Az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat tartalmára emlékezteti a román olvasókat Horaţiu Pepine publicista a Deutsche Welle honlapján megjelent írásában, amelyet teljes terjedelmében közlünk.

Élve az alkalommal, Victor Ponta az RMDSZ múlt hét végi csíkszeredai kongresszusán kompromisszumos javaslatot tett a magyarok reprezentatív képviselőinek bizonyos vitatott kérdések megoldására. Az alkotmány módosításáról és a regionalizálásról van szó.

Nem volt nagyon világos, hogy mit ajánlana, és valószínűleg nem a sajtó nyilvánossága előtt fognak tárgyalni, de a nagyobb nyitottság a magyar kisebbség irányában érezhető volt. Ha az RMDSZ által megfogalmazott maximális követelésekhez mérjük, a miniszterelnök álláspontja valóban inkább visszafogottnak tűnik, de ha a kivétel nélkül valamennyi román párt utóbbi tíz évben tanúsított elvi hozzáállását tekintjük, az előrehaladás kétségbevonhatatlan.

Mindezidáig bármely vitát eleve lezárt az az állítás, hogy a kisebbségi jogokat tekintve Románia az Európában létező legmagasabb normákat alkalmazza. A megállapítás természetesen legfeljebb félreértelmezve helytálló. Ha például a németországi törökökéhez hasonlítjuk a romániai magyarokét, akkor utóbbiaknak nyilvánvalóan szélesebb körű jogaik vannak. Ámde a magyarok és a székelyek nem bevándorlók, még a második nemzedéket tekintve sem. A magyarok „etnikai kisebbségként” való kezelése bármilyen történelmi jellegű distinkció nélkül csakugyan azt a látszatot kelthette, hogy Románia a „legnagylelkűbb” országa Európának. Valójában a magyarok helyzete nem valamiféle európai szabványhoz mérve problematikus, hanem ahhoz a kezdeti pillanathoz mérve, amikor kisebbséggé váltak.

Az 1918-as mozzanatról van szó, amikor a „valamennyi erdélyi, bánsági és magyarországi román” nemzetgyűlése Gyulafehérváron elfogadja a határozatot Erdély Romániával történő egyesüléséről. A határozat III. cikke: „Az új román állam létrehozásának alapvető elveként a Nemzetgyűlés kijelenti a következőket: 1. Az együtt élő népek számára teljes nemzeti szabadság. Minden egyes nép a saját nyelvén, a saját kebeléből származó egyének révén oktat, igazgat és ítélkezik, és minden egyes nép az országos törvényhozó testületekben és a kormányzásban az őt alkotó személyek számával arányosan kap képviseleti jogot.”

Ennek a kiáltványnak a szövegét a románok alig ismerik. A hivatalos nemzeti ideológia és az iskolai kánon rendszeresen mellőzte, mivel nagy politikai nehézségeket okozott. Így történhetett meg, hogy paradoxális módon az egyedüliek, akik a Nagy-Románia alapító okiratát figyelmesen elolvasták, a magyarok és a szászok voltak. A románoknak pedig, úgy tűnt, az az érdekük, hogy saját megalapításuk dokumentuma feledésbe merüljön.

A román iskolákban a tanulók még ma sem olvassák történelemórán ezt a szöveget, amikor már csak öt esztendő van hátra 1918 decemberének századik évfordulójáig; úgyhogy nem kellene csodálkoznunk, hogy továbbra is ellenséges a magatartásuk a „túlzó” magyar követelményekkel szemben. Voltaképpen nem is a követelmények idegesítőek, hanem a hosszasan táplált benyomás, hogy azok egyfajta veleszületett szemtelenség, történelmi pimaszság kifejezései.

A Kiáltvány szövegében a jogi-politikai szempontból legtöbb nehézséget okozó fogalom az „együtt élő népek”. Látható, hogy a magyarok – akaratukon kívül és minden ellenkezésükkel szemben – az együtt élő népből nemzeti kisebbséggé váltak. A jogvesztés nyilvánvaló.

Victor Ponta azonban szombaton az RMDSZ kongresszusán azt mondta, hogy egy olyan kompromisszumos megoldás foglalkoztatja, amelyik összhangban van ennek a történelmi dokumentumnak a szellemével. „Önök jól tudják – és van bátorságom itt kijelenteni – mennyire nehéz lesz a parlamenti többséggel elfogadtatni az Alkotmány első cikkelye módosításának gondolatát. Ugyanakkor azt is jól tudom, és a polgármester úr (Ráduly Róbert – szerk. megj) beszélt erről, hogy Erdély Román Királysággal való egyesülésének alapjánál 1918-ban bizonyos alapelvek álltak. Igen, azt hiszem, hogy az alkotmány módosításakor közösen megtalálhatjuk azt a megfogalmazást, amely alkotmányosan is szavatolja önöknek, hogy részei a nemzetnek, legitim, egyenjogú tagjai ennek az országnak, és ez az önök országa is, ahogyan minden román országa.”

A magyarok egyértelműen megfogalmazták a követelményt, hogy ismerjék el őket „államalkotó tényezőnek”, ami visszaállítana valamit az „együtt élő nép” státusából. Persze sem az egyik, sem a másik fogalom nem teljesen tiszta, nincs jól meghatározott jogi megfelelője. De éppen ezért lehetséges a tárgyalás, az eszmecsere.

Az „államalkotó tényező” konceptust az RMDSZ a kilencvenes évek elején dolgozta ki, egy ideig azonban felhagyott vele, mert túl merésznek tűnt és mivel nem volt megfelelője a nemzetközi politikai-jogi szóhasználatban. Most valószínűleg azért vette elő, mert reméli, hogy az új alkotmányban kedvezőbb státust tud kialkudni a romániai magyarok számára.

Még ha nem is teljesen világos, értelmezhetjük úgy, hogy a miniszterelnök azt javasolta az RMDSZ-nek, fogadja el változatlan formában az első cikkelyt a „nemzetállam” megtartásával, cserében pedig nyitottnak mutatkozott bizonyos konkrét témák irányában.

(Fordította Ágoston Hugó)