Azt mondják, szabadidomítás, de nem igaz, mert nem szabad mindent. Azt is mondják, erőszakmentes lókiképzés, de ez sem igaz, mert van benne erőszak, hiszen a lovak között is van. Azt bezzeg nem mondják, hogy emberré tesz a ló, pedig ez igaz. Barátságos, következetes, alázatos emberré.

Keresztúron jártunk, Lutz Leventét láttunk. Egy nap volt csupán, de elég ahhoz, hogy felismerjük a régi mondás alapigazságát: A ló erénye tenger, a bölcsnek is ló való, mert lóvá tesz az ember és emberré tesz a ló.

Itt nem tett lóvá senki senkit, de emberré nagyon is

A sztori főszereplője Némó, a lipicai csikó, aki legalább annyira irtózik a lószállítótól, mint kisgyerek a mumustól. A másik főszereplője Lutz Levente, a csíkcsicsói lóember. Akár alpolgármesternek is nevezhetnénk, de az összes feltételes jelzőből ez illik rá a legkevésbé. Negatív szerepet kapott a lófejben mumus-járgányként elkönyvelt lószállító, amelyik megeszi a lovat, azon nyomban, ahogy az közelébe kerül. Némó egyvágtában tudatosította, hogy ő maga márpedig ló, ami azt jelenti, hogy menekülő állat: amint veszélyt érez, menekül, de jó gyorsan.

A Ló és Ember programot az Erdélyi Lovas hírportál tette közzé és akadtak is jelentkezők szépszerével. Természetes lókiképzés bemutásaként volt hirdetve a program, de akár azt is írhatták volna: „Nyerjen egy kétszemélyes emberség-képzést, a remek hangulat és az ízletes eledel mellett a lóvá válás is garantált.”

Székelykeresztúr hangulatos lovardájának színterén a két főszereplő tíz perc után helyzetbe hozta egymást és egész nap jól elvoltak együtt. Gyakorlatilag ránk semmi szükségük nem volt, ám nekünk az élményre annál inkább.

A forgatókönyv egyszerű volt: ismerkedés, barátkozás, kergetőzés, játék, közeledés, újra játék és ez egymás után hétszer. Levente a szemünk előtt vált lóvá, vezérménné, aki segédeszközeivel, egy csomózott kötőfékkel, egy nyakkötéllel és egy répabottal addig bűvölte az alapjáraton bizalmatlan lódedet, míg az saját akaratából, senkitől sem kényszerítve maradt a vezérmén mellett. Egyelőre még a lószállítótól távol, de a kitartó munka eredményeként beadta a fejét és a derekát a négylábon járó lóegyéniség. A mumus-járgányra való felpakolási művelet, ami gyakorlatilag a képzés és a bemutató célja volt, délutáni programként szerepelt, és első ránézésre is négy órát vett igénybe. Megtehettük volna, hogy összehívjuk a szomszédságot és addig hajkurásszuk a rakoncátlan és makacs patást, amíg felkényszerül a lószemmel hétfejűnek vélt kétkerekűre. A cél azonban egészen más volt: lépésről lépésre, saját akaratából vonuljon fel a nyikorgó, rázkódó, idegenül himbálózó lószállítóra.

A játékból munka lett, a munkából feladat, a feladatból következetesen felépített lóagy-programozás, a programozásból hatékony eredmény. Bár ez csupán másfél sor, de valójában négy órába került. A lipicai lódedről és a szabadidomárról egyaránt folyt a víz, miközben az emberség tükrébe kénytelenül bambuló lószerető társaság ajkát ilyen mondatok hagyták el: „ezt nem hiszem el”, „na de ez már tényleg lehetetlen”, na ne már”, „de most komolyan, ez hogy lehet?”, hát én ilyent még nem láttam”. Eközben Némó óránként egy-egy lábbal közelebb került a nyikorgó hétfejűhöz, mígnem mind a négy patás lábát szelíden megnyugtatta a Levente jobb lábán, majd a lószállító csikorgó talapzatán is. Talán Levente csak ebben az egyben tévedett: előzőleg nem állapodtak meg abban, hogy ne lépjenek egymás lábára.

A véleményeket a résztvevők is megfogalmazták:

„A szervezés szuper volt, és a csapat is”, Betty.

„Tetszett a barátságos hangulat és a közvetlenség, segítőkészség illetve a körülmények”, Kinga

„Szuper”, Csilla

„Minden OK”, István

„Tetszett minden, kevesebbre számítottam”, Ákos

A suttogó pedig gyakorlatban is megmutatta, mit ért életfilozófiája alatt: legyünk határlények, akik az emberek között a lovakat, a lovak között pedig az embereket képviselik!