Akit személyesen érint a „feltámadás”: megváltozik az élete

Nem arról lesz szó cikkünkben, amire így húsvét táján először gondolnánk: nem krisztusi feltámadásáról és annak hatásáról, hanem a klinikai halál állapotából visszatértek élményeiről. Sikerült megszólaltatnunk egy sepsiszentgyörgyi pedagógust is, akinek évekkel ezelőtt volt része halálközeli élményben.

„Minden olyan kutató, illetve orvos, aki halálközeli élményt átélteket kérdezett ki, ugyanarra a következtetésre jutott: nevezetesen, hogy élményük jobb emberekké tette őket” - írja Raymond Moody orvos A fényen túl című könyvében. A halálközeli élmények nemzetközi szinten is leghíresebb kutatója a következő változásokat érzékelte a visszatérőknél: kedvesebb, szeretetteljesebb emberek lettek; felelősségteljesebben próbáltak eljárni mindenben, igyekeztek minden alkalmat megragadni, hogy jót tegyenek. Aggodalommal és szorongással töltötte el őket, hogy az ember milyen könnyelműen okoz kárt másoknak; a vallásosak hite mélyült, a közömbösek nyitottá váltak a spirituális gondolkodásra; úgy kezdték szemlélni a világot, mint amelyben minden mindennel összefügg; tudásvágyuk felfokozódott; nem éreztek többé halálfélelmet.

„Mindig úgy gondoltam, hogy az a pillanat, amikor meghalsz, az nagyon rossz lehet, de nem: olyan könnyűnek tűnt, sőt még csábítónak. Volt, aki azt mondta, hogy így búcsúzik az agyad, mert ez van neki betáplálva a túlvilágról. Más azt mondta, hogy sokfélét olvastam – de én ilyent nem. 18 évvel ezelőtt még a Jehova tanúi sem voltak itt annyira jelen a füzetecskéikkel, hogy onnan meríthettem volna. És az is biztos, hogy nem álmodtam, mert annyira a tudatomnál voltam, és olyan erővel töltöttek be az érzések, hogy az nem lehetett álom. Többször meg is kérdeztem a családomat: ti elhiszitek? Mert én nem hinném el, ha más mondaná, én is azt hinném, hogy álmodott valamit” - osztotta meg a maszol.ro-val Ny. E. sepsiszentgyörgyi lakos, 42 éves nő, aki 18 évvel ezelőtt, szülés után került a klinikai halál állapotába négy percre, mivel vérrög keletkezett a méhüregében, és gyakorlatilag elvérzett.

A klinikai halálból való visszatérésről írt 2010-ben szakdolgozatot Székely Áron szociális munkás, akinek megfogalmazása szerint a halálközeli élményt átélők felszabadító „szeretetsokkban” részesülnek. A leírások szerint olyan minőségű és mértékű szeretetet tapasztalnak meg, amellyel a földön még nem találkoztak. „A szerető és felelős magatartásra az is motiválja őket, hogy teljesebb képet nyernek arról, mekkora fájdalmat képes okozni ember az embernek: a visszatekintés életükre sok esetben úgy történik, hogy saját cselekedeteik másokra gyakorolt hatását kell átélniük. Ezután általában rádöbbennek: az életben a legfontosabb a szeretet gyakorlása. A szeretet mellett felértékelődik a tudás is, amely a személyiség kiteljesedéséhez járul hozzá, ugyanis tapasztalatok szerint az önazonossághoz tartozó tudáshalmaz is megőrizhető a halál küszöbén” – magyarázta a maszol.ro-nak.

Egy 2010-ben végzett amerikai felmérés szerint 220 megkérdezett közül 199-en válaszolták azt, hogy a klinikai halálban megtapasztalt élményeik következtében megváltozott az életfelfogásuk, közülük 81 százaléknak érintette ez a hitbeli meggyőződését: előzőleg 76-on vallották magukat keresztény felekezethez tartozónak, az élmény után 101-en, de még nagyobb növekedés mutatkozott a „spirituális” felfogásúaknál: előzőleg csak ketten mondták magukat egyszerűen spirituálisnak, az élmény után 49-en. A spiritualitás esetükben azt jelenti: igyekeznek együttérzéssel, szeretettel viseltetni embertársaik iránt, megbocsátani mindent, és hisznek egy élő isten létében, akiről úgy vélik, ugyanaz az isten, bárki bárhogy is nevezné.

„Mint egy füstlabda, úgy voltam a plafon sarkában. Mintha kéreztem volna el magamtól. Alagutat nem láttam, de volt egy fényes sáv felfele. A sávtól felfele minden sárga volt, mintha sütött volna a nap, a tetején rét, mintha derékig ért volna a fű, és mindenféle színű virágok voltak ott, a sáv alsó részén fehéres fényesség volt, mint a neon fénye. Csak magamat láttam, mást nem. De mintha tényleg kintről néztem volna magamat, s mintha el szerettem volna kérezni magamtól. Mert olyan vágyat éreztem, hogy akadt el a lélegzetem, s olyan boldog voltam, de olyan, hogy nem is tudom, mihez hasonlítsam. Megelégedett, ellazult, felhőtlenül boldog, kimondhatatlan békességet és nyugalmat éreztem. És egy vágyat éreztem, hogy úgy mennék. Éreztem, hogy valaki csak meg kéne libbentsen, és már szállnék is fel, és úgy szerettem volna felmenni. Valahogy úgy éreztem – pedig nem volt közeli halottam –, hogy engem ott nagyon várnak, ott mindenki mindenkit szeret, ott minden olyan szép, lehet szaladgálni a magas fűben, minden nagyszerű.” (Ny. E.)

A klinikai halált átélők 23 százaléka találkozik látomásában más lényekkel, 14 százalék tapasztal különleges fényjelenségeket, jellemzően találkoznak fényes lényekkel, akik egy legfelsőbb fényes lényhez vezetik őket – a keresztények Istennek vagy Jézusnak nevezik, más vallásúak Buddhának, vagy Alahhnak, de mindnyájan úgy írják le mint aki tökéletes szeretetet és megértést sugároz, és legtöbben örökre vele szeretnének maradni. Ez a legfelsőbb fényesség vezeti őket végig addigi életükön, majd visszaengedi őket az életbe, vagy saját kérésükre, vagy akár annak ellenére, visszaküldi őket.

„S akkor kezdtek kavarogni a fejemben a gondolatok. Az jutott eszembe, hogy milyen jó, hogy kislányom lett, és ugyanúgy fogják hívni, mint engem, legalább ő itt lesz a férjemnek. Igaz, hogy még alig láttam a lányomat, csak egy percre adták a kezembe, de nem baj, majd fentről látom. Aztán a szüleimre gondoltam: ők is várják az unokájukat, de én mégiscsak a gyermekük vagyok, s biztos, hogy engem jobban várnak, nem lenne szép dolog, hogy itthagyjam őket. Furcsa volt, mert tudtam, hogy a kislányom a legfontosabb nekem, de mégis a szüleimnél torpantam meg, hogy nekik nem szeretnék fájdalmat okozni. Ennél a szálnál hirtelen minden megszakadt, minden kikapcsolódott. Kezdtem hallani az asszisztensnőket: nincs vérnyomása, hozzatok oxigént, stb. S akkor hirtelen felébredtem.” (Ny. E.)

Nincs mindenkinek vizuális és auditív élménye a klinikai halál állapotában, amely a szív, tüdő és agy (mérhető) működésének megszűnésével áll be, és általában négy percig tart – az agy ugyanis eddig bírja oxigén nélkül. Akik mégis ilyen megtapasztalásban részesülnek, leggyakrabban (32 százalék) arról számolnak be dr. Moody szerint, hogy egy másik világban találták magukat, ahol nem éreztek többé fájdalmat, hanem béke áradt szét bennük, illetve szinte kivétel nélkül lepörgött előttük életük filmje. Szintén gyakori a testen kívüliség élménye (26 százalék), amikor a halottnak vélt személy fentről látja önmagát és a körülötte állókat, hallja őket, de nem tud kapcsolatba lépni velük.

Az előfordulás sorrendjében a következő a más lényekkel való találkozás (lehetnek ezek elhunyt rokonok, gyermekeknél kedvenc állatok is) a pontos vizuális érzékelés (23 százalék) – a hangok és fények érzékelése valamivel ritkábban fordul elő (17 és 14 százalék). Érdekes, hogy még ennél is ritkább az alagút-élmény, pedig a köztudatban ez talán a legismertebb. Nagyon-nagyon ritkán előfordul a jövő feltárulása is.

„Kicsit másként látom a dolgokat azóta, úgy fogom fel az életem, mint egy második esélyt. A kislányom születésnapján mondom is neki, hogy: na, egyidősek vagyunk. Mert én akkor újjászülettem.” (Ny. E.)

Alig öt százaléknyira tehető azok száma, akik kellemetlen, félelmetes, ijesztő élményekről számoltak be a klinikai halálból visszatérve, a legtöbben viszont annyira jól érezték magukat, hogy nem akarták otthagyni azt a világot.

A tudomány többféleképpen is próbálta megmagyarázni a jelenséget (pl. oxigénhiány, ketamin, vágyálmok), de teljesen elfogadható elmélet még nem látott napvilágot. A klinikai halál ugyanakkor nem biológiai halál, nem lehet kétséget kizáróan következtetni az egyik élményeiből arra, hogy a másik után is ugyanaz vár. „Akiknek viszont részük volt a túlvilágélményben, ugyanúgy bíznak a végső halál utáni túlvilág létezésében, mint akik keresztényként hittel fogadják el Krisztus ígéretét az örök életről” – magyarázta Székely Áron.

Kimaradt?