A szóban forgó könyv - Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor Alternatív életstratégiák. Budapest, Typotex Kiadó, 2014., 394 oldal - művészportrék, kortársak gondolatai, életvezetési elveik és stratégiáik kiadós válogatása, a máskéntgondolkodások illusztrációjaként a másként élés módjainak, előzményeinek súlyos áttekintése. Egyúttal (ritka művészetszociológiai és alkotáslélektani háttérként) a kortárs alternatívok átfogó seregszemléje, intimitás-hálók oksági magyarázata is, ekképp a „rólunk van szó” életérzésének kultúratudományi megközelítésére is szolgáló hiánypótló mű. Rövidre fogva az alapvéleményt: ha a könyvcím okkal sugallja a másságosság fontosságát, ha a lehetségesség még belefér a kortárs társadalomtudományi gondolkodás felfogásmódjai közé, akkor ez a mű egyben alternatív értelmezés-stratégiát is modellez. A szerzőpáros Alternatív életstratégiák könyve új, korszakosan más felfogást kínál tehát, mint a konvencionális társadalomleíró narratívák többsége.

Értelmi és érzelmi motiváltságban önmagát egyaránt megnyilvánító típusú kutató/olvasó vagyok, aki hajlamos lelkesülten értékelni azt, ami jó, ami korszakos, ami választékosságában érdekes, akár máskéntgondolásban is elfogadásra késztet, sőt meggondolkodtat. Ezt érdemes figyelembe venni, midőn kritikus olvasóként mérlegelem a művet, miközben nem látom, s nem is vélném értelmét valami hidegen távolságtartó „főokosság” megfogalmazásának egy olyan új munkáról, melyhez még csak hasonlót sem készített senki, s nemcsak ilyen grandiózusat nem. Vagyis ha lelkes volnék, bocsáttassék meg…!

A Kapitány-szerzőpáros új opusza nemcsak címében, hanem vállalásában is alternatív. Három szempontból is. Egyfelől kiegészíti, pótolja, beteljesíti ama hiánynak szociológiai szakmai feldolgozását, mely a különféle életmód- és életminőség-csoportok kutatásában eddig elvégzett munkát részint kortárs kérdéssé teszi, részint vallomásokra és értelmezésekre épülő metodikával árnyalt összkép részévé avatja, részint a mindennapi kultúra kutatásában vállalásos magatartásoknak, szereptudatoknak mintegy nevet ad, kontextualizálja őket, nem utolsósorban fölmutatja érvényességük határait, vállalhatóságukat, jelenkori funkcionalitásuk esélyeit is. Második aspektusban a kötet épp azt a kortárs kultúraképet gazdagítja, melyet előző munkáikban Kapitányék oly nagy lendülettel, oly aprólékos mintázatokkal, tipológiákkal, szisztematikus megjelenítéssel vállaltak, prezentálva a jelenkori társadalomkutatás emberközeli mezőjének komplexebb megközelítését is. E föladat nem kevés szakirodalmi bogarászást, kortárs kutatási anyagismeretet igényelt, ezenfelül a jelenkori kultúra-állapotok átfogó rajzának megkomponálását, az érdeklődésbe bevont tudásterületek és megismerés-narratívák újféle hangolását is lehetővé tette, melynek itt – ha csak egyetlen címben megnevezett „szegmensben” ugyan, de – árnyalt közelképét adják. Harmadik kontextusban pedig azért alternatív maga a mű is, mert a kortárs magyar társadalom egyes kulturális, etnikai, csoportszintű vagy tendencia-jellegű jelenségeiről (pl. zenei szubkultúrák, fogyasztói csoportok, vallási körök, életforma-közösségek, magatartásmodellek, viselkedés-mintázatok, generációs változatok, korélmények és világnézeti horizontok stb.) megannyi monografikus ráközelítés elkészült ugyan az elmúlt években/évtizedekben, de épp a művészeti/alkotó területeken érvényes „típustan” nemcsak alig létezik, s még ha van is valamelyest, az külső szemlélet, valamifajta „magatartásesztétika” jegyében fogant megközelítést tükröz, afféle „szerzői” nézőpontot, melynek szociológiai relevanciáját épp a kutatói távolság adja, nem pedig a véleménytisztelő, vallomás-orientált közelség. Vagyis művük fő hozama a mindennapi élet antropológiájának új kompozíciója, melynek következetes építését mintegy két évtizede vállalták és tartják evidenciában.

E narratíva lehetséges példatárának kidolgozásához szinte minden súlyosabb kötetükben újra meg újra hozzákezdenek, ezzel ma már pótolhatatlan felfogásmódokat beszélnek el kortünetekről, közben a kis elbeszélésekből úgy építenek nagyot, hogy az nem válik sztratoszféra-távolságú idegenséggé, hanem mindvégig emberközelben marad, és a kulturális változók, kulturális jelenségek életmód-alakító összhatásához nélkülözhetetlenné lesznek a múló idővel. Amit közölni akarnak, azt interjúszövegekben beszélik el, ezek értelmező leírásaképpen pontosítják is, mivégre lehetnek érvényesek a tipológiák. A klasszifikálások szinte parttalan gazdagságával, vagy legalább árnyaltságával—sokszínűségével, mintha a végtelen bölcsész-relativizálás logikáját követnék. Talán ilyen szövegek közben lehet, hogy sokkal több visszautalás kéne magára a rendszerre, a rétegzett társadalmi struktúrára, az egyes példasorok és tipológiai elemek abban való helyére, másképp szólva arra, hogy mihez képest mi az alternatív, s mi csak „relacionista” szempontból egyedi. Az ilyen mértékig szélesített „alternatív” ugyanis már szinte föloldja a jelentést: mindenki „alter” a Másikhoz, Másokhoz képest – a különbség talán csak annyi, hogy autonóm működést egy szobrászművész vagy díszlettervező megengedhet magának, de a mainstream-től eltérő életvezetési normákkal élők nem okvetlenül kerülnek a szóbanforgó kutatás készítői, a kérdezők/felmérők szeme elé. A „mindenki másképpen más” megfogalmazását, mint a másság definíciójának kiterjesztését a Szerzők úgy oldották meg, hogy az interjúkészítőkre hagyták, kit kerítenek elő „alter”-ként, de arról már kevesebbet tudunk meg, hogyan lett a kiválasztottakból mindenkori főszereplő, vagy hogyan tekintenének a párhuzamos portréban megnyilatkozó többi alternatívra…

A kötet egészében könnyedén áttekinthető, fókuszált érdeklődésre és tematikus keresésre is alkalmas munka, melynek – vélekedésem, szakirodalmi tájékozottságom alapján – nem csupán a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem bűvkörében, hanem a kultúrakutatás jelenkori irányzatai között is tisztes hely jut majd. Híven tükrözi a Szerzők korábbi vállalásainak folytatását, elszánt programosságát, s főképp olyan komplexitás-képbe illesztést, melyre kevesen mernek/próbálnak vállalkozni a kortárs társadalomkutatók közül. Ennek persze részben velejárója is, hogy olyik-olyik következtetésük, „képletük”, interpretációjuk talán kétséget ébresztene az adatszerű szabatossággal nyilatkozni törekvők körében – ami viszont nem hátránya, hanem előnye a műnek. Szinte kézenfekvő, hogy alternatívokról beszélni nem-konvencionális módon érdemes, főképp ha ezt maguk az interjúalanyok is kínálják… A gondolatmenet ilyetén körvonalai tehát tiszták, egyértelműek, érdemesek – azonban a Szerzők mintha a mű (főleg első, bevezető szakaszában) evidens előzménynek tekintenék saját korábbi opuszaik „ismeretét”. Holott ezek monografikus teljessége, kortárs világképek nagy és átfogó rajzolatát adó panorámája nem egykönnyen teszi kézenfekvővé „ismeretüket”, hacsak nincs a kézikönyvek polcán mindmegannyi Kapitány-opusz mindenkinél, melyet a pontosítás kedvéért csak úgy alkalmilag lekap az Olvasó. Az, hogy a „szellemi termelési mód” mint alternatív ráébredés új korszaka miként körvonalazza életstílusok és értékrendek, világképek és normakövetések eljövendő esélyeit, említésre kerül a III. Közös vonások/elvek fejezetben, de itt úgy fest, mintha szándékoltan optimista jövőkép sugallt víziója lenne, nem pedig a „mainstream” egyik alternatívája. Az itt felfedhető alternativitás túl sémaszerűen formálódik meg a korábbi kötet részletes tipológiájához képest, melyből talán valamivel többet használhatnának gondolatilag – főképp mert maga az „alternativitás” főrangú fogalommá emelve azonmód megteremti igényét a „nemszellemi termelési módok” képletének is, amit viszont ez a mű természetszerűleg nem vállal pontosítani. Igaz, a portrék között számos olyan van, mely pontosít, alátámaszt, érzékeltet kellő mértékben…

Másképpen fogalmazva: krimiszerű feltárási folyamat során, szinte szándékosan késleltetve derül ki csupán, mik is az alternativitások arcai, árnyalatai, fogalmi bázisai… – ez egy kicsit bizonytalanságban (és kíváncsiságban) tartja az Olvasót, ami talán nem is baj, hisz úgysem lexikon-szócikkeket olvasunk a kötetben. De annak sugallása, ceruzavázlatos jelzése alighanem elférne valahol a 394 oldalas könyv első pár fejezetében is, mitől—miképpen—miért alternatívok ezek a stratégiák, s arra majd ráér az érdeklődő, hogy megtudja, hogyan alternatívok… Ez részben módosult is a korábbi verzióhoz viszonyítva, de talán nem eléggé hangsúlyosan. Olvasás közben szinte az első oldalaktól arra támadt igényem, hogy az ekképpen kiválasztott „portrék”, interjú-személyiségek és a velük kapcsolatos tipológia ellenkező oldalán ott láthassam a szélesebb társadalmi tömegsodrást, az öndefiníciókkal nem babráló tömegességet, mely alighanem éppoly meghatározó a mai korszakban, mint az individualizálódás kockázatát és merészségét vállalni bölcs másságtudatok. Jól tudom, persze, képtelenség lenne „össztársadalmi” áttekintést komponálni „csekély” néhány száz interjú alapján… – de a „másságosságnak” értelmet adó, jellegtelenség nélküli világ a kiemelés kontextusában mintha kissé mesterkélt lenne. Rövidebben: a „mihez képest más?” kérdéséről szóló kötet épp árnyalataiban érdekes (például: hogy mi mindenben is más, mi mindentől más…?), de a „mi az, ami azonos?” fogalomköre szükségképpen a hasonlítás kontrasztja kellene hogy legyen, ami viszont nincs kellőképpen körvonalazva. Ha egyénekről—személyiségekről beszélnek a szerzők, akkor talán a tömeg lehet a kontraszt – de ha csoportokról szólnak, akkor a társadalom a makro-léptékű keret, ha „tücsökzenélni” hivatott lelkekről készül a tipológia, akkor a sokszólamú hangvilág körvonalazása támad fel igényként. Helyenként ez úgy derül föl a műben, hogy egy euro—amerikai—ázsiai univerzum sejlik ki a hasonlítás hátteréből, s épp a (bourdieu-i értelemben vett) distinction (a megkülönböztetés és elkülönbözés) igénye marad meg szakmai kérdésként, amire csak sejdített választ kapunk, miközben a másságokról pompásan és részletesen árnyalt körképet adnak az alkotók...

A bevezető fejezet(ek) összefoglaló „tipológiája” mindazonáltal először eltávolodni látszik az antropológiai vagy szociokulturális nézőponttól – azért, hogy (talán?) szociálpszichológiai attitűd- vagy világkép-skálát mutasson föl. Hogy ez valamely „mintaválasztás” vagy korszakos spleen kérdése, az nyitva marad a „rendszerezésben”, s mert nem világos a háttérmagyarázata, ettől máris feltűnővé, egyben beavatóvá, olvasót áthatóvá válik. Az A-B-C-D-E-F-G-H „fejezetek” egyik legsodróbb „olvasata” talán a felvezető rész, de itt mintha felszínessé, indoklásra nem szorulóan evidenssé válna, hogy mi a fősodorban átélhető világ lehangoló összképe. Viszont ha mindez a „mainstream” tömeges jegye, akkor ettől csakis eltérni lehet, s akkor már többen lesznek az alternatívok, mint a behódolók. Hovatovább bármely komponens elleni közérzeti elem szükségképpen már „az egész”, a „korra jellemzőnek tartott szellemiség” elutasításává válik könnyedén, s csöppet sem csudálnivaló már azután az eltérés és kiválás szándéka. Talán felszínes megfigyelés, s ezért csak korlátosan érvényes, de mintha nem vagy csak alig lenne kiegyensúlyozott, optimista, a negativitást ellenző vagy vele szembenálló véleménycsoport a tipológián belül /9—13., 15—25. oldal/.

Az első fejezetekben valahol talán érdemes lenne néhány jellemző szót (magyarán: többet) szólni az interjúkészítőkről is – ha már oly sok múlt az érzékenységükön, „mintavételükön”, értékrendjükön. Legalább a fejezet végén, ahol ez átvezető is lehetne ahhoz, miképp választottak „eltérőt” a tömegeshez képest. Ha erre az alter-mezőre fókuszál az egész opusz, akkor érdekes lehet, mi jellemzi azt az érzékenységet, mely egy interjú-késztetésre „valamilyen” válogatással válaszol, de mi már csak azt kapjuk, amit „ízlése” vagy értékrendje, esetleg alkalmi szituáció okán elénkbe tálal. Suta analógiával: mennyire van önismerete és szélesebb körű társadalomismerete annak, aki mások ismeretére/megismerésére vállalkozik? Kire és miképpen bízhatom az értékszempontú választást, az interjúalanyok véletlen mintavételi struktúrájának alakítását?

Mivel „az interjúalanyok jelentős része művész”, ezért maga a művészlét, művészéletút, művésszé válási létfeltétel-együttes is kardinális jelentőségűvé válik, ezáltal az Ő kiválasztásuk is súlyozott, fókuszált jelentőségű, hisz nemcsak „szellemi termelők”, hanem értelmiségiek is…! De a kötet egész gondolatmenetében sokkal több „univerzálisabb” társadalomelméleti válaszlehetőség kínálkozik, semmint hogy csakis a művészekre „operacionalizált” kutatás tapasztalatait olvasnánk… Régóta hiányzik a hazai szociológiából a hetvenes évek értelmiségkutatásainak rendszerspecifikus ismertetése, s most és itt egy részét megkaphatjuk – ez is külön erénye a műnek.

Izgalmasak a második fejezetben összefoglalt „modellvariációk”, melyek részint tisztábban látni segítik, részint a hiányzó társadalmi „modellismerethez” nyújtott adalékként tudatosítják is a máskéntgondolkodás kortárs tüneményeit, típusait, társadalmi közegüket és sorsvállalási mintázatukat is.

Számos roppant jól hangzó, s jónéhány pozitív töltettel felhangolt megfogalmazásra lenne érdemes utalnom, melyek (elnagyoltan szólva) nem igazán jellemzőek a társadalomkritikus leírásokra. Ez a kötet talán legsúlyosabb haszna, legfőbb erénye, legvonzóbb vonása. Pl. „a jelenben csak a rosszat, csak a válságot, a hanyatlást látó közhangulat pesszimizmusával szemben maga a többségükre jellemző (antropológiai) optimizmus is alternatíva. Sokakat jellemez közöttük a jövőért érzett felelősség…” /56. oldal/. Ennek kihangzása, olvasata szinte a leírás súlyozott problematikáival szemben is mintegy „perspektivikus” töltetet ad az összegzésnek, így összhatásában rendkívül fölhangoló…!

Ami fő erénye a kötetnek: a jeles presztízsű egykori Hankiss-felmérés (Életmód és életminőség) óta nem történt hasonló, interjús anyagra épülő értékszociológiai, életmódjellemzőkre alapozott kutatás, videós rögzítéssel pedig még kevesebb vagy egyáltalán nem (és nem ilyen adatfelvételi arányban!). Ennek hangsúlyozásával szerényen adós marad a könyv, pedig jelentőségét, netán relatív jelentéstartalmait jobban kihasználhatná, s nem minősülne ez szakmai körben sem öndicsőítésnek!

Ami egy szakmai/olvasói véleményben súlyozott jelentőségű (szokott lenni), s amit ebből  összefoglalhatok, az csak kényszeredetten fér bele olyan kedélyesen összefoglaló, elnagyoló mondatokba, mint pl. hogy „a mű tudományos életünk és közgondolkodásunk eredményeit összegző rálátással, alapos és hiteles interpretációval járul hozzá korunk társadalomtudományi gondolkodásmódjainak lehetséges megváltoztatásához…”. Ez is elmondható lenne a kötetről, de úgy vélem, ennél kardinálisabb opuszról van szó…! Nemcsak azért, mert a mintegy könyvespolcnyi Kapitány-szakirodalom mellett ez új kötet is harmonikusan elfér, s alapos forgatás után majd számos esetben újra föllapozható lesz hivatkozásokért vagy értelmezések mintáiért. Hanem azért – s ez a fontosabb, olvasóként folytonosan rajtakapom magam, hogy elcsudálkozom, mennyire magvas megállapítások, milyen árnyalatok rejlenek egy megismerési és értelmezési kísérletben… –, mert szinte hihetetlen gazdagságát veszi sorra a tényjelenségeknek és felfogásmódoknak, a klasszifikálhatóságnak és a másságosságoknak, az eseteknek és trendeknek, felszíneknek és mélységeknek, változatoknak és sémáknak, fogalmi tükröknek és normatív esélyeknek. Ez az tehát, amelyben nem a korszakos esztétikai kánonokkal verseng, nem az ítélkezési jogosultságot verifikálja, nem az elbeszélhetőség tesztjét adja csupán, hanem magában a kutatott, az élő, a válaszadó, az esendően szuverén emberi válaszkísérleteknek bűvkörében gondolkodik, oda von/vonz be, onnan kihangzó tónusokkal komponálja meg az összhangzó társadalmi élettényeket. S ha kultúra-szociológiai felvetésű, művészetpszichológiai értelmezési keretbe is illeszthető, nevelésfilozófiákra kacsintgató, magatartáslélektani tüneményeket feltáró lenne csupán a mű, akkor sem volna kiadásra és olvasói elismerésre érdemtelen. De érzékelhető, hogy vállalása még gazdagabb, midőn a kulturális antropológiai aspektust, a résztvevő megfigyelést, az érintettek vélemény-együttesét és az értelmező elbeszélés komplexitását alapozza meg. Ennyiben viszont lenyűgözően bázisfontosságú opusszá lesz, nemcsak a művész-más-világ tájékán, hanem a hazai kulturális antropológia belső értékterében szintén.

Amit kritikai tónussal illetnék, de ténylegesen jobb aspektust (szerkesztői, szerzői, kritikusi javaslattal pontosító megoldást) magam sem tudok előállítani, az a kényszerűen folyamatos stiláris eszköz, amely az egész kötetben „többségi”, „többségük”, „néhányan”, „vannak, akik”… s hasonló meg-nem-nevezésekkel olyan személytelenségbe tolja át a narratívát, amely révén a Szerzők folytonos bizonytalanságban hagynak szükségképpen: a „néhányan” az pontosítva csak elég kevés, kivételesen ritka, funkcionálisan esélytelen, sajátlagosan unikum, esetleges, extrém módon eltérő, vagy csak szimplán kisebbségi? A „van, aki” szövegmegoldás nyomán azonnal bekattan, hogy „naná, hogy van, másképpen nem szerepelne itt…!”, s az is, hogy a „van, aki viszont” rögtön a közhelyes „színes a világ” olvasói élményt kínálja. Ezt a jelentésterhesen nyomaték nélküli „általános alanyt” valamelyest oldja a szövegidézetek tömege – így tehát nem veszélyes. De így pontosan a kötet felét a „II. számú melléklet” (209—394. oldal) tölti meg a 63 portréinterjú elbeszélésével, ami sajátos megoldás, hisz sok szempontból épp az interjú-pótló oldalak tartalmazzák az alternativitások bemutatott lényegét, s koránt sem általános alanyokkal telítetten, hanem énközpontú elbeszélésekben…

*

Néhány parciális megjegyzésre még vetemednék – az összvéleménytől szándékosan elválasztva. Hangsúlyosan jónak tartom azt az alapstruktúrát vagy értékrendi normát, hogy az emberi relációk belső világát nem választják el a Szerzők sem a környezet, sem ezen belül a természet civilizatorikus kezelésének kérdésétől, sőt a „civilizációs fejleményekkel szemben a természetes környezettel és a saját múlttal összhangban lévő, szerves fejlődés elvével” együtt kezelik a társas normarendet, vagyis hogy „a természeti (és természetes) lét lényegének tekintett „élet” itt az ipari társadalom és az elidegenedett, bürokratikus gépezetek „élettelenségével” kerül ellentétpárba /83. oldal/. Az ipari civilizáció elgépiesedésével állíttatik szembe a kézművesség eszménye (és a kézügyesség ehhez kapcsolódó felértékelése) is, amelynek főbb sajátosságait ebben az összefüggésben természetessége, életszerűsége, a múlt tapasztalataiban, hagyományaiban gyökerező módszerei, eszközei képviselik. („Persze más értékek is társulnak hozzá, mint például a kreativitás korábban említett értéke…”) /83. oldal/. Ez fontos momentum, s a minapi társadalomtudományi analízisek esetében gyakorta a feledés homályában hagyott természet ÉS társadalom összhang térbeli és időbeli dimenzióitól függővé tett/vált sodrásokra reflektorfényt vet!

Gyakorlatias és önreflexív is az a ráközelítés, hogy „számos olyan értékemlítéssel is találkozhatunk, amelyek – mint ahogy e fejezet bevezetésében már jeleztük – nem csak egybe esnek a mainstream által is képviselt értékekkel, hanem ezen értékek vonatkozásában az őket említő interjúalanyok szemlélete sem tér el a mainstreamtől… Hangsúlyoztuk: az ’alternatív életstratégiák’ követőinek alternativitása is széles spektrumon ábrázolható: jelen vannak a mainstreammel inkább érintkező szemléletek éppúgy, mint az attól határozottabban eltérőek. Mindenkit – kora gyermeke lévén –, a kor uralkodó értékei többé-kevésbé mindenkit megérintenek. (Például a mai társadalmat alkotó egyének jóval individualizáltabbak, mint egy nemzedékkel korábbi elődeik, s ez azokra is érvényes, akik leginkább képviselnek az individualizmus értékrendjével konfrontálódó alternatívát)” /86. oldal/. DE: ha mindenki kora gyermeke, akkor a „jóval individualizáltabbak” nem triviálisan nemzedéki alapon függenek össze (lásd a feltárt vidék/főváros, jól pozícionált/lecsúszott/feltörekvő/kimenekülő típusok megannyi változatát az interjú-szövegekben), vagy nem csak úgy, hanem a beágyazottság mindig közösség—környezet—miliő—szocializáció függvényeként is, tehát mai létük következmény éppúgy, mint esetleg erény, választási bátorság, életmód-reform felfedezése vagy kényszerűség. Vagyis a „milyen sok olyan szuverén, belülről vezérelt ember van körülöttünk, akikből az emberiség legjobb lehetőségei sugároznak” /86-87. oldal/ – ez tényleg jó élmény, de ha másságukra a kérdezők—interjúkészítők nem lelnek rá valamiképpen, akkor talán épp ez az, ami sosem derül ki róluk, hitelességük és szocialitásuk elmosódik a szürke massza tónushatásában.

Mindenesetre, a kiválasztás spektrumán belül is valódi élményminőséget kínál az ilyen személyiségek léte – akkor is, vagy épp azáltal, ha az individualizálódás lecsupaszítja a kapcsolatok zömét. Itt tehát a kontraszt épp azáltal keletkezik, attól lesznek Mások, hogy mások másságai nem okvetlenül látszanak, nem kerülnek lencsevégre—mikrofonvégre. Ugyanakkor már a kiválasztódottak kiválasztódásához is kell az a másságtudat, amelynek felmutatható verziója az, amit a kérdezők leképeznek, s akik nem tűnnek ki a szürke masszából, a maguk módján lehet, épp ilyen másságosak—fennségesek tudnának lenni, ha az értékrend megengedné az öntörvényű szürke életek szürkeségének belső árnyalását is, vagy egy kérdező megtisztelné őket a mélyebb megismerés szándékával, s intuícióval közeledne a rejtekező másságok csöndes megélői felé.

Fontos momentum a szülői (és társadalmi, környezeti, oktatási, normaképződési…!) minták hatása, direkten vagy indirekten… Ehhez azt tenném hozzá, hogy az érvényesülés iskolája nemcsak Balzac karrier-hőseinek vagy Dosztojevszkij depriváltjainak modell-értékű világával mérhető, hanem a „belső karrier” esélye roppant jelentős lehet a belülnézeti kép szempontjából (miképpen azt az antropológiai émikus tudás közvetíteni, megnevezni szokta). Nem bizonyosan lesz alternatív gondolkodó vagy sikeres művész – de persze generációs eltérésben és környezeti alkalmazkodásban éppoly sikeres lehet –, akinek státuszmobilitása vagy csak térbeli elmozdulása családon belülről is késztetett vagy épp tiltott (hiszen ez az, amit a szabad-liberális nevelésnek, az „erkölcsi emelkedés” jó esélyű követésének értéket tulajdonító szemléletmód feledni látszik, s ez az, amiből a megfaggatottak itt épp sikeresen jöttek ki!).

Izgalmas rész az egyes emberek személyisége alakulásának hatásában a kihívások, vizsgák, kudarcok, elhatározások, iskolák, életélmények, terelő körülmények megnevezése és példatára (vagy ezek hiányára utalás), a „jó úton járás” körüli tétovázások esetei, amiként az értékelbizonytalanodás, a lélektelen munkakörülmények, stb. elleni fellépés verzióinak szemléje. Ez utóbbi esetében jól látszik a visszautalások és előrejelzések fontos hatása, továbbá az, hogy az ismétlődések élménye egyes típus- vagy példaleírásokban sem megterhelőek, hanem kontextualizálnak. Olvashatók ellenpéldák is, melyeknél nem marad hiányérzete a szakmai olvasónak, de olyanok is, ahol fájdalmasan hiányzik a kontraszt: pl. „az optimizmus egy fajtája az is, amikor az egyén ugyan nem helyezi reményét a Jó végső győzelmébe, de a humanista erőfeszítések gyümölcseként tudja értékelni a Jó és Rossz közötti egyensúlyt is. Ennek a szemléletnek többféle változata is jelen van interjúalanyaink állásfoglalásaiban /148. oldal/ – ez az előzetes részletezést követően mértéktartóan bölcs összegzésként szólal meg, s jól is hangzik, kevés társadalomkutató által tematizált problematika. De mert a poszt-Hankiss korszakból való, ennek izgalmas példatáraként hat, s ez komoly erénye! Alig valamivel lejjebb „a belülről irányított ember etikájának” egyik sűrített megfogalmazása is olvasható, meggyőződésem, hogy a könyv egyik pontfény-szerűen világító összegzése /149—150. oldal/. Ugyanitt meg szinte kihagyás nem értelmezni azt is, hogy az ember mint organizáló funkcionalitás, mint működés és kivételesség közben sodró hatékonyságú szereplő a kölcsönhatásokban—interakciókban, szinte úgy érvényesül, mintha bizony akár egy egész intézményt vagy intézmény-együttest testesítene meg, sőt pótolna! De ha épp a Szerzők írásából/írásaiból nem hiányzik a régi „világállapot” idézése, közelebbről, vagy történeti antropológiai, gondolkodástörténeti értelemben mindig is korszakos „világállapotok” jellemezték az élethelyzeteket, s káoszról sem csupán Nietzsche vagy a 21. század fanyalgó társadalomkritikusai kezdtek először beszélni! Az önnön sorsának nevet adó, saját kiteljesítését szolgáló ember létének egyik (akár ha kisebb) oldala mindig a reménytelenség, melyet épp a Szerzők ellenpontoznak magukkal az interjúkkal, s hagyják meg az Olvasót abban a közérzetben: érdemes alternatívnak lenni, sőt, aligha elkerülhető…