Az Európai Parlament a nők elleni erőszak problémájának szentelte az idei nőnapot.  A családon belüli erőszak témájával a nők elleni erőszak világnapján, február 14-én publikált cikkünkben foglalkoztunk, ebben az írásban pedig azt kutatjuk, hogyan hat a gyerekre a szülők közötti bántalmazás megtapasztalása.

„Még ha vadállat is, de legyen mellette valaki, inkább ezt vállalom, mint hogy ne legyen apja”- hangzik el egy kétgyerekes édesanya szájából a mondat, melyre a környezet csak csóválja a fejét, a közeli barátnők érthetetlenül figyelik a helyzetet.

Szinte a legapróbb részletekig hasonló a négy nő története, akikkel a családon belüli erőszak megéléséről beszélgettünk. Hogy miért tűrik a helyzetet, erre ez a magyarázat: apa kell a gyereknek, a családnak együtt kell maradnia, tűzön vízen keresztül, ha a gyerek nem lenne, az anya már rég elvált volna, de a gyerekért képes egy egész életen át áldozat maradni. A különféle felmérések szerint a lakosság 10 százalékát, más adatok szerint minden negyedik-ötödik nőt érint a családon belüli erőszak, a bántalmazó tipikus esetben a nő férje, élettársa, volt férje, volt élettársa.

A bántalmazott nők sokat kibírnak, nagyon sokat, mutat rá Borsos Annamária pszichológus. A pillanat, amikor eldöntik, hogy nem marad tovább az agresszív férj mellett, az akkor jön el, amikor az apa a gyerek előtt üt az anyához. Hogy mit élhet meg az a gyerek, aki ilyen családban nő fel, azt a legnagyobb empátia mellett sem lehet elképzelni, véli a szakember.

„Félek tőle, de azt kellett mutatni, hogy szeretem”

A statisztikák szerint a bántalmazás az esetek lényegesen nagy részében bántalmazó férfi – áldozat nő helyzetre mutat rá. A bántalmazó fél nagyon sok esetben nem üt hozzá a gyerekéhez, és akár még azt is képes elhitetni, hogy nagyon szereti őt, és az imént látott verés kizárólag az anyát illeti meg, mert éppen nem volt kedves a férjecskével, vagy mert a fáradtan hazaérkezett férj megcsúszott a vizes padlón, miután az anya nem szárazzal törölte fel, esetleg hagyta kihűlni a kávéját, vagy öt percnél tovább maradt a szemközti boltban.

„Láttam a gyerekemen, hogy fél az apjától, semmiképp sem akar vele kettesben maradni, még néhány percre sem, pedig nem ütött még hozzá. Egyszer el is mesélte nekem, hogy a legnehezebb számára az, hogy úgy kell viselkednie, mintha szeretné aput, pedig retteg tőle. Emlékszem, a csontvelőmig hasított a mondat, a gyerekem szájából: félek tőle, de azt kell mutassam, hogy szeretem, amikor este oda kell menjek és meg kell pusziljam”, mesélte egy idős nő, akinek a gyerekei már felnőttek és saját életüket élik saját családjuk mellett.

„Az vígasztalt, hogy egyszer vége lesz...”

K.F. nevű olvasó rendkívül érzékenységgel érinti a problémát egy hozzászólásban: „Tegnap szent család vasárnapja volt. Ilyenkor mindig a családokról beszélnek a templomokban. Nálunk a pap a prédikációjában elmesélte, hogy Pécelen lelkigyakorlatot tartott 13-14-15 éves gyerekeknek. Az egyik kérdése az volt a gyerekekhez, hogy mi a vágyálmuk. Tehát mi az, amit nagyon szeretnének, de nem igazán fogják megkapni. Sorolta az általános válaszokat, és - nem véletlenül - utolsónak egy fiú válaszát említette. A fiú vágyálma az volt, hogy az apja szenvedjen autóbalesetet. Az emberek ritkán szoktak felhördülni a templomban, de ez mindenkit megdöbbentet. Még engem is, pedig magam is hasonlókról álmodoztam annak idején.

Engem az döbbentett meg, hogy egy gyerek van olyan bátor, hogy ezt ki is mondja. Kimondja egy templomban vagy egy hittanteremben, kimondja a templomba járó társai előtt, és kimondja egy papnak. Milyen szabadság lehet ebben a gyerekben annak ellenére, hogy valószínűleg nincs valami jó élete. Nem béklyózza meg a szégyene, a támasznélküli élete. Nem bénítja meg a gondolatait a tudat, hogy az, akitől a jót kéne kapnia, valószínűleg megnyomorítja az életét.

Emlékszem engem ezekben az éveimben csak az vígasztalt, hogy ennek az egésznek egyszer vége lesz. Biztosan nem fog örökké élni az apám. Egyszer emlékké válik az a borzalom, ami a gyerekkorom volt. És így lett. Most már csak emlék. Viszont a család szót mai napig nem szeretem. Hiába van saját családom, a család szó ma is a gyerekkori családomat juttatja eszembe. Az ordítozást, az ijedtségtől bepisilő riadt öcsémet, és a torokszorító dühöt, ami éveken keresztül elkísért mindenhova”.

Követhető minta egy életre

 A kisgyerek esetében az anya és az apa viselkedésmintáinak fénymásolása a legfontosabb támpont: az anya mutatja a női, az apa a férfi minőséget. A szakemberek szerint a kisfiúk döntő többsége  egyértelműen azt a mintják fogja követni, amit az apjától is látott, a kislányok pedig legnagyobb részt megpróbálnak kikerülni egy hasonló helyzetet, mint amelybe az anya is belekerült. Mindkét esetben a minta a döntő, hiszen annak alapján sajátítanak el párkapcsolati viselkedésformákat.

A gyermekek szüleikről alkotott képét jelentősen torzítja az, hogy az egyik szülő lenézően beszél a másikkal és a másikról, hajlamosak arra, hogy legalábbis részben elhiggyék, amit apjuk anyjukról állít, és a bántalmazó szülőt tartják kompetensnek és okosnak. Esetenként összemosódik a fejükben a szeretet és az erőszak fogalma, ugyanis minden alkalomkor azt hallják, hogy ha nem szeretné apa anyát, akkor nem is törődne vele. Felnőttkori kapcsolataikban is a kegyetlenséget, mint gondoskodást élik meg.

„Ha lenne még egy esély, másképp döntenék”

Egy középkorú édesanya, aki kisgyerekként egy barátnője által lett részese egy hasonló helyzetnek, így mesél: „A szomszéd kislány volt a legjobb barátnőm és mivel közel laktunk egymáshoz, többször szaladt át hozzám olyankor, mikor az apja verte az anyját. Soha nem fordítva. Akkor megegyeztük és egy életre szólóan eldöntöttük, hogy mi együtt fogunk élni és nem akarunk férfit a közelünkbe. A férfiakat egyértelműen azonosítottuk az agresszivitással. Órákon át beszéltünk arról is, hogyan leszünk erős, izmos, harcos nők, akik majd megvédnek minden gyenge nőt az erőszaktól. Egyértelműen nem akartunk a gyenge anya képével azonosulni. Neki ehhez pont elég volt a kiskorában látott minta: most is egyedül van, nem ment férjhez. Nekem, úgy tűnik, nem volt elég erős az élmény, mert férjhez mentem és nagyjából ugyanazt élem meg, mint a barátnőm édesanyja: szomszédok szeme láttára hurcol a hajamnál fogva a lépcsőházban és minden segélykérésemre csak résre nyitott ajtókon kikukucskáló szemek válaszolnak”, von párhuzamot az édesanya és szomorúan állapítja meg, hogy számára már késő bármit is tenni, mert a gyereke a legteljesebb közelségből tapasztalta meg a családon belüli erőszak fogalmát, és bánja nagyon, hogy még azt is elviselte, amikor a gyerek előtt bántotta a férje. „Ha lenne még egy lehetőségem, másképp döntenék. De nincs több”, mondja a nő.

Segítségnyújtást csak érzéssel

A szakemberek úgy látják, azok a nők, akik a gyerek érdekében viselik el az erőszakot, nem tudnak objektíven dönteni, hiszen sok esetben éppen a gyerek érdekében kellene kiszakadni abból a környezetből. Természetesen ez a legnehezebb része a dolognak, hiszen minden bántalmazó élettárnak nehéz lemondani a tulajdonának tekintett nőről, ezért sorozatban következnek a fenyegetések, hogy megöli őt is, a gyereket is, vagy adott esetben önmagát, elveszi a gyerekét, rágyútja a házat, stb. De még ha mindezek mellett is veszi a bátorságot a nő és az elköltözés mellett dönt, akkor a társadalom érveivel találja szemben magát: nincs hová menni, egyedül nem tudja eltartani magát és a gyerekeit is, a gyerekpénz a férfi számlájára jön, esetleg a környezete is őt hibáztatja, hogy lehetett volna türelmesebb, a szüleitől csak azt hallja, hogy tűrni kell, fiam, mert te választottad magadnak.

Egy válás következményei nem érnek véget egy bírósági döntéssel, utána egy nagyon nehéz időszakot kell még átvészelni, világít rá Borsos Annamária pszichológus. A döntést a nőnek kell meghoznia, senki nem teheti meg ezt helyette, bármennyire fájdalmas is végig nézni a szenvedését egy agresszív férfi mellett. A legtöbb esetben ezt a lépést a nők akkor teszik meg, amikor a gyerekük előtt kapják a pofont. Ha ekkor sem, hát ebben az esetben vagy nagyon mélyre ásták az önbecsülésüket, vagy nagyon magasan van a fájdalomküszöbük. Segíteni csakis az önbecsülés erősítésével lehet, mutat rá a pszichológus.