„Ne forduljon elő többé az, ami egyszer megtörtént”

Miután felszabadultak a lágerek, az eufóriában megesküdtek arra, hogy nem engedik megismétlődni a történteket. Észak-Erdélyi holokauszt-túlélők meséltek az átélt szörnyűségekről pénteken délután, a Magyarország főkonzulátusa által szervezett kolozsvári beszélgetésen.

Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntőbeszédében elmondta, az eseményen megjelenő holokauszt-túlélők saját életükkel segítenek megértetni velünk az adott történelmi korszak történéseit, az ő szenvedésük és történetük okulásunkra szolgál. Az emlékezetet mindig fenn kell tartani, ennek pedig aktualitása van: egyetlen nemzetnek sem lesz pontos az önismerete, ha nem néz szembe a múltjával.

A beszélgetésen dr. Gidó Attila, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa röviden ismertette a korszakot, kitérve a kolozsvári részletekre, mint a május 25-én elindított első auschwitzi transzport, amelyet további öt követett.

Az el nem cserélt élet

„Itt három holokauszt-túlélőt látnak. Nyilván az életkorunk nyolcassal kezdődik, az utolsók közt vagyunk, akiktől élőben hallhatnak a holokausztról” – fogalmazott az első felszólaló, Nussbaum László. Elmondta, a visszaemlékezések szubjektívek, de éppen ez a fontos, hiszen ugyanazt a korszakot, helyzetet mindenki másképp látja. Kijelentette, nem azt akarja, hogy bárki sajnálkozzon, a fontos az, hogy megismerjük a történteket, mert a történelem megismétlődhet.

Elmondta: miután felszabadultak, az eufóriában megesküdtek arra, hogy nem engedik megismétlődni a történteket – akkor nem is gondolták volna, hogy a közelünkben albánokat, szerveket, bosnyákokat ölnek meg csak a származásuk miatt, vagy éppen magyarokat, románokat. „Nem magam miatt mondom: önök miatt, az új generációért, hogy ne forduljon elő többé az, ami egyszer megtörtént” – hangsúlyozta.

Röviden elmesélte, hogyan kellett elhagyniuk a lakásukat, hogy a mai Írisz-telepi gettóba kerüljenek. Hangsúlyozta, a zsidótörvények bevezetése kedvezett a többségi lakosságnak, hiszen például a zsidók eltiltása bizonyos területekről másoknak hozott előny, de nem emlékszik arra, hogy az őket figyelő lakosság miként viszonyult a kérdéshez, amikor bevonultak a gettóba.

Az első transzporttal kerültek Auschwitzba, ahol 1944 októberében volt Mengele legnagyobb szelekciója, 13 éves öccsét ekkor válogatták ki. Egy rab ismerősétől, aki őri feladatot teljesített, megkérdezte, nem engedheti-e el a testvérét. Erre akkor lett volna lehetőség, ha testvérét másik gyerekkel cserélik ki. Talált is valakit, aki fél porció kenyérért elvállalta a cserét, de végül ő maga állt a fiú elé, és nem engedte meg neki, hogy az öccse helyébe lépjen. Testvérétől egy sebtiben írt levelet kapott halála előtt, amelyben azt írta, ahová kerül, nem fog sem éhezni, sem szomjazni. Öccse arra is kérte, szüleinek ne mondja el, mi lett vele – nem tudhatta, hogy a szüleik már nem élnek.

Arra figyelmeztetett, ilyen szörnyűség csak diktatúra esetén fordulhat elő, ezért foggal-körömmel kell védeni a demokráciát.

Rosszak között jó emberek

Négyük közül hárman maradtak meg, édesapján kívül a bátyja és édesanyja túlélték a tragédiákat, mondta Mureșan Judit. A gettót elkerülték, Pesten egy sárgacsillagos házba kellett költözniük, ami elviselhető lett volna, ha már a nyilas puccs másnapján nem szedik össze a zsidókat. Édesapját akkor vitték el, és soha többé nem látta, csak az értékeit hozta vissza nekik egy idegen.

Egy hét múlva őket is vitték, a „halálmenet” során közel kerültek ahhoz, hogy Auschwitzba kerüljenek, de amikor bizonyos, „védett” személyeket visszatérítettek, egy idegen segítségével ők is a szerencsésebbek közé kerültek. Újabb út várt rájuk, a kelenföldi pályaudvarra, ahol sokáig vártak a vagonokban, míg aztán valaki leverte a lakatot, és kiszabadulhattak. Egy német katona volt az, aki nemcsak kiszabadította őket, de egy vagonnyi alma előtt is felnyitotta az ajtót, hogy jóllakjanak a rabok.

Azt várták, hogy utánuk jöjjenek az illetékes követségek, helyettük a nyilasok érkeztek, akik a gettókba vitték őket. Éhezésüket az enyhítette, hogy egy alkalommal orosz katonák mondtak le a javukra saját élelmükről. A felszabadulás után sem volt könnyű az élet azoknak sem, akik nem voltak deportálva, csak ostromolva. Édesapját két évig várták haza, akkor aztán a Vöröskereszttől megtudták, hogy többé nem látják viszont.

Mureșan Judit az egyre népszerűbb szélsőséges pártokra hívta fel a figyelmet, és az általuk erősödő gyűlöletre. Elmondta, soha nem érezte úgy, hogy a megélt tragédiákat extrapolálnia kellene: soha nem haragudott a magyarokra, sem másra.

Káin és Ábel

A Biblia szerint Káin megöli Ábelt – testvér a testvért, az egyik ember a másikat. A Bibliában azonban ott van a törvény, hogy ne ölj – hívta fel a figyelmet Szilágyi Júlia. Elmondta, annak köszönheti, hogy még él, hogy megszegte a törvényt, és amikor még nyolcéves sem volt, illegális határátlépő volt a román-magyar határon – van, aki egyszerűen menekül az életéért, nem csak terrorista lehet, hangsúlyozta az elmúlt időszakban aktuálissá vált bevándorlókérdésre utalva.

Számára első elemista korában, 1944 március 15.-én kezdődött a holokauszt, amikor a tanítónéni rábízta a Nemzeti dal elszavalását, hazafelé ezért néhány osztálytársa összeverte, tudatva, hogy „büdös zsidóként” nincs joga ezt szavalni. Ő ebből akkor semmit nem értett, és meggyőződése, hogy osztálytársai sem – mindez ott volt a levegőben a zsidótörvények megszavazása után.

Szilágyi Júlia kiemelte, gyerekkorában kapta az emberektől a legrosszabbat és a legjobbat egyaránt. Történelmi folytonosságtudatra, önismeretre van szükség, mondta, hozzátéve, a történelem nem ismerése is történelem: kitesszük magunkat annak, hogy a közönyt öröklik tőlünk az utánunk jövők.

A beszélgetés a közönség soraiból érkező kérdésekkel folytatódott.

Kapcsolódók

banner_bcxvIA0Y_2.jpg

Kimaradt?