A vonatfülkék lakói unalmukban alvást próbálgattak.

– Khm-khm – köszörülte torkát az írónő. Tekintete szúrósan rávillant a mellette ülő fiúra, kinek ölében laptop, fején hatalmas fülhallgató, s abból bizony harsányan lüktetett a ritmus. Hogy nem süketül meg?! Ilyen zajban képtelenség nyugodtan aludni. Hát előveszi az írónő is a maga hordozható munkaasztalát. Befejezetlen sorokat vizslat, régi ötleteket csiszol, és lám, micsoda áldás: a fülhallgatós fiú kinyomja a zenét, s elszenderül.

– Khm-khm – köszörülte torkát a zeneszerző. Tekintete szúrósan rávillant a mellette ülő lányra, kinek ölében laptop, s azon bizony harsányan kopogtak a betűk. Hogy nem fárad el az ujja?! Ilyen zajban képtelenség nyugodtan aludni.

– Könyvet írsz? – kérdezte, ha már a lány mellett pihenni úgysem lehetett.

– Nem. Csak novellákat. Magamnak - válaszolt az írónő.

– Értem. Én egy buliba megyek. Ha van kedved, gyere el, játszani fogunk pár haverral - mondta a zeneszerző.

Az írónő rámosolygott. Kedves fiú – gondolta, és ha újra hívná, talán el is menne abba a vicces nevű klubba. A zeneszerző először úgy tett, mintha mégiscsak elnyomta volna az álom, de titokban a lány ujjait s a képernyőt leste. Aztán tényleg elszunnyadt. Mikor kinyitotta szemét, látta, hogy a lány az ablakban áll, fülében egy-egy pici fekete pötty, és lábával ütemes dobol. Felugrott a székről, lazán mellépördült, de nem szólt semmit, csak nézte a tájat.

– Vajon most épp mire gondol ez a fiú? - töprengett az írónő.

– Vajon most épp milyen zenét hallgat ez a lány? - töprengett a zeneszerző.

De egyikük sem kérdezett semmit. A vonat megállt. A fiú meg a lány búcsúzott, bár tudták, hogy lesz néhány betű és néhány hang, ami róluk szól, és talán majd egy bulin vagy egy könyvbemutatón viszont látják egymást. Egyelőre ennyi. Véget ért a karcolat. Véget ért a dal.