Tánc a zebrán
Bármit, csak vidámnak tűnni nem akartam. Számat lefelé húzta a nyomottság, szemöldököm összevonta a szürke gyász – nem halt meg senki, csak hiányzott a világból az élet.
Kényelmes bágyadtságomban épphogy félmosolyra futotta, illemből: ő nem hibás, hogy a pirosnál a másik oldalon egy se-hall-se-lát-se-szeret báb várja a zöld jelzést, de az sem zavarná, ha ma így maradna, pirosan.
Mégis, szinte több mint megható: ahogyan a fehér csíkokon közeledett az ismerős alak, s hozta szemeiben a ragyogást (amiről én ma reggel lemondtam), éreztem, hogy lát engem, hogy hall, hogy szeret, hogy nem hazudik íriszén a csillanás, hogy magától szalad füléig a barátkozó nevetés, - biztos varázsló volt! -, én tükörré lettem.
Mintha átnézte volna belém a mosolygást... Örült nekem? Azt hitte, én örülök? Ennek örült? Tükrözött? Valódivá lobbant benne, amit én udvariasságból próbáltam? Máshonnan hozta? Otthon csomagolták? Az égből csente?
Mit számít?! Nekem adta a felkelő nap színét. Belopta a derűt mellkasomba. Ott lebeg a nagyra nőtt öröm. Ő lebegtet, nem én viszem, ő röpít tovább. Ha zöldre vált a következő lámpa, áttáncolok a zebrán, és a szemedbe nézek.
.jpg)
.jpg)
