környezetkímélő tulajdonságát is hangsúlyozva idilli, kétnyelvű (román és angol) feliratozású klipek - mintha egy párhuzamos valóságból.

Olyan nagy a kontraszt a filmek és a csíkszeredai CFR-valóság között, hogy pár perces filmnézés után újból kilépve a pályaudvarra az az érzés tör ránk, mint ha lebombázták volna a környéket. Az ivókút törmelékhalmaz, a peronból kiállnak a vashálók, s az összes betonelem állaga egy isten háta mögötti szolgáltatás hangulatát díszletezi.

A szerelvény érkezése előtt rögzítettük az újraindult magyar utas-tájékoztató hangját.

„Itt minden a régi”

A vonatról leszállók kivétel nélkül kikerülve az épületet a kijáratok felé indulnak, mellettük ügetve egy vidéki diákot és egy idős férfit kérdünk meg, mi a véleményük az újraindult magyar nyelvű hangosbemondóról. A diák szerint „itt minden a régi” – szó szerint, és átvitt értelemben is, azaz a tipikus romániai bürokrácia az oka ennek az esetnek is – magyarázza -, „és nem kellene elpolitizálni”.

A férfi szerint pedig jóval hamarább össze kellett volna fogni, és követelni a magyar nyelvű tájékoztatást, „ha lenne, aki vezesse a székelyeket”. Halkabban, hozzáfűzi: az általa igénybe vett személyvonatokon a román jegykezelők mind magyarul is jól beszélnek, és az is többször előfordult már vele, hogy a vonaton akart jegyet váltani, de a kalauz a blattolást ajánlotta fel, így több ízben is a szállítási díj alig harmada árán utazhatott. „Őszintén, az ember így nem hergelődik annyit azért a bemondó miatt se” – veszi a vállára a csomagját, legyintve.