Be akar törni hozzánk a köd. Teljes elszántsággal tapad az ablakra. Eltakarja előlem a reggelt, letagadja a napfelkeltét, a pirkadat vörösét szürkévé hazudja.

Megtalálom az állomást? Hályogkovács, gyógyítsd meg a föld szemét, hadd lássak!  

Öt órai csend úszik a város utcáin át. Valószínűtlen benne minden mozdulat. Mintha csak magányos képzelődésből lépnének elő a friss arcú emberek. Talán nem is dolgozni sietnek, csak eljátszák, hogy megfürödhessenek a hajnal párájában. Az autók is mintha a semmiből a semmibe tartanának, pusztán az út kedvéért. Belelámpáznak a köd íriszébe, és bosszankodnak, hogy a virradat nem csak rájuk süt vissza. Pedig szeretnének kettesben lenni ezzel a titkos homállyal. 

Ősi, mély varázs könyököl a levegőben. Feloldja a zajokat a csend. A cipőtalpak surlódása, a biciklipedál pörgése, az autók moraja, a buszsofőr köszönése, a felkattanó fények megnyíló ablakok mögött, nyolcvanas évekbeli slágerfoszlányok, mind részei a néma mozdulatlanságnak.

Szeretném megérinteni a poros fátyolt, de bár körüllebeg, elérhetetlen. Szeretnék beállni az ég aprószemcsés zuhanyrózsája alá, de a csapot már elzárták, fürdőszobagőz szorult a völgybe. 

Imádkozik a táj. Izzad a bűnvallásban. Várja a feloldozást. Most nem veszem elő a Betűt, nem állhatnak Közénk a szavak. Belefekszem az ébredés plüssébe, s tudom, hogy áhítatos szótlan ámulásom s lelkem üde kacagása egy. 

A pillanat szilánkjai még csak ezután hullnak szét. Most kell megtörténnie annak, ami fontos. Ez a kezdet. Születés. Ünnep. Vallomás. Vonatfütty. Titok. Egyszerűség. Elfelejtem, hová utazom! Hagyom, hogy a sínpár vezessen. Terveimmel, céljaimmal nem gondolok. Játszom a hitet, hogy meglepetés vár rám valahol, egy állomás reflektorfényében, ahol tudni és érezni fogom: ott vagy, megérkeztem.