Káromkodásod most jogos lenne, szidhatnál, üvölthetnél, nem bánnám, igazat adnék dühödnek. De halk szavaid nem hibáztatnak. A megoldást keresed, és nem a bűnbakot. Pedig az utóbbit könnyebben megtalálnád. Én voltam, aki elfeledtem, elvesztettem, elnéztem, elkéstem, elrontottam, elbaltáztam… Pirulva állok eléd, hogy baj van. Én hoztam össze egyedül, de neked is innod kell a levét.

Kérdezhetnéd, hogy tehettem ezt, hogy voltam rá képes, hogy lehetek ilyen, mégis hogy képzeltem, hogy nem tudtam jobban vigyázni, figyelni, igyekezni… De mire lenne jó ennyi megválaszolhatatlan hogyan? Előbbre nem vinne semmiképp. S te látod ezt.

Helyzet van. Megoldás kell. Tippeket adsz, tippeket kérsz. Terveket szövünk, imádkozunk, telefonálunk, szaladgálunk, intézkedünk. És nem mondod, hogy ezt nekem kéne, hogy hozzam helyre egyedül, ha már így ellőttem. Azt sem mondod, hogy én kéne több számot tárcsázzak, többet szaladgáljak, jobban igyekezzek.

De a végkifejlet előtt, mikor mindent megtettünk már, csak várnunk kell, míg célba érnek kilőtt nyilaink, megfogod a kezem, és a szemembe nézel: a tárgyak nem fontosabbak a kapcsolatnál, a problémákat különben is megoldani kell, nem egymás szemére hányni.

Ilyenkor hálás vagyok a vészhelyzetekért. Megmutatják, hogy össze tudunk-e fogni, vagy inkább egymás torkának esünk. Áldottak a krízishelyzetek, mert láthatóvá teszik, mekkora a szeretet két ember között, mennyit ér a közös legnagyobb kincsük: a kapcsolat.