Összeszorítom szívem fogsorát, ráharapok szemöldököm dühös ráncaira, arcomra a keserűség sminkjét dörzsölöm. Jogos haragomban emésztődöm – értelmetlenül. Tudom, hogy így. S ez még inkább ingerel.

Már senkire sem nézek. S aki felém fordul, vagy szánni kezd nagyon, vagy vállat von, s tüntetően egyébre figyel. Mindkettő bosszant.

Közben a fények őszi játéka csalogat, bújócskázni hívnak a táncoló színek, az utazás morajló hangjai, méregmirigyem szurkálják az adni vágyó tekintetek, vonásaim szigorát csipkedik szeretetéhes gyerekmocorgások, szám szögletét húzogatják előkacsintó emlékképeim, ahogy ismerős falak mennek el mellettem.

De hogy engedhetném meg az öröm luxusát magamnak éppen most? Tágul-szűkül orrlyukam. Forrongok, lázongok, fintorgok. Őrlődésem nem old meg semmit, mégis mintha fényűzés lenne meglazítanom a görcsök bilincsét. Pedig szorít a lánc, csontomba karmol a vashurok. De túl nehéz, és kezdem már megszokni az érzést. Nem mintha meg akarnám. Nem akarom!

Közbenevetnek kacéran a sárga-piros kalandlevelek. Merész vidámsággal nyitogatják táguló íriszem a szabadság horizontja felé.

Ára van a kötelességízű szorongásnak, és ára van a bátor örvendezésnek. De odaadnom magam csak az egyiknek éri meg.

Fények, színek, hangok, örömökkel játszó levelek – jövök!