Aránytalanul nagy és lapos feje volt a lila macinak, amit Mikulásra kaptam. Pici lábait vékony cérnaszál zárta össze, pár nap múlva elszakadt, azóta sem tud rendesen ülni, terpeszben kínlódik egy könyvsornak dőlve. Nem plüssből szőtték, inkább selyemből, de még inkább műselyemből – azóta sem fogtam olyan anyagot. Talán a matractöltelékre varrt textilhez hasonlít leginkább. Hajnalban került a cipőmbe, amikor lehánytam az öcsémet az emeletes ágyból.

Máskor már este megjött az öreg. Elsős vagy másodikos lehettem, amikor olyasmit kértem, hogy ma sem tudom a nevét, de akkor nagy divat volt: a szivárványosan színes hengerspirál, ahogy egyik kezemből a másikba ugrattam, távolodó-közeledő karikák gyönyörű-kárpáztató sorává bomlott.

Úgy hozta a Mikulás, hogy mind a szobában voltunk, a cipők a párkányon, anya az ablak mellett, mi a függönnyel szembe, nézni akartuk az ablakot, mert gyanakodtunk. Aztán minden kétely szertefoszlott: amint elmondtuk a verset, a várakozót, a négysorost (dobban, dobban, dobban – erre a szóra emlékszem csupán), elhúztuk a függönyt, és hihetetlen, de minden cipőben volt már valami. Hogy történhetett, ma sem tudom. Gyermekszemmel láttam a csodát, és így maradt meg, lelepleződés nélkül.

Sokáig abban is biztos voltam, hogy hallottam a Mikulás szánját nagyokat döccenni, ahogy a tömbházak fölött száguldott, leste a gyerekeket, majd vitte az ajándékot, s néha-néha nekicsattant a talpa egy-egy tetőnek. Sokáig nem tudtam, hogy az petárda volt.

Nem tudtam azt sem, hogy a szél ereje tört be az ablakon, vagy a fűtőtest melege lebegtette a függöny: hittem, hogy Mikulás leskődött be, megnézte, rendesen eszek-e, veszekszem-e sokat az öcsémmel, szót fogadunk-e.

Azt a függönylebennést, amikor elsuhant a neki írt levelünkkel, sosem láttam. Azt sem láttuk, amikor a válaszát lopta oda. Mert egyszer választ is írt – az öcsémnek: távirányítós kutyafülét, azt kapsz tőlem – írta neki. Anyáék megmagyarázták, hogy a Mikulás mérges, mert öcsém rosszul viselkedett. Én nem voltam olyan rossz, legalábbis nagykoromban úgy mondták – mégis mindig kaptam virgácsot. Olyan sötétrezeset, piros szalaggal, sztaniolos illatával hozta a tél recsegését...

A csizmám sose volt üres gyerekkorom óta, minden évben gondolt rám valaki – de az a virgács, amelyik sztaniolos illatával hozza a tél recsegését, ejhajt csikorog, de büszke-szépen néz rám piros szalagokkal, és rezes ágaival bántani soha nem tudna, amit csak szülő adhat a gyermekének, az a virgács, az nagyon hiányzik!