A kígyókon át a pingvinekig rengeteg állat ásítozik. Nincs ezzel máshogy az emberi magzat sem, aki már a második trimesztertől kezdve gyakorolja az ásítást az anyaméhben. Ennek okát nem tudjuk pontosan, de az biztos, hogy kapcsolatban áll az agyfejlődéssel. A felnőttek ásítozását erre már nem foghatjuk, ám egy népszerű elképzelés szerint ebben is az agy játsza a főszerepet. Pontosabban annak védelme.

Az elmélet szerint az ásítás az agy túlmelegedését igyekszik meggátolni, egyfajta természetes hűtőmechanizmusként funkcionál, amely egyrészt a szívritmus és az arcizmok működésének felpezsdítésével, másrészt a hideg levegő áramoltatásával igyekszik hűteni az agyunkat. De miért melegszik fel egyáltalán? Mert kimerült. Mert nem aludtunk eleget. Ez pedig rögtön tisztázza is, miért ásítunk többet álmosan.

Egy kísérletben az emberek ásító társaikat nézték, miközben az egyik csoport tagjainak fejére meleg, a másikéra hideg vizes palackot szorítottak. A „forrófejűek” 41, míg a hidegfejűek 9 százalékban utánozták az ásítást.

Úgy tűnik, erről is azok a különleges idegsejtek tehetnek, amiktől a férfiak annyira szeretnek focit nézni. A tükörneuronok akkor aktivizálódnak az agyunkban, amikor a másik viselkedését megfigyeljük, és ezek pörögnek akkor is, ha utánozzuk azt. Ez alapján úgy látszik, az ásításnak szociális funkciója van, a társas kapcsolatokban empátiát fejez ki, segíti a másokhoz való kötődést. Nem véletlen, hogy az ásítás ragadósabb, ha hozzánk közel állók, rokonok, barátok csinálják. Még a kutyák is valószínűbben utánozzák a gazdájuk ásítását, mint más emberekét.

Ezt az elméletet támasztja alá az a tény is, hogy az ásítás csak 4-5 éves kortól válik ragadóssá, azaz épp attól az időszaktól kezdve, hogy a gyerekekben kialakul az empátia. Már akikben kialakul. Az autista gyerekek például a vizsgálatok szerint jóval kevesebbet ásítanak kortársaiknál.