Harap-e az etika? – Bögözi Attila írása

„A testülethez fordulók széles skálája értelmezhető a szakmai egyesületünk elismertségéhez fűződő bizalom jeleként, de felfogható úgy is, hogy a civil társadalom legkülönbözőbb szintjein létezik egy jól érzékelhető igény a vélt vagy valós sajtóetikai vétségek valamilyenféle intézményes kezelésére” – állapítja meg Bögözi Attila. A MÚRE Becsületbírósága tikárának írását az alábbiakban közöljük.

Van a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének egy etikai testülete, a Becsületbíróság (BB), amely az utóbbi időben, a MÚRE-val arányosan, hirtelen több médiafelületen is a közbeszéd témája lett. És amint ez ilyenkor lenni szokott, mondtak, írtak a testületről jót (keveset), rosszat (amennyi belefér) hiszen a kibicnek semmi sem drága, mert ma már egy kívülálló kockázat nélkül mondhat véleményt bármiről, bármilyen ügyben. És ez rendjén is van, hiszen ezt nevezi a modern demokrácia szólásszabadságnak, aminek jegyében maga a sajtó, tágabb körben a média is mondja, ki-ki a magáét. Esetleges dilemmát csupán az okozhat, hogy bizonyos szakmai normák, sajtóetikai minimumok nélkül ez a „mindenki mondja a magáét” amolyan piaci egymás túlkiabálásává degradálja a sajtót, azt a „hatalmi ágat”, amely a globalizációnak nevezett folyamatban egyre gyakrabban elhiszi magáról, hogy választásokat képes megnyerni, politikusokat küldhet a süllyesztőbe, vagy emelhet csillagok közé, háborúkat tud igazolni, vagy elnököket tesz-vesz országok élén.

Mindezt pedig olyan körülmények között, amikor szabadesésben zuhan a szakmai tisztesség, helyette pedig a legkülönbözőbb túlélési technikák maszatolják a szakmai szolidaritást. De nem ragozom tovább, hiszen napnál világosabb, hogy régebben is, de talán ma még inkább, fontos, mi több létfontosságú (!), a sajtóetika kérdése, hiszen ez az a terület, amely biztosítani hivatott a korrekt tájékoztatást, a függetlenséget, a szakmai színvonalat. Ahol ezek a szabályok érvényesülnek, ott – legalábbis elméletileg – a sajtó nem hatalmi szócső politikai üzenetek továbbítására, hanem tájékoztatási eszköz, ami alapján az emberek eldönthetik, hogy a világból mit és mennyit fogadnak el. Ott viszont ahol ezek a szabályok nem érvényesülnek, a sajtó, a média a politikai zsákmányszerzés egyik legfontosabb terepévé válik.

Természetesen etikai vétségnek csak az minősül, amit egy bizonyos szabályozó, nevezhetjük azt etikai kódexnek vagy bármiféle másnak, annak ír le. A kilencvenes évek elején volt olyan mandátum a Becsületbíróság tevékenységében, amikor létezett ugyan a MÚRE-nak választott etikai testülete, de nem volt saját etikai kódexe. És akkor még nem létezett a Közös etikai alapelveknek nevezett dokumentum sem, melyet a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a Magyar Újságírók Közössége, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége, valamint a Sajtószakszervezet – az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 44. rendes ülésén az újságírói etikáról szóló 1003/1993. számú határozatának, és a Nemzetközi Újságíró Szövetség 1986. évi világkongresszusán az újságírói magatartásról elfogadott elvi deklarációjának szellemében – a magyar újságírás erkölcsösségének fenntartása érdekében közösen dolgozott ki, s melyhez a későbbiekben a MÚRE is csatlakozott.

2004-től a MÚRE-nek is van saját, a tagjai számára kötelező magatartási szabályok foglalatát jelentő etikai kódexe, melynek célja – és ezt szó szerint rögzíti a kódex Preambuluma is – „a tisztességes újságírói magatartásnak az érvényesítése a szabadságjogok, a demokratikus közélet, a jogállam keretei között”.  A Közös etikai alapelvekkel, ez az az alapdokumentum, mely alapján etikai ügyekben a Becsületbíróság vizsgálatokat folytat.

Meglehet, testületünknek (alulírott lévén a BB titkára) a neve, mármint Becsületbíróság, nem a legszerencsésebb – bár sokan dicsérnek is érte – elsősorban azért, mert gyakran, a kevésbé tájékozott hozzánk fordulók a név mögött valamiféle tényleges bíróságot vélnek sejteni és a testület hatáskörét messze meghaladó kéréseket, igényeket is megfogalmaznak. Csak zárójelben mondom, volt már olyan esetünk is, amikor a panaszos nálunk kezdeményezte egy bizonyos lap teljes két éves anyagának átvilágítását, és történt meg az is, hogy a nyilvánvaló etikai vétség megállapítása mellett figyelmeztetnünk kellett a folyamodót, hogy az elégtételadás egyik félnek sem áll módunkban, ilyen igénnyel rendes bírósághoz kell fordulni. S mielőtt a zárójelet bezárnám, talán nem érdektelen még arról is szólnunk, hogy etikai ügyben Becsületbíróságunkhoz fordult már egyházi főméltóság, szenátor, megyei törvényszéki elnök, felsőoktatási intézmény, egyetemi tanár, egyszerű olvasó, több tucat újságíró, de mielőtt bárki valamiféle bújtatott hencegést vélne felfedezni e felsorolás mögött, sietek elmondani, hogy vele csupán csak azt próbálom mondani, hogy a testülethez fordulók széles skálája értelmezhető a szakmai egyesületünk elismertségéhez fűződő bizalom jeleként, de felfogható úgy is, hogy a civil társadalom legkülönbözőbb szintjein létezik egy jól érzékelhető igény a vélt vagy valós sajtóetikai vétségek valamilyenféle intézményes kezelésére.

Nos, ezt az intézményes kezelést oldotta meg a Becsületbíróság, amikor kidolgozta saját szervezeti és működési szabályzatát, mely a BB működésére vonatkozó paragrafusok mellett tartalmazza azt a két formai feltételt is, melyet a BB-hez folyamodónak teljesítenie kell. Vagyis az írásos megkeresés, melyben dokumentálni kell a feltételezett sajtóetikai vétséget, valamint 20 eurónak megfelelő lej befizetési kötelezettsége (napi hivatalos árfolyamon).

És ez az az összeg, ami az utóbbi időben, a legkülönbözőbb, többnyire internetes médiafelületeken többeknél is kiverte a biztosítékot, másoknál pedig esetenként olcsó poénkodásokra adott alkalmat. Mondanom sem kell teljességgel alaptalanul, hiszen ez az összeg nem a MÚRE (amúgy nagyon is szegényes) pénztárcáját hizlalja, hanem csak és csakis a Becsületbíróság működési költségeire használható. Hogy mi nálunk a működési költség?

Csak egy példa: az alapfokon eljáró Etikai Bizottságnak 3 tagja van. Egyik lehet nagyváradi, másik kolozsvári, harmadik marosvásárhelyi. Nekik valahol össze kell ülni, az etikai vizsgálatot lefolytatni. Bármelyik város a helyszín, legalább két személygépkocsinak mozognia kell. Ugye innen már könnyű kiszámolni az üzemanyag-fogyasztást, hogy egy esetleges fellebbviteli tárgyalásról meg az óhatatlanul felmerülő egyéb költségekről ne is beszéljek. És nem kell ahhoz matematikai zseninek lenni, hogy bárki kiszámolja, a 20 euró a költségekhez viszonyítva, alig több mint aprópénz. Ezért az egyesület Igazgatótanácsa rendszeresen kiegészítő pénzalapot utal ki a Becsületbíróság zökkenőmentes tevékenységéhez, nem elveszi a 20 eurót, hanem felpótolja – szükség szerint. És ami még lényeges, a 20 eurós megkeresési díj konkrét ügyekhez van hozzárendelve, amikor a Becsületbíróság Határozatban fogalmazza meg álláspontját egy-egy etikai panasszal kapcsolatosan. Amikor viszont a MÚRE etikai kódexe alapján a Becsületbíróság az újságírói szakmai-etikai magatartásszabályok jelenségszerű áthágását észleli és ezzel kapcsolatosan saját kezdeményezésére Állásfoglalásban fejezi ki testületi véleményét, logikus, hogy NEM KELL fizetni.

Ám máris hosszabban írtam a kelleténél, igaz a sajtóetika egészében meg részleteiben alaposabb közvitát is megérdemelne. Új felállásában az etikai testület szándékai közt ilyen rendezvények szervezése is szerepel. De ha már szóba hoztam az új felállást, hadd zárjam e sorokat rendhagyó módon a Becsületbíróság frissen, a gyergyószárhegyi közgyűlés által megválasztott tagjainak ábécé sorrendű felsorolásával. Talán egy iciri picirit ez is segít(het) megválaszolni a címbeli kérdést, hogy harap-e az etika? Deák Gyöngyvér, Dénes László, Kuti Márta, Mózes Edith (elnök), Szabó Zsolt, Szekeres Attila, Szucher Ervin, Tomcsányi Mária és

 

Bögözi Attila

Kimaradt?