Fele még hátra
Átrohanni egy napon, s mikor már akár vége is lehetne, ráébredni, hogy fele még hátra van. Pumpálni kell magadba az életet. Amit szeretsz is. Csak ma reggel fújt a szél, és összeborzolta a szíved érhálóját, leseperte arcodról a mosolyt, és úgy féltél, mintha egy József Attila versben a semmi ágán rekedtél volna. Hangtalan. Mosolytalan.
Aztán feladatok sortüze vett célba, s a cikázó villámok egyetlen ragyogó csillaggá nőttek elektromosan kisülve kezeid között. Kipipálhattad a kötelességeid, s mintha édes füstje lett volna, élvezted a sikerek mámorát: ejsze te is képes vagy valamire. S ugyan ki más örülhetne ilyen gyermekként rajtad kívül titkolt világhódításaidnak? Titkolod, mert ahol te világot látsz, körbeölelhetetlent, betörhetetlent, éles fogakkal, ott más csak szappanbuborékot, és nem tudja, hogy te szorongva küzdöttél, s dicsőséggel győztél.
Most már tudsz kacagni. Megint. És szeretnek. Megint. De van, aki most először. Érzed. S angyalszárnyaddal megsimogatod.
.jpg)
.jpg)
.png)
.jpg)
