A résztvevőknek kockázatos, és nem jelent tartós megoldást: az európai példák alapján ez a jellemző az olyan széles körű ellenzéki együttműködésekre, amilyet Bajnai Gordon hirdetett meg október 23-án, a Milla tüntetésén. Az ilyen formációk általában idő előtt felbomlanak, és a tagok egy része eltűnik a süllyesztőben. A volt kormányfő széles körű választási együttműködést vizionált a szükséges „rezsimváltás" érdekében. Ha az Együtt 2014 valóban potens politikai mozgalommá válna, az nem lenne példa nélküli Európában. A résztvevőknek azonban nem árt néhány tanulságot figyelembe venniük.

Válsághelyzetben

Szlovákiában az 1998-as választásokra alakult ki olyan helyzet, hogy a nacionalista, populista, Moszkva kegyeit kereső kormányfőből, Vladimir Meciárból mindenkinek elege lett. A gazdaság stagnált, a NATO és uniós tagság elnyerésére esély sem mutatkozott. Ebben a helyzetben kezdődött párbeszéd az ellenzéki erők között, még 1997 elején. A később megalakult Szlovák Demokratikus Koalíciónak (SDK) végül öt tagja lett, köztük volt a szociáldemokrata párt, de a konzervatív Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) is. Utóbbi alelnöke volt Mikulás Dzurinda, aki végül két cikluson át az ország rendszerváltás utáni történelmének egyik legsikeresebb miniszterelnökévé lett.

Az SDK tipikus választási párt volt, Meciar ugyanis változtatott a választási szabályokon, így pártszövetségeknek az egyébként alkalmazott ötszázalékos küszöb helyett 7-10 százaléknyi szavazatot kellett elérniük a parlamentbe jutáshoz. (Attól függően, hogy két vagy több tagból állnak-e.) Meciar pártja ugyan az első helyen végzett az 1998-as választáson, de senki nem akart koalícióra lépni vele. Az SDK így a Demokratikus Baloldallal (SDL) – amelynek soraiban fiatal képviselőként ott ült az a Robert Fico, aki később kormányfőként Meciarral kötött szövetséget –, valamint a jobboldali Magyar Koalíció Pártjával alakított kormányt.

Rosszul működő koalíciók

A kormánykoalíciónak kétségtelen érdeme volt, hogy Szlovákiát visszahelyezte az európai politika térképére, így az ország 1999-ben a NATO, 2004-ben az Európai Unió tagja lett. A gazdasági, társadalmi reformok esetében azonban az kellett, hogy Dzurinda – immár a Szlovák Kereszténydemokrata Unió vezetőjeként – az MKP-val és a KDH-val jobboldali koalíciót alapítson. Az 1998-as összefogás persze nem múlt el veszteségek nélkül: a Demokratikus Baloldal teljesen eltűnt a politikai térképről, és a baloldali erőket végül Fico SMER (Irány) nevű mozgalma egyesítette.
Fico 2006-ban nyert is, és nemcsak Meciart, hanem a hatalom érdekében a vállalhatatlan, rendszeres botrányaival ismertté vált Ján Slotát is bevette a koalícióba maga mellé. A nacionalista pártoknak tett engedmények nyomán Szlovákia ismét botrányaival került az európai politika napirendjére (ehhez képest az európai szocdemek nem zárták ki maguk közül a SMER-t), igaz, a gazdasági kormányzás terén maradt a ráció, így a külföldi tőke továbbra is szívesen érkezett az országba.

A 2010-es választásokat hiába nyerte meg Fico, az SDKU, a frissen alakult szlovák-magyar Híd-Most, a KDH és a liberális Szabad Emberek Pártja (SaS) koalíciót kötött, és kormányt alakított. A formáció kezdettől fogva rosszul működött – nem függetlenül attól, hogy Radicová kormányfőt éppen Dzurinda fúrta, ráadásul saját pártján belül. A SaS-t pedig kihagyták a koalíciós alkudozások érdemi részéből, így ők eleve rossz szájízzel csatlakoztak. Radicová végzetét végül is a görög csőd nyomán meghirdetett uniós euró mentőcsomag jelentette, a kormányfő előre közölte, hogy az erről szóló parlamenti döntést bizalmi szavazásnak értékeli, ott pedig nem is kapott többséget, így lemondott. A sors iróniája, hogy a ravasz Robert Fico utólag mégis igent mondott a csomagra.

Eurokonform nacionalizmus?

Szerbiában sem bizonyult igazán kormányzóképesnek a 2000-ben Slobodan Milosevic hatalmának megdöntésére létrejött ellenzéki koalíció. A 18 pártot tömörítő Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) a 2000. szeptember 24-ei elnökválasztásra állt össze. A szerveződés vezéregyénisége az akkori legerősebb ellenzéki erőt, a Demokrata Pártot vezető Zoran Djindjic volt, elnöknek viszont a nacionalista Vojislav Kostunicát jelölték közösen. A választáson Kostunica több szavazatot kapott Milosevicnél, utóbbi mégsem ismerte el a vereségét. Ehhez az kellett, hogy október 5-én több százezer ember vonuljon fel az utcán. Miután Milosevic félreállt, létrejött egy átmeneti kormány, s decemberben már parlamenti választásokat tartottak.

Utóbbit a DOS nyerte meg, így 2001 elején megalakulhatott a Djindjic-kormány. Jóllehet Szerbiában ekkor megindult a demokratizálódás, a Djindjic-kabinet működése során már szembetűnőek voltak a széles koalícióban részt vevő pártok közötti különbségek, amelyek rányomták a bélyegüket az egész kormányzásra. Csak egy példa: Kostunica magát „egészséges nacionalistának" nevezte, míg Djindjic az egész világ felé nyitott volna, ráadásul a Demokrata Párton belül is voltak különféle áramlatok. 2003. március 12-e tragikus fordulópont volt: egy merénylő megölte Zoran Djindjicet. Ma már a DOS nincs sehol, a jelenlegi kormányban mindössze egy olyan formáció van, amely e nagykoalícióban még benne volt, de az is más néven, az elnök Tomislav Nikolic pedig korábban Milosevic fegyvertársa volt – igaz, még kellő időben váltott „eurokonform nacionalizmusra".

Az „igazi" Olajfa

Az ilyenfajta formációk klasszikusa az Olaszországban 1996-ban, Silvio Berlusconi ellen összeeszkábált L'Ulivo, vagyis Olajfa koalíció volt. Romano Prodi az előzőleg tönkrevert olasz mérsékelt baloldal pártjait egyesítette, de kormányt ennek ellenére is csak a Kommunista Újjáalakítás Pártjával (PRC) tudtak alakítani. Prodi bukását is az okozta, hogy két évvel később a PRC felmondta a koalíciót. A 2001-es választásokon Prodi ismét Olajfával próbálkozott, de nem tudták legyőzni Berlusconit.

2006-ban már 12 tagúvá burjánzott az Olajfa, mely így is csak hajszállal nyert Berlusconiék ellen. A formációban hamarosan válságjelek mutatkoztak meg: éles belső viták jellemezték például a nyugdíjreform, vagy az egyneműek házassága kérdésében. Kilenc hónappal a kormányalakítás után három miniszter is bojkottálta az afganisztáni szerepvállalásról szóló szavazást, Prodi lemondott, de a köztársasági elnök ismét őt bízta meg kormányalakítással. 2008-ban aztán jött a vég: egy kereszténydemokrata párt felmondta a koalíciót, a hiányzó három szenátoruk nélkül pedig már nem volt meg a szenátusi többsége Prodinak, így jöttek az új választások, ahol Berlusconi visszamasírozott a hatalomba.{loadposition mnk}