Mindszentek ünnepének előestéjén, a reformáció ünnepén Henter György marosvásárhelyi református lelkipásztorral beszélgettünk arról, hogy honnan ered a halottak napi világítás hagyománya, amelyet a református felekezetűek a római katolikusoktól vettek át, és miként vélekednek a protestánsok erről a szokásról. 

Honnan ered a halottak napi világítás?

A halottak napját a tizedik századtól ünnepli a római katolikus egyház. A klimi apátság bencés szerzetesei terjesztették el, és ez az ünnep az élő, küzdő egyháznak a lelki találkozása azokkal, akik már elhunytak, és akik hitük szerint üdvözültek, tehát megdicsőülés állapotába kerültek a mennyországban. Ez a Mindszentek napjának a lényege. 

A Halottak napja a Mindszentek napját követi, november 2-a. Az igazi halottak napja nem a megdicsőült, üdvözült lelkekkel való kapcsolatfelvétel ünnepe, hanem a purgatóriumban lévő, még szenvedő lelkekkel való találkozás, rágondolás, az értük való imádkozás és különböző lelki cselekedetek, tettek végrehajtása, amely a szenvedő lelkeket segíti az üdvösség felé. Ilyen a gyertya meggyújtása a sírokon, de régebben otthon is gyertyát gyújtottak: annyit, ahány halottja volt egy családnak. Az is sok helyen szokás a halottak napja vigiliáján, tehát elsején, hogy este ételt-italt visznek ki a temetőbe, vagy otthon a kapuban egy székre, padra helyezik, mivel úgy tartották, hogy a lelkek ezen az estén hazajárnak a túlvilágról. A hazajáró lelkek kószálnak, kóborolnak ott, ahol valaha éltek, a hozzátartozók pedig így próbáltak gondoskodni a táplálékukról, a meggyújtott gyertyával pedig utat mutatni, hogy hazataláljanak, majd távozáskor ez a fény kísérje őket vissza a túlvilágba.

A református felekezetűeknél ez átvett szokás. Vidékenként változik?

Mivel nincs Szentírás-alapja a halottak napi gyakorlatnak, ezért a reformátusok nem is gyakorolták ezt az évszázadok során. A reformáció az egyházban megtisztította a vallási gyakorlatokat azoktól a ceremóniáktól, amelyek nem  kimondottan Szentírás-alapúak. Ilyen volt a szentképek imádatának tilalma, a képeknek, szobroknak az eltávolítása a templomból, valamint az oltárnak az eltávolítása. A református egyházban nem az oltár foglalja el a központi helyet, hanem a szószék, amelyen ott áll a Szentírás. Tehát a reformáció a protestáns egyházakban a Szentírást teszi a vallásos élet középpontjába. A protestantizmus a puritanizmusra törekedett, a lehető legérthetőbb és legtisztább módon imádni Istent, elfogadni és követni Jézus tanításait. A halál utáni életet és különösen azt, hogy valamilyen módon a hívők imája befolyásolja az elhunyt személyek lelki üdvösségét, nem ismeri el a református egyház. Bibliai alapunk szerint Jézus Krisztust tartjuk közbenjárónak, sem papokat, sem szenteket, sem családtagokat, vagy azok imádságát. Mégis az utóbbi évtizedekben ez a hatás a római katolikus egyház részéről érezhető a református vidékeken is. Tudomásom szerint most már mindenhol halottak napján, Mindenszentek estéjén a református hívek is kimennek a temetőbe, rendbe teszik a sírokat, virágot helyeznek el, gyertyát, vagy mécsest gyújtanak. Én 18 éves koromig nem tudtam erről a szokásról, mert száz százalékban református közösségben éltem, és a gyertya vagy mécses gyújtása ismeretlen volt számomra. A Nyárád-mentén, Somosdon nem él egyetlen római katolikus hitű sem a faluban, és a református lelkipásztor többször is hangsúlyozta, hogy ez pogányoktól átvett szokás, melynek eredeténél keltáktól származó hagyomány áll, és ezt nem illik a keresztyéneknek gyakorolni.

Hogyan emlékeznek a reformátusok a halottaikra?

Halottak napjáról mi reformátusok abban az időben úgy emlékeztünk meg, hogy elmentünk a templomba és ott meghallgattunk egy prédikációt, amely általában az örök életre, az üdvösségre vonatkozott. Hiszen a halottak napja e remény nélkül nagyon szegény lenne. Egyébként ez a szokás az őszi természet haldoklását utánozza. Ahogy november a legtöbb ókori kultúrában a természet haldoklását jelentette, ugyanúgy részben a halottak napja is a halottakkal való foglalkozást jelenti, de a természet haldoklása után mindig ott van az újjászületés reménye.

Református településen, vidéken nőttem fel, de kisgyerekkoromtól emlékszem, hogy november elsején kimentünk a temetőbe gyertyát gyújtani, emlékezni a család elhunyt tagjaira. Lelkipásztorként mi a véleménye, jó az, hogy összegyűlnek egy-egy hozzátartozó sírjánál az emberek és emlékeznek?

Saját véleményem, nem az egyházamnak a véleménye, hogy ez a szokás az élőknek jó, tehát azoknak a családtagoknak, akik emlékeznek, és az emlékezés révén önmagukban talán sok mindent még a múltjukból feldolgoznak, rendeznek. Mindenképp együtt vannak a családtagok, a barátok, ezt én elfogadom, és jómagam is gyakorlom. Viszont azt vallom, hogy nem az elhunytnak van erre szüksége, hanem nekünk, akik itt maradtunk.

Most, október 31-én tartjuk a reformáció ünnepét. November elsején viszont egy olyan hagyománynak, szokásnak hódolunk, amit épp a reformáció próbált megszüntetni, eltörölni. Hogyan fér össze ez a két dolog?

Minden változik, erre csak ezt tudnám mondani. Minden változik, és jönnek új gondolatok, új érzések, új gyakorlatok. Ami nincs ellenünk, ami nem okoz számunkra gondot, terhet, lelkiismeretfurdalást, azokat a szokásokat, úgy gondolom, nem kell sem megvetni, sem üldözni, semmiképp sem teljesen eltemetni.