Valószínűleg nincs még egy nemzet, melynek kollektív tudatában oly markánsan lenne jelen egy vesztes háborút követő igazságtalan békeszerződésből fakadó történelmi trauma és az egykori nagyság iránti nosztalgia, mint a miénkben. Ugyanakkor távolról sem mi vagyunk az egyetlen nép, mely külső körülmények szerencsétlen együttállása vagy/és tehetségtelen, rövidlátó vezetők hibás döntései miatt visszaszorult történelmi határairól.

Az I. világháború másik nagy vesztese, Magyarország mellett, Németország volt. 1914-ben II. Vilmos országa 540.857 négyzetkilométeren terült el. A világégést lezáró, 1918. november 11-én aláírt tűzszünet előfeltételeként le kellett mondania az 1871-ben Franciaországtól megszerzett Elzász-Lotharingiáról (14.522 km², 1,8 millió lakos).

A győztes szövetséges hatalmakkal megkötött Versailles-i béke értelmében elvesztette Nyugat-Poroszország és Posen tartományok legnagyobb részét (53.800 km², 4,2 millió lakos), melyek, akárcsak Felső-Kelet-Szilézia (3.214 km², 965.000 lakos) és a kelet-poroszországi Soldau (492 km²), az újjáalakult Lengyelország fennhatósága alá kerültek. Észak-Schleswig (3.984 km², 163.000 lakos) népszavazás eredményeként csatlakozott Dániához, Memellandot (2.800 km², 141.000 lakos) Litvánia, Felső-Kelet-Szilézia egy darabkáját (316 km², 49.000 lakos) pedig Csehszlovákia kapta meg, de Belgiumnak is jutott egy kisebb terület.

Danzig kikötővárost és a Visztula deltavidékét szintén leválasztották Németországról és Danzig Szabad Város (1.893 km², 400.000 lakos) néven nemzetközi ellenőrzés alá helyezték. Ezen döntés éppúgy szöges ellentétben állt a győztesek által meghirdetett nemzeti önrendelkezés magasztos elvével, mint, mondjuk a Csallóköznek Csehszlovákiához, az Érmelléknek és Szatmárnak Romániához, vagy Észak-Bácskának Szerbiához való csatolása, mivel Danzig Szabad Város lakosságának 90 százaléka német volt. A háború következtében a Német Birodalom területének mintegy 15 százalékát vesztette el, 80.500 négyzetkilométert, 7,5 millió lakossal.

Számos történész szerint a Központi Hatalmak veresége nem volt törvényszerű, másként is alakulhatott volna a háború forgatókönyve. Utólag nem tűnik szerencsés húzásnak sem Belgium lerohanása, ami közvetlen kiváltója volt a brit hadüzenetnek, sem pedig az, hogy a korlátlan tengeralattjáró háborúval, illetve Mexikónak az északi nagy szomszéd megtámadására való biztatásával Németország kiprovokálta az Egyesült Államok hadba lépését. 

Königsberg, auf wiedersehen!

A II. világháború a remélt revans és terjeszkedés helyett további keleti területek, mintegy 100.000 km² elvesztését eredményezte. Pomerániát, Sziléziát és Kelet-Poroszország déli részét Lengyelországhoz csatolták, Kelet-Poroszország északi felét pedig, Königsberggel, az ősi német várossal, a Szovjetunió megtartotta magának. Végérvényesen elveszett az 1938-ban, Csehországtól megszerzett Szudéta-vidék is, ahol kb. 3 millió német élt.

A Német Szövetségi Köztársaság jelenlegi területe 357.168 km², ami egyharmaddal kisebb a Német Birodalom 100 évvel ezelőtti kiterjedésénél. Határokon kívül rekedt német kisebbség lényegében nem létezik, mivel az elszakított területek német lakosságát a II. világháborút követően erőszakkal áttelepítették az anyaországba. Tőlünk eltérően, a németek legalább azzal vigasztalhatják magukat, hogy a jelentős területi veszteségek ellenére országuk jelenleg is Európa vezető gazdasági hatalma, csakúgy mint 100 évvel korábban.

Balkáni birodalom, papíron

A bolgárok szintén sirathatnak elvesztett történelmi tartományokat, s a nemzeti sérelmek, valamint Nagy-Bulgária nosztalgiája jelen van a közbeszédben (kaphatóak Nagy-Bulgária térképét ábrázoló ajándéktárgyak), hovatovább az egyik parlamenti part, az Ataka retorikájában is. A balkáni ország a X-ik század elején, Nagy Simeon cár uralkodása alatt, majd pedig a XIII-ik században, a Második Bolgár Birodalom idején érte el legnagyobb kiterjedését, mikor is a Korinthoszi-öböltől és az Adriai-tengertől a Dnyeszterig húzódott. Ezek, természetesen, nem etnikai határok voltak.

A XIV-ik század végén a Török Birodalom elérte a Duna vonalát, s a bolgár államiság majd 400 évre megszűnt. A felszabadulást az 1877-es orosz-tötök háború hozta el, melyben a bolgár önkéntesek a cári hadsereg oldalán harcoltak. Az 1877-es San Stefano-i béke kimondta Nagy-Bulgária létrejöttét. Ez majdnem kétszer akkora lett volna, mint a jelenlegi Bulgária, magába foglalva az aktuális Macedón Köztársaságot, Albánia és Görögország egy részét, kijáratot biztosítva így az Égei-tengerre, valamint egy keskeny határmenti sávot Szerbiából.

A nagyhatalmak azonban, Oroszország növekvő balkáni befolyásától tartva, nem hagyták jóvá a San Stefano-i békét, s az 1878-as berlini konferencián visszaadták Törökországnak a Balkán-hegységtől délre fekvő tartományokat, kevesebb, mint felére faragva le a független bolgár állam kiterjedését. A modern Nagy-Bulgária, határai között valamennyi bulgárral, és persze nagyszámú kisebbséggel, így csupán néhány hónapig, papíron létezett.

Második nemzeti katasztrófa

Az 1912-13-as I. Balkán háborúban Bulgária, Szerbia, Görögország és Montenegró legyőzte, s nagyjából a jelenlegi európai határai mögé szorította vissza Törökországot. A győztes államok azonban nem tudtak egyezségre jutni Macedóniát illetően, ami a II. Balkán háború kirobbanásához vezetett. Ez Bulgária vereségével végződött, mely a teljes Macedónia helyett csupán annak keleti részét, az ú.n. Pirin Macedóniát (6.449 km²) kapta meg. Vardar Macedónia, a jelenlegi Macedón Köztársaság (25.713 km²), Szerbiának, Égei Macedónia (34.177 km²) pedig Görögországnak jutott. Ezen felül Bulgária elvesztette Dél-Dobrodzsát (7.565 km²), melyet Románia foglalt el.

1914-ben az Antant a korábban a szomszédok fennhatósága alá került területek egy része átengedésének ígéretével próbálta a maga oldalára állítani, az I. világháborúba Bulgária mégis a Hármas Szövetség oldalán lépett be. Ez a döntés, bár a háború kezdeti szakaszában, rövid idő alatt sikerült elfoglalni az áhított tartományokat, később kapitális hibának bizonyult.

Az 1919-es neuilly-i béke értelmében Bulgária, mint vesztes fél, nem csak a világháborúban elfoglalt Macedóniát és Dél-Dobrudzsát vesztette el, hanem le kellett mondania Görögország javára az Égei-tengerhez addig kijáratot biztosító Délnyugat-Trákiáról is, illetve Dimitrovgrad, Boilegrad és Strumica körzetekről Szerbia javára. A neuilly-i békét „második nemzeti katasztrófaként” emlegetik Bulgáriában, az első a II. Balkán háború volt.

A II. világháborúban a bolgárok ismét a németek szövetségeseiként próbálkoztak területi igényeik kielégítésével, ám a forgatókönyv hasonló volt a negyedszázaddal korábbihoz, azzal a különbséggel, hogy Dél-Dobrudzsát sikerült végleg visszaszerezni Romániától. Bulgária egyébként az I. és a II. világháborút követően is felajánlotta lemondását Pirin-Macedóniáról, hogy az egyesülhessen a Szerbia, illetve Jugoszlávia fennhatósága alá tartozó Vardar-Macedóniával. Erre végül egyik alkalommal sem került sor, Szerbia és Görögország ellenállása miatt.

Már nem bolgárok

A bolgároknak, tőlünk eltérően, még a határokon átívelő, jelképes nemzetegyesítés lehetősége sem adatott meg, a korábban inkább regionális jellegű macedón öntudat ugyanis időközben dominánssá vált, nemzeti identitás jelleget öltött. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a szerbek évtizedeken át agresszív bulgárellenes, elnemzetlenítő politikát folytattak Macedóniában, aminek hatására a bolgár identitás meggyengült.

A korábbi erőteljes bolgár-macedón összefonódásnak ékes példája, hogy a törökellenes felkelésben elesett Goce Delchev, akit a macedón nemzeti érzület egyik atyjának tartanak, s nemzeti hősként tisztelnek, bolgár anyanyelvű és identitású volt, macedón regionális öntudattal, s ebből fakadóan autonomista szemlélettel. Sokat mondó az is, hogy Macedóniának a berlini kongresszuson kimondott felosztását követően, a Vardar régióban szerbellenes partizánharc kezdődött, míg a Pirin övezetben nem voltak macedón-bulgár összetűzések.

Három tenger mosta határok

Az örmények nem annyira elhibázott politikájuknak, mintsem szülőföldjük geopolitikai helyzetének az áldozatai, ugyanis évezredek óta nagyhatalmak ütközőzónájában élnek. Az első örmény állam a Kr.e.VI. században jött létre a Kaukázus déli előterében. Maximális kiterjedését a Kr.e. 95 és 66 között uralkodó Nagy Tigranesz idejében érte el, mikor is a Káspi-, a Fekete- és a Földközi-tenger mosta a határait, s magába foglalta a jelenlegi Örményországot és Azerbajdzsánt, szinte a teljes Szíriát, Irak és Irán északnyugati, valamint Törökország keleti részét.

Azt követően, hogy a szeldzsuk törökök a manzikerti csatában megsemmisítő vereséget mértek Bizáncra, melynek akkoriban Örményország a vazallusa volt, II. Gagik király népének egy részével délre menekült, a Taurus-hegység és a Földközi-tenger közötti térségben megalapítva Kis-Örményországot. Ez, a Kilíkia néven is ismert királyság, 1199 és 1375 között állt fenn. A XII. században aztán a jelenlegi Örményország vidékén is létrejött egy független örmény királyság, mely a XVI-ik századig létezett, mikor is a Török Birodalom és Pezsia felosztották egymás között.

Az 1800-as évek elején Oroszország elfoglalta Perzsiától Kelet-Örményországot, mely 1918 május 28-án elszakadt a cári birodalomtól, s Örmény Köztársaság néven függetlenné nyilvánította magát. Ezt megelőzően a török fennhatóság alatt élő örmények két szakaszban elszenvedték a világtörténelem első szervezett népirtását. A genocídium első felvonására 1894-1896 között került sor, amikor II. Abdul Hamid szultán utasítására 80-300 ezer örményt gyilkoltak le. A második fázis még véresebb volt, 1914-1915-ben hozzávetőleg 1,5 millió örményt mészároltak le.

A szertefoszlott álom

Az Antant támogatta az Örmény Köztársaságot, mely a Török Birodalom és a győztes hatalmak közötti sevres-i béke egyik kedvezményezettje lett volna. A béketervezet az akkor mintegy 70.000 km²-es Örmény Köztársaságnak szánta az Anatóliai-félsziget keleti szeletét, 103.599 km²-t, Trabzon, Erzurum és Van városokkal. Becslések szerint a szóban forgó területen 3,57 millió ember élt, kiknek 40 százaléka örmény volt.

Az Antant képviselői remélték, hogy a más vidékekről érkező menekültekkel, telepesekkel együtt, az örmények aránya eléri majd az 50 százalékot. A Wilsoni Örményországnak is nevezett Nagy Örményország területe hozzávetőleg 170.000 km² lett volna, ami öt és félszerese a jelenlegi Örményország területének. Az elképzelés túl szép volt ahhoz, hogy valóra válljon. A törökök nem fogadták el a szövetségesek feltételeit, ehelyett 1920-ban támadást indítottak az örmények ellen. A háborút a törökök nyerték meg, akiket csak Jereván kapujában sikerült feltartóztatni.

A vesztes háború következtében az Örmény Köztársaság nem hogy egy talpalatnyi török fennhatóság alatt álló földet nem kapott, de korábbi területének felét is elvesztette. Katasztrófát katasztrófa követett, ugyanazon év november 29-én ugyanis a Vörös Hadsereg bevonult Jerevánba, beolvasztva az Örmény Köztársaságot a Szovjetunióba. Ha még ez sem lett volna elég, 1923-ban Sztálin Hegyi Karabak körzetet, bár lakosságának többsége örmény volt, elvette Örményországtól és Azerbajdzsánhoz csatolta.

Az Örmény Köztársaság a Szovjetunió felbomlását követően, 1990 augusztusában lett ismét független. Az ország területe 29.743 km². Az egykor örmények által belakott terület méretéről sokat elmond az a tény, hogy az Örmény-felföld nevű fennsík kb.400.000 km². A zaklatott múltnak betudhatóan ma Örményországnak kb. 3 millió lakosa van, míg a diaszpóra lélekszáma 5 millió. Ezen arány a 13,5 milliós magyarságra levetítve azt jelentené, hogy az anyaországban a jelenlegi 10 millió helyett csak 5 millióan élnének, a fennmaradó 8,5 milliónak pedig kisebbségi sors lenne az osztályrésze.    

A kíméletlen történelem és az ismétlődő traumák nem törték meg az örmény nemzetet. A 90-es évek elején, súlyos harcok árán felszabadították Hegyi Karabakot az azeri uralom alól. A 11.500 négyetkilométernyi terület napjainkban de facto független, az anyaországgal közösségben él.