Örökbe veszek egy virágot
Holnap örökbe veszek egy virágot. De talán nem is lesznek szirmai, sem bogyói, sem bimbói, csak millió levele: valami növény. Valami zöld.
Nem én találtam ki: a szekrény tetejéről szólt le az üresség. Meggyőző sűrűséggel pislogott, hogy nekem is jobb lesz.
Bár én még félek tőle. Mi lesz, ha ő sem éli túl a hanyagságomat? Ha elfelejtem néhány hétig, meghal. - Szívósabb fajt választok! - ötlöm ki, s a szekrény teteje beleremeg a teljesülni látszó vágyba.
A fehér fal a háttérből súgja: szeretni fogom az új lakót, beszélhetek hozzá éjféltájt is, mondhatok butaságokat, elmerülhetek mély színeiben, olykor megsimogathatom, nevet adhatok neki, felfedezhetem a kedvenc szimfóniáját, megismerhetem apró titkait, hallgathatom, hogyan lélegzik.
Így lesz! - ujjong fel bennem is egy barátváró hang. De jelkép-létet nem szabok rá – túl sok minden ért már véget idő előtt szimbolikusan.
