Indítsunk azzal, hogy fölidézzük az elmúlt hónapok oktatással kapcsolatos jelentősebb eseményeit. A májusban megalakult új kormánynak hosszú ideig sehogyan sem sikerült az oktatási tárca élére olyan minisztert állítania, aki helyt tudott volna állni az őt körülvevő hangzavarban. A jelölésekből már látszott, hogy az új kormánynak olyan szándékai vannak a tanüggyel, amelyeket nem lehet akárki asztalára letenni. Olyan emberre volt szükség, aki méltó a rá váró (párt)feladatok megoldására.

Először a magánegyetemek körül próbálkoztak jelölttel. Olyannal, aki vélhetőleg megerősítette volna azt a diplomagyárat, amelyet 1990 óta fölépítettek, és amelyet az utóbbi évek során „méltatlan" támadások értek. A jelöltről azonban hamarosan kiderült, hogy igen könnyen sebezhető pontokkal rendelkezik mind szakmai, mind etikai szempontból. Azután a Parlamentből választott a miniszterelnök újabb jelöltet. Arról is kiderült, hogy hasonló okokból alkalmatlan. Ezután átruházták az oktatási tárcát egy olyan új „pártkatoná"-ra, aki pár hónapja még a szakszervezetek eltökélt élharcosa volt. Ehhez megfelelő orgánummal és sztrájkruhákkal rendelkezett, de a kormányváltás alkalmával belátta, hogy az ő méltó helye nem a pedagógusok, hanem a hatalom oldalán van. Így lett belőle az új kormányban egy időre egyszerre két tárca vezetője.

Hogy miként szolgálta ezt meg, az napjainkban már közismert. Nem érdemes rá szót vesztegetni. Végül aztán meglett a régi—új miniszter, aki már finomabban, árnyaltabban áll hozzá a pártja részéről ráháruló feladatok megoldásához. Csakhogy, ez kétszer már nem ment neki. Hírlik, hogy ezért váltották le pl. 2003-ban, amikor enyhén szabályozni szerette volna a magánegyetemeink legjobbjának addigi, több mint tíz éves, nem mindig a vonatkozó törvények mentén, inkább azok ellenére működő tevékenységét.

Közben a kormányváltással csaknem egyidőben, még miniszter nélkül, megindult az új 1/2011-es Tanügyi Törvény előírásainak módszeres kiegészítése, módosítása, változtatása. Nem véletlen, hogy a legelső „újragondolások" éppen a felsőoktatást érintették, annak is a magánoktatási részlegét. (Lásd az első oktatási miniszter jelöltet, aki éppen az egyik ilyen nagy diplomagyár rektora volt.) Egészen pontosan, legelőször a törvény 230/2-es cikkelyét módosították az új többség honatyái. Ebben a cikkelyben arról van szó, hogy amennyiben egy magánegyetem megszűnik, annak vagyona az alapítóra száll, lett légyen az alapítvány, szövetség, egyház stb.

A Törvény ellenlábasai ezt úgy módosították, hogy abban az esetben, ha egy magánegyetem megszűnik, annak vagyona nem az alapítóra, hanem az alapító tagokra (értsd személyekre) száll. Vagyis ha egy magánegyetem mondjuk 5 millió eurós ingó és ingatlan vagyonnal rendelkezik, és azt egy öt személyből álló alapítvány hozta létre, akkor az egyetem megszűnése esetén, minden alapító személy egy-egy millió eurót kasszíroz minden további adminisztratív vagy jogi akadály nélkül. Hab a tortán, hogy a változtatás indoklásaként, érdekes módon, éppen az egyetemi autonómiát jelölték meg.

A következő módosításokat az a sürgősségi rendelet tartalmazza, amely a 372/2012.05.31-es Hivatalos Közlönyben (Monitorul Oficial) olvasható. Ez már módszeresen megszerkesztett adminisztratív irat, amely a parlament új többségének ízlése szerint módosítja a 2011/1-es törvényt. 14 cikkelyt módosítottak és/vagy egészítettek ki úgy, hogy a cikkelyekbe több mint 30 új alpontot építettek be. Ez már mennyiségileg is számottevő változtatás.

Feledékeny törvényhozók

Általános értékítéletet megfogalmazni ezekről a módosításokról igen nehéz. Nem is próbálkozunk ilyesmivel. Esetenként azonban a módosítások érvrendszere elgondolkodtató. Itt van például az előkészítő osztályok helyzete. Igaz, hogy a törvény előírja az előkészítő osztályok beindítását a 2012—2013-as tanévben, az elemi oktatás szerves részeként.

De az is igaz, amit a sürgősségi rendelet tartalmaz, hogy a törvény kidolgozói nem végeztek hatásvizsgálatot az új oktatási struktúra működését illetően. Ebből adódóan az új vezetőknek menet közben kellett olyan kérdéseket megoldaniok, már amennyiben azokat meg lehetett oldani, mint a sajátos infrastruktúra megteremtése, a pedagógusok biztosítása és azok fölkészítése az új feladatra. Mindebben igaza van a sürgősségi rendelet kidolgozóinak.

A mai napig megoldatlan az új tanítói állások beiktatása a régi álláskeretbe. A megyei költségvetésben ezekre nem volt elkülönített pénzalap. Azaz, amikor a költségvetés készült, az illetékesek megfeledkeztek arról, hogy előkészítő osztályok is indulnak majd. Persze, nálunk ez is megoldódik valahogy. Menet közben, mert a munkát végül is meg kell fizetni. De mi lesz azokkal a pici gyerekekkel, akik olyan iskolába kerültek ahol I—XII. osztály működik? A tizenhat éves ifjú vajon figyelni fog-e a hatéves gyerekre? Például amikor végigrobog az iskola udvarán? Tegyük fel, hogy igen. Csakhogy ennél indulásból valamivel több képzelőerőre lett volna szükség.

A megoldás az lehet, hogy a szaktárca vezetője az előkészítő osztályok működéséről félévi jelentést kért. Ezek a problémák bizonyára szerepelnek majd a jelentésben. Valamint megoldási javaslatok is. Még az is előfordulhat, hogy félév múlva a szülők sem fognak annyira félni ezektől az osztályoktól.

Megszerzett jogunkat sértik

Olyan módosítások is vannak a sürgősségi rendeletben, amelyek a kisebbségi oktatást érintik, és amelyekkel nehezen érthetünk egyet. Megváltoztatták a 63/2-es cikkely előírásait, amelyek a kisebbségi oktatásban szervezhető létszám alatti osztályok működését szabályozták.

A törvény eredeti változatában világosan az áll (lásd a 63/2-es cikkelyt), hogy amennyiben a megadott osztálylétszámok veszélyeztetik az anyanyelvi oktatás jogának gyakorlását, akkor az illető iskola vezető tanácsa kéréssel fordulhat az Oktatási Minisztériumhoz, amely indokolt esetben jóváhagyja a létszám alatti osztályok működését. Egy jogállamban ennek így kellene működnie.

Ezzel szemben a módosított szöveg hatását a sürgősségi rendelet az ország minden iskolájára kiterjeszti, holott ezt a cikkelyt kimondottan a kisebbségi jogok gyakorlására alkotta a törvényhozó. Vagyis a módosítás úgy általánosít, hogy közben adott, illetve törvényes szinten megszerzett jogot sért. A módosítás azonban nem áll meg itt, hanem tovább megy. Áldecentralizálás leple alatt a létszám alatti osztályok működésének szabályozását lehozza a megyei tanfelügyelőségek szintjére. Hogy ott mennyivel nehezebb a pozitív döntések átvitele, mint a Tanügyminisztérium Kisebbségi Államtitkárságán, azt elképzelheti a kedves olvasó.

Visszarendeződés

A Sürgősségi Rendelet olyan intézkedéseket is tartalmaz, amelyek teljesen kilúgozzák a megváltoztatott cikkelyekből a Törvényben következetesen alkalmazott decentralizálás elvét. Vagyis amikor tetszik, decentralizálunk, amikor nem, akkor visszacentralizálunk. Ilyen például a humán erőforrás biztosítása az iskolák saját hatáskörének szintjén. A törvény 90/2-es cikkelye előírja, hogy az iskola új alkalmazottjai az igazgatóval kötnek munkaszerződést, amelyet az iskola vezető tanácsa hagy jóvá.

Ezt a sürgősségi rendelet úgy módosította, hogy a (mostmár) „kinevezés" csak a főtanfelügyelői végzés alapján történhet. Azaz magyarul, az igazgató szerepe ismét formálissá vált, ahogyan azt az 1995-ben kiadott tanügyi törvényben láttuk. Különben a humán erőforrás biztosításának oly régen várt és igényelt decentralizálását a sürgősségi rendelet más előírásaiban is alaposan megnyírbálta. Megerősítette a „tituláris" pedagógus státusát, amelyet továbbra is centralizált formában lehet elnyerni.

A „tituláris" státus az utóbbi évtizedek gyakorlata szerint többnyire arra volt jó, hogy aki azt megszerezte, azzal nyugalomba is vonulhasson, ha dolgozik. Vagy ha nem dolgozik akkor is. Szinte teljes egészében visszaállították azt a körülményesen centralizált versenyvizsga rendszert, amelynek megszűnését egy előző tanulmányban üdvözöltünk. (V.ö. Murvai László:Versenyvizsgák és versenyvizsgák. In: Kisebbségben. 2011. május.)

Gúzsba kötik a tantárgyak

Működik a visszarendeződésnek egy másik formája is, az elnapolásé. Ezen azt értjük, hogy a fontos, a törvény alkalmazásához elképzelt metodológiák megálltak a jóváhagyási előírások valamelyik szintjén (főosztályok, államtitkárságok, miniszter). És valahogyan nem jutnak el a Hivatalos Közlönyig. Ilyen például a vezető tanácsok tevékenységét szabályozó metodológia. Vagy az igazgató választás metodológiája. A sort folytathatnám.

Sem a föntebb elemzett Sürgősségi Rendelet, sem más, a kormányváltás óta közzétett, oktatásra vonatkozó vagy oktatással kapcsolatos rendelkezés, szabályozó nem szól arról, ami szerintünk a legfontosabb lenne jelen pillanatban. Nevezetesen az oktatás tartalmáról. Az új oktatási keret majdnem két éve várat magára. Az új curriculum ugyanvalóst. Márpedig az 1/2011-es törvény előírásai szerint a 2011—2012-es iskolai évben az ötödik osztályosoknak legalább új tantervek alapján kellett volna kezdeniök a tanévet.

Az új tankönyveket nem is merem említeni, mert már több mint egy évtizede nem adunk ki új tankönyveket, esetleg ábécés könyveket. Az új tanügyi szerkezet kiépítésének folyamata a 2012—2013-as tanévben sem indult el. Ami eddig megvalósult, az az előkészítő osztályok tanterveinek a kidolgozása.

(Meg egy sor munkafüzeté, amelyekből leginkább a kiadók és a füzetek szerzői húznak hasznot, és amit a kicsik cipelhetnek magukkal, ha a szüleik hajlandók megvenni azokat. Hiába írta elő az 1/2011-es törvény, hogy az előkészítő osztályokban ne legyenek tankönyvek. Lettek helyettük munkafüzetek. Munkafüzet csomagok.) A tantervek milyenségéről is lehetne vitatkozni. Olyan szaktekintély, mint Solomon Marcus akadémikus például nem látja értelmét annak, hogy a hat éves gyerekeket ennyire a tantárgyak gúzsába kössék. Szerinte nem is tantárgyakat kellene ezeknek a gyermekeknek tanítani, hanem a mindennapi életükre vonatkozó ismereteket. (V.ö. Cu ochii pe clasa pregatitoare. In: Tribuna Învăţământului. 08.04.2012).

Észérvek helyett

Jelenleg itt tartunk az oktatásban. Hogy mi marad az 1/2011-es törvényből – az új tanügyi törvényből -, amelyet legalább ki kellett/lehetett volna próbálni, azt megjósolni sem lehet. Pontosan december 9-ig (vagy annál is tovább) kell várnunk ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásával.

Hogy miért? Arra, sajnos, senki nem tud/hajlandó válaszolni. Pedig lennének lehetséges válaszok. Az egyik az állandó politikai ütköztetések. Ezen azt értjük, hogy ha a baloldal javasol valamit, azzal nem ért egyet a jobboldal. És fordítva. Érdemben meg sem lehet vizsgálni egyik javaslatot sem, mert itt már rég nem az észérvek döntenek. Azt is borítékolni merném, hogy ha föltehetőleg lenne olyan tanügy-megváltó javaslat, amellyel mindkét egymásnak feszülő félnek egyet kellene értenie, akkor annak a valóra váltásához nem lenne pénzügyi keret.