Szaladós lesz. Nem éred utól a lelked, pedig szaporázod a lépteid – csak más irányba. Jár a lábad, jár a kezed, jár az agyad. Tökéleteset akarsz, és közben szorongva tudod: lihegő szívvel, lógó nyelvvel, ragasztott mosollyal, készületlenül állsz meg, amikor már muszáj, mert eljött.

Pedig elrejtenéd az angyalhívó csengettyűt, kiporolnál még egy szőnyeget, megpucolnál még egy ablakot, sütnél még egy rúd kalácsot, a sima piros szalagot karácsonyibbra cserélnéd, leülnél még öt percre pihenni, végighallgatni egy ünnepi dalt nem háttérzeneként.

Sejted, hogy ilyen lesz, fenyeget az ismétlés, azért mégis várod. Várod, mert mindig más is, soha nem csak ilyen. Lótás-futás közben szárnyaid nőnek, robotolásod kedves áldozat lesz az ünnep oltárán, és közben is olyan jó a karácsony dallamain új lendületet venni, míg füledbe zeng célod, vágyaid. Eszedbe juttatják a gyerekkor zsongásait, a karácsony fényjátékában a betlehemi csillag lüktetését látod, az ablakon beömlő fehérség téged is átlátszóvá ragyog, a fenyő illatába keveredik az otthoné, és tudod, hogy a kalács tésztájába összetartozás is gyúrható, s az az ajándék piros szalaggal is, az a szalvéta háromszögben is szándékod ujjlenyomatától lesz az ünnep éke. Papírzizegés, csillagszóró, diós beigli és koccintások között szeretni akarásunk a legpompásabb dísz.

Ilyenkor mindenünkkel szeretni akarunk. Talán mert tudat alatt is érezzük a minket mindenünkkel, mindenkit mindenestől szerető Isten ölelését, az első karácsonyi sürgölődésben születő csoda örömét.