Olvasói levélben írta meg véleményét egy kolozsvári pedagógus a nyolcadikosok próba-kisérettségijének román vizsgájáról. A neve elhallgatását kérő magyar nyelvet és irodalmat oktató tanár szerint az elmúlt 15 év alatt „egy hajszálnyit sem változtak gyermek- vagy kisebbségbarátabbá a tételek”. Levelét az alábbiakban közöljük.

Örültek hétfőn a nyolcadikosok: elég könnyű tételt kaptak a román próba-kisérettségin, ami már önmagában egy vicc, mert a gyerekek még csak nem is szimulálják, hogy komolyan vennék a vizsgát, a tanároknak plusz egy teendő a napi ezer mellé, nem mellesleg elmarad miatta egy teljes hét tanítási óra. Megnéztem a tételt, és elszomorodtam. Bár a Doina szövege nyelvileg valóban nem volt a megszokott módon elrugaszkodott, nem hemzsegtek benne a tájszavak, és az adevarul.ro-ról leszedett újságcikkrészlet sem volt a szokott módon archaizmusokban gazdag, mégis elborzadtam: a két szövegrészlethez ezek a 14 éves gyerekek kaptak vagy 20 olyan kérdést, ami lefedte egy filós egyetemi stúdium elég jelentős részét, a teljes prózapoétikai eszköztárat és a teljes román leíró nyelvtant. Plusz ebben a két órában kellett írjanak még két fogalmazást is: egy narratív szöveget és – fogózz meg – egy alaposan alátámasztott műfajelméleti értekezést.

Sajnálkozva sétáltam közöttük, de végül meg kellett lepődnöm. Az igazán meghökkentő az volt, hogy láttam: a gyerekek simán használták ezt a kemény irodalomelméleti nyelvet, megindokolták a kötőjel szerepét, elemeztek, vizsgáltak, értekeztek, ,,ipostaza unui imaginator" meg hasonlókat dobtak be. A feladatokban persze minden egyes nyelvtani jelenség szépen kiragadva a kis kontextusából: mindig csak egyetlen szóra kell fókuszálni, soha nem a kijelentést kell értelmezni. Sosem a big picture, a makró, mindig csak a mikroperspektíva, a pepecselés. Nem csoda, ha észre sem veszed: 4 év alatt talán egyetlen kortárs író nevét sem ismerted meg. Nem csoda, ha nem jut eszedbe kritikusnak lenni, hiszen folyton a részletekre kell koncentrálnod.

Forma neaccentuată a pronumelui personal – villan be a gyerekkori emlék, és vele együtt Smaranda Creangă és rengeteg hosszadalmas román nyelvű passzus, amit máig tudok kívülről, de máig titok számomra, mit is jelent pl. az „închega apa numai cu două picioare de vacă” és sok más szokása az moldvai embereknek, amelyekről olvastam ugyan, de sajnos nem értettem. 15 év alatt egy hajszálnyit sem lett gyermek- vagy ember- vagy kisebbségbarátabb a tétel. Eszembe jutott, hogy a nyelvi nehézségek ellenére mennyire jó voltam mégis románból. S hogy ez hány verőfényes őszi, illatos tavaszi, forró nyári és hóhullásos téli délutánomba került, amit az íróasztal fölé görnyedve töltöttem ahelyett, hogy kint szívtam volna a friss levegőt, vagy megmutattak volna valamit igazán magukból, a napi, élő kultúrájukból. Miért? Egy hamis sikerélményért, egy mára teljességgel fölöslegessé vált tudásért. Elhitették velem, hogy értem és ismerem a román nyelvet. Közben így választottak el tőle igazán.