Feltámadás egy párbeszédben
Ahogy választékos szavaiddal nyelvemről lecsókolod a rozsdát, ahogy életre kelted bennem holt költők betűit, élménnyé virágzik lassan nyíló párbeszédablakunk.
Mintha évszázados ritkaságok kincstárában élnél, csipkés bútorok közt, lényedbe ivódott a fényűzés természetessége; mintha unokatestvére lennél egy hercegnek, mintha esténként királyi borokat kóstolnál ezüst serlegből – nagyzolás, gőg, pökhendiség nélkül, mint kire a lovaglétet már születése előtt rászabták. Haragod káromkodás helyett daliás kardlendítés lehet, ha mást próbálnál, közönségest, kinevetnélek. Szelídséged sem émelygést keltő, olcsó öntet volna, de finom selyemből szőtt nemes alázat.
Önkéntelenül ínyenc mondataid áthullámzanak szürkülő világomba, s amint bőrömhöz simulnak, ráébredek rejtett színeimre. Egy költői képpel kipenderíted aluszékony énem örökmozgó magvát a kényelem bénult rámájából, s már pörgök, ritka szinonimákat, saját metaforákat keresek, gyártok, lélegzek, vajúdok.
Beszélj, szavalj, suttogj, kérdezz, ajkadról minden szótag egy kis feltámadás.
.jpg)
.jpg)
