Hol volt, hol nem volt az a kert, amelyik kocka volt. Benne nőttek a kockatulipánok, a kockamuskátlik és a kockaárvácskák; a kert közepén teremték gyümölcsüket a kockafák, a kockaalmát; a kockanap pedig kockamurkot, kockapetrezselymet és kockahagymát érlelt. A kockaégen kockafelhők úsztak, melyekből a négy évszak közül háromban kockaeső esett – télen pedig, ami szintén kocka volt, kockahópelyhek hulltak.

A kert, akárcsak a hozzá hasonló többi kockakert, a kockaváros szélén helyezkedett el, ahol kockaautók és kockaházak voltak, kockakutyák vonítottak és kockaemberek éltek – kockafejűek, kockaszeműek, kockaszájúak, kockaorrúak, sőt még a nevük is kocka volt... akárcsak a kezük, a lábuk, a hasuk, de főként a szívük - az volt igazán kocka! Ezek az emberek kockacsokoládét ettek és csirkehúsból készült kockasültet, kockatányérból, és a kenyér is tökéletes kocka volt; kockaasztal mellett ültek, kockaszéken; kockazenét hallgattak; kockatáncot jártak; és nyilván kockaházban laktak.

Sőt, mi több: az ország is kocka volt, s a környező országok, kicsik és nagyok, az összes – kocka volt mindegyik, kivételel nélkül. És kocka volt a földrész is, amelyen elhelyezkedtek, kocka az óceán is, amely a földrészt körülvette, és benne kokahalak úsztak, kockabálnák, kockadelfinek, a part mentén pedig kockafókák és kockapingvinek lébecoltak. Gondolom, ezek után nem csodálkoztok, ha azt mondom, hogy még a bolygó is kocka volt.

Kocka volt a kertész, aki a kertet művelte – a kockakertet, ugye, amelyről már szó volt a mese elején – és a kertésznek volt egy leánykája, akit bezárva tartott a kockaházban, mert nem akarta, hogy kilépjen onnan a kockavilágba. A leánykának ugyanis, képzeljétek el, a haja nem volt kocka, sem pedig az orra, de a szeme sem, sőt még a tekintete sem volt kocka. Szép ovális fejecskéje volt, a szeme pedig kerek és kékeszöld, és ahogy nézett, az sem volt kocka, mint az összes környékbeli gyermek tekintete, ami pedig a kislány kockaapját kétségbe ejtette: úgy tűnt, hogy a leány szíve sem volt egészen kocka. Ezért az apja nagyon, de nagyon betegnek tartotta gyermekét.

A leánykának, azért mert más volt mint a többik, otthon kellett ülnie, nem járt a kockakerület kockaiskolájába, és nem tanult a kockakönyvekből, melyekben a lecke is kocka volt. Megtiltották neki, hogy másokat nézzen, és őt sem láthatta senki – ez a színtiszta igazság. Teljesen el volt zárva a világtól, sőt még az édesapja is – aki nagyon szerette a leányát, bármennyire is szörnyetegnek tartotta szegénykét – nagyon ritkán látogatta meg őt, és akkor is egész idő alatt egy üvegfalú kockából nézte a gyermekét, s egy kicsi kockaajtón át nyújtotta oda neki az ételt.

Csakhogy a leánykának fogalma sem volt arról, hogy ő beteg. És ki akart menni. Nem csoda, hiszen ezt akarja minden gyermek: kint lenni és játszni a szabadban, felmászni a fára, hallgatni a madarakat, amint csicseregnek. Legyen a fa kockafa vagy a csicsergás kockadal... De a leánynak meg volt tiltva, sírt is miatta nem egyszer, de a könnycseppjei nem voltak kockaalakúak, ami ugyancsak kétségbeejtette a kockaapát.

Egyik nap a leányka – hogy ne bánkódjék annyit – kapott egy kockakutyát. Aztán mihelyt karjába vette, a kutya  tökéletes kocka alakja szertefoszlott, a feje pedig mintha hasonlóvá vált volna az új barátnője fejéhez. A kiskutyának éles karmai nőttek, és hegyes fogai. Az orra kikerekedett, s a szeme pillantása pedig egyáltalán, de egyáltalán nem volt már kocka alakú.

El is felejtettem mondani, hogy a leányka szobájában a bútorok formája is eltért a szokásostól. Az asztal négyszöge hosszúkás volt, a székek kerekek, s a ruhákon kerek gombok voltak. Sőt még a virágok is, amelyeket reggelenként hozott a leányának a bánatos kockaapa, megváltoztak, számára ismeretlen formát öltöttek. Mert a kisleány megfertőzte azokat, miként mindent, amihez hozzáért. Akárcsak a kiskutyát, amelyet szőrnyű kezében tartott és boldogan ugatott neki, hogy szót értsen az állatkával, annak saját nyelvén. Láthatjátok, gyermekek, hogy milyen veszélyes volt, RETTENTŐEN veszélyes az a kislány. Csakhogy mint mondtam, őmaga nem is sejtette ezt. Örömében, hogy milyen csodálatos ajándékot kapott, elfelejtette a tilalmat, kitárta az ajtót, apjához rohant és szeretettel megölelte őt.

A kertész, egyelőre még kockatekintettel bámulta azt, hogy kockakarjai és kockalábai megnyúlnak, hogy kockavállai domborúakká válnak, az ujjain pedig a körmök oválisak lesznek. Ijedten a tükörbe nézett, és azt látta, hogy az is, a jól ismert kockatükör is, kezd ismeretlen alakúvá válni. A kertész megbolondult, pedig ugyan mitől? Hiszen (annak ellenére, hogy teljesen megváltozott) nem fájt neki semmi, mégis kirohant a házból. Követte őt a leány és a kutya, s láthatták ők is – a lány életékben először -, hogy az ég kocka, hogy a nap kocka, hogy az esőfelhők kockák, és hogy kiadós kockazápor készül, a csodálatos kockafák pedig gyönyörű kockaalmákat lengetnek, melyeknek az illata is csodálatos kocka, a hideg szél pedig tökéletes kocka. De ez a látvány nem tartott sokáig, és nem nehéz kitalálni, hogy miért.

Gyerekek, azt hiszem, rájöttetek, hogy a gyönyörűszép kockavilágban azonnal úrrá lett a rendetlenség. A felhők elformátlanodtak, a fák elkezdtek  nőni, úgy, ahogy a természetük kívánta, az alma gömbölyű lett – de nem vált szabályos gömbbé, hanem csak olyanná, amilyennek ma is látjuk. A kert megnyúlt és kiszélesedett, az erdő rárontott a városra, de a város is terjeszkedni kezdett az országút mentén, s az ország alakot változtatott, akárcsak a többi ország a környéken, a földrész pedig darabokra szakadt, és partjai mentén a halak úgy elcsodálkoztak, hogy szinte kimerészkedtek a szárazra bámulni az állatokat, akik eddig még nem látott formát öltöttek. Alakot változtatott még a a föld is, a bolygó is – kockából gömbbé lett.

Az emberek pedig... ők egyáltalán nem értették, hogy mi történik velük. Annyira mások lettek, immár nemcsak önmaguktól különböztek, hanem egymástól is: mindenki mindenkitől. Ha eddig nem volt fontos, hogy ki melyik házban lakik, kinek a gyermekei vannak a házban; ha eddig nem tudták megkülönböztetni édesanyjukat és édesapjukat a mások szüleitől ... most teljessé vált a rendetlenség. A világ olyan naggyá nőtt, és olyan furcsává, hogy nem tudtak eligazodni benne olyan könnyen, mint eddig. Most oda kellett figyelniük környezetetüből mindenre és mindenkire: fel kell ismerniük a hazafelé vezető utat, meg kellett tanulniuk kerek tányérból enni és villával, amelyik szúr. Olyan tárgyak között kell lakniuk, amelyeknek eddig nem látták az alakját, és olyan világban kellett élniük, ahol semmi nem hasonlít semmihez, és ahol semmi sem tökéletes.

Mert az emberek szíve mostmár nem egy kocka. Hanem szokatlan alakja van: olyan mint a körte vagy az avokádó, mint a felhő vagy a levél, mint egy virág, mint egy gyümölcs; olyan mint az álom, a vágy, a fájdalom, az öröm, vagy mint a szél, mint a hófúvás, mint egy göröngy, mint a friss kenyér, mint a madárcsicsergés, vagy mint a csillagok zenéje az égből, nyári éjszakán.

És miből lett ez a  nagy rendetlenség, ez az egész... Na miből? - Egy ölelésből.