Évtizedek óta nem látott tiltakozó megmozdulásokat váltott ki világszerte egy minnesotai afroamerikai férfi, George Floyd meggyilkolása. A faji indíttatású rendőri túlkapások ellen máskor is tüntettek, de ilyen méretekben még soha. Miért éppen most robbant tehát a feszültség? Miért vonulnak utcára az európaiak és a nem feketék is? Hogyan fogalmazható meg a jelenség, amely a rendszerszintű rasszizmus elleni – a Black Lives Matter (BLM) jogvédő szervezet köré szerveződött – tiltakozásokból nőtt ki? Kulturális forradalommal van dolgunk, esetleg „a történelem eltörlésének” szándékával, ahogyan egyes kommentátorok állítják? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a Péter László szociológussal, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatójával készült interjúban.

Évente több száz afroamerikai veszíti életét hatósági intézkedés közben, aránytalanul több, mint fehér. Miért éppen most robbant ki a tiltakozáshullám?

A lázadások látszólag váratlanul törnek ki, főleg a többség számára. Azt szokták mondani, hogy a lázadás mint kollektív cselekvés az elnyomottak, a társadalmilag-politikailag erőtlenek hangja. Sajnos nagyon gyakran megesik, hogy többséget képviselő politikai elitek csak akkor figyelnek oda a kisebbségek tipikus problémáira – nyelvi jogok, politikai reprezentáció, biztonsághoz való jog, integrációs nehézségek –, ha azok kilépnek az intézményesített-konvencionális érdekérvényesítés pályáiról. A lázadásra (riot) a szakirodalom úgy tekint, mint sajátos társadalmi csoportok rendkívüli problémamegoldó kollektív cselekvésére, ami egy kritikus tömeget és kísérő tömegjelenségeket feltételez. Spontánul törnek elő az érzelmek, amik az emberek az utcára viszik, s van legitimitása (a legitimitás nem azonos a legalitással).

Érdemes tisztázni, mivel is állunk szemben, mert az kapcsolódik a „miért most” kérdéshez. A lázadással rokon jelenség a zendülés, a felkelés, a rebellió, illetve a forradalom, de mindegyiknek megvannak a sajátosságai a külső körülmények és a követett célok tekintetében. A zendülés egy hierarchikus csoport „egyenruhás” tagjainak (alacsonyabb beosztású katonatisztek, matrózok) erőszakos megnyilvánulásaira vonatkozik, akiknek engedetlensége a vezető személye ellen irányul. A zendülést tudatos tervezés előzi meg. A felkelés kifejezés a rendi társadalomban a parasztoknak a feudális úr elleni vagy a munkát szabályozó intézmény ellen irányuló erőszakos megnyilvánulására vonatkozik. A zendülésnél intenzívebb, több személyt implikál, de kevésbe tervezett. A zendülés és a felkelés is elsősorban tiltakozás. A rebellió – ezt a kifejezést a média a mostani események során olykor használta – olyan tömeges tiltakozás, aminek nem csupán gazdasági, hanem társadalmi-politikai célja is van.

Nos, a mostani dinamikusan alakuló eseménysor valahol a lázadás és a rebellió között gravitál(t), spontánul robbant ki, de a fekete életeket központba helyezve társadalmi reformmozgalomként bontakozott ki. A látszat ellenére nem egy radikális, felforgató mozgalom. Minden lázadásnak a közvetlen oka egy erőszakos cselekvés, ami a szikrát adja, az ún. trigger event vagy kiváltó esemény. Ez tipikusan olyan, mint George Floyd halála: állami erőszakszervezet tagjai követik el (többnyire rendőrök), az áldozat kisebbségi, és az esemény lefolyása szimbolikusan megjeleníti az egyenlőtlen-kiszolgáltatott viszonyt. Védekezésre nincsen lehetőség, az elkövetők az államot képviselik a kisebbség szemében, az áldozatban meg saját magukat látják viszont, az erőszaknak szimbolikus üzenete van: itt mi vagyunk a főnökök. Az esemény mechanizmusa és mögöttes motivációja valami olyan, csak sokkal durvábban nyilvánul meg, mint amikor a hazai magyar kisvállalkozóhoz kimegy a többségi adóhivatalnok, és mindenbe beleköt, mert példát akar statuálni s egyben a maga hatalmát fitogtatni. S egyszer betelik a pohár. Miért most? Mert a majdnem valós időben történő fojtogatás pont olyan volt, mint egy illegális snuff-film (ezekben valós gyilkosságok vagy kegyetlen kínzások vannak), azonnal rengeteg emberhez eljutott, 2017 óta egy nagyon antagonizált kontextusban, s nem utolsó sorban egy olyan pillanatban, amikor a járvány miatt eleve nagyon feszült, érzelmileg kifáradt társadalomban. De ez csak a kiváltó tényező volt.

Milyen mélyebb társadalmi okok húzódnak meg a megmozdulások mögött?

A lázadások tulajdonképpeni feltételei és okai mögöttesek. Ezek egy részét előfeltételeknek nevezzük. Ezek között az ökológiai okokat találjuk: szegregált városrészeket, ahol a kisebbségek élnek, s van egy kritikus lázadó tömeg, akiket egyébként a döntéshozók rendszerint elhanyagolnak. Fontosak a technológiai előfeltételek is. Mivel mindenkinek van mobiltelefonja, az eseményről azonnal értesülhetnek, és pillanatok alatt a helyszínen összegyűlnek az emberek. De a kérdés a háttérokokra vonatkozott. Ezek sokfélék, hiszen a lázadásokat mindig konvergens motiváló tényezők okozzák. Az európai (brit, németországi, belga, franciaországi) városi lázadások magyarázatára is adaptálható háttérokok a következők: a tartós, gazdasági és társadalmi kirekesztettség, marginalizálódás vagy az attól való félelem, ami konkrétan a diszkriminációban és a szegregációban ölt testet. Ha a számokat nézzük, akkor az afroamerikai népesség minden egyes lényeges társadalmi és gazdasági mutató szerint hátrányban van, amire rátevődik az a kollektív tudati elem, ami a rabszolgaság közösségi traumája. Plusz a mostani gazdasági válság, amit a koronavírus krízis okozott – a kilátástalanság érzete sohasem jó ómen. Azt gondolom, hogy az okok között ott van az a tény is – s az ebből fakadó frusztráció –, hogy az elmúlt években (2013-1019) a rendőrség sok gyanúsítottat ölt meg, jószerivel minden következmény nélkül. Egészen pontosan 7663 embert, miközben 95 rendőr ellen indítottak jogi eljárást, közülük csak 48-at ítéltek el jogerősen.

Mivel magyarázható, hogy ezúttal a felháborodás-hullám átterjedt Európára, illetve az Egyesült Királyságra?

A fentiekben felsorolt okok nem Amerika-specifikusak. Nálunk is éleződött a gazdasági válság, a koronavírus okozta felfordulás közepén vagyunk. Az Eurobarométer-kutatásokból azt is tudjuk, hogy az utóbbi öt évben a fiatalok körében folyamatosan növekedett a jövőtől való szorongás (a klímakrízis, az automatizáció várható negatív következményei kapcsán), amit a mostani egészségügyi helyzet azonnal a felszínre hozott – őket máris sokan egyenesen vesztes Covid-generációnak nevezik. Szociológiai tény sajnos, hogy a második világháború óta a millenáris generáció az első, amelyiknek a jövőbeni kilátásai lényegesen rosszabbak a szülőkéhez képest; miközben a fiatalok politikai érdekérvényesítési eszközei gyengék, a politikai napirendet pedig mások és más szempontok szerint alakítják. Aztán etnikai problémák is léteznek – romániai kisebbségi magyarként mindannyian jól tudjuk, hogy ha a többségi társadalom nehézségekkel küzd, akkor a kisebbségek azonnal a fókuszba kerülnek.

Azt gondolom, az amerikai lázadás-hullám példája itt is felszínre hozta a latens társadalmi feszültségeket, ezúttal faji-etnikai színezettel, de a bajok gyökerei sokkal mélyebbek.  Véleményem szerint az elmúlt bő harminc év gazdaságpolitikája – a sok pozitívum mellett – mindenhol létrehozott nagyszámú vesztes vagy magát potenciális vesztesnek érző társadalmi nagycsoportot. Ők a globalizáció áldásaiból vagy kimaradtak (alacsonyan képzettek, munkaintenzív ágazatokban dolgozó szegények, etnikai kisebbségek, munkaerő-piacról tartósak kirekesztettek), vagy pedig komolyan aggódnak a jövőjük miatt (képzett városi fiatalok, akik előtt valóban korszakos és mamutkihívások állnak a klímakrízis, a mesterséges intelligencia társadalmi hatásai, az automatizáció és a dolgok internetjének munkaerő-piaci következményei, a tőke és hatalomkoncentráció növekvő mértéke miatt). Őszintén, ha most érettségiztem volna, én is komolyan aggódnék. Persze aggódom is – főleg a gyerekem élhető jövője miatt – bár sem relatív, sem abszolút értelemben nem vagyok a változások vesztese.

Milyen típusú szolidaritás működik a nem színesbőrűek tüntetők esetében?

Ha szorosabban nézzük az eseményeket, akkor nem csak a BLM-folyamat van. Legalább négy jól kivehető – amúgy konvergens, de eltérő – áramlata van a jelenségnek. A központban ott találjuk a fekete tiltakozó mozgalmat, amit hadd nevezzek a szakirodalom nyomán etnikai lázadásnak. De egyre inkább a hatvanas évek fekete polgárjogi mozgalmainak a posztmodern, 2.0-ás kiadásával van dolgunk, a kisebbségi jogok kiterjesztésének céljával, a faji szegregáció szimbolikus és mély örökségének felszámolása érdekében. Ez nagyon fontos. De emellett ott van az inkább fiatalokból álló tüntetés-sorozat, közöttük pedig a többség nem afroamerikai. Őket nem képviseli a jelenlegi politikai kurzus, és mint mondottam, a fő problémának a jövőt látják, de akárcsak fekete társaik, érdekérvényesítési kapacitásuk gyengébb. A két szegmens között erős a szolidaritás, az érdekekben és célokban sok az átfedés. Aztán, főleg a folyamat elején, vannak tulajdon ellen elkövetett lázadások. Noha marginálisak, ezeket a média – mint rendszerint – a morális pánik jegyében felnagyította. Ez inherens mozzanat, majdnem természetes a társadalmi dezorganizáltság pillanataiban. Végül az alvilág szereplői is kaptak az alkalmon és színre léptek, így történtek ebben a párhuzamos világban leszámolások is.

Hogyan fogalmazható meg a megmozdulások célja? Megfogalmazható-e egyáltalán?

Lecsupaszítva: faji-etnikai jogérvényesítés és emancipáció, a diszkrimináció mérséklése, társadalmi igazságosság és gazdasági méltányosság, illetve fenntartható jövő. Ezek mind nagyon lényeges, mondhatni életbevágó dolgok.

Lát-e valamilyen rokonságot a Black Lives Matter és az Indignados vagy az Occupy mozgalmak között?

Persze, mindegyik fenti mozgalom mögött vannak hasonló társadalmi tényezők: egyfajta frusztráció, jövőtől való félelem és politikai szándék a társadalmi-gazdasági valóság reformjára. Sőt – bár lehet, hogy erősnek tűnik – a Brexit és a populista fordulat mögött is hasonló természetű vesztes vagy potenciálisan vesztes csoportok és érzések vannak. Csak a megoldást látják másban. A közérdek megkívánná annak a közös nevezőnek a keresését, ami a szerkezeti problémákból adódik (poszt-Fordista gazdaság logikája, az elitekben való tömeges bizalomhiány, növekvő egyenlőtlenségek), a „vesztesek” érdekeinek és problémáinak bevitelét a közéletbe, s azok megoldását valahogyan, de legalábbis a tematizálásukat.

A május 27-én indult tiltakozáshullám – egy neves román író megfogalmazása szerint – „önbíráskodó antirasszimusba” ment át, azaz több helyen ledöntötték vagy megrongálták a rasszizmus vagy az elnyomás jelképeinek tartott köztéri szobrokat. Valóban történelemhamisításról beszélhetünk a szobordöntések kapcsán, ahogyan egyes kommentátorok állítják?

E tekintetben nem vagyok szakértő. Azt gondolom, a szobrok egyfelől a köztéri bútorzat részei – tehát a priori nem érinthetetlenek –, másfelől pedig az azokat felállító társadalmi rend és politikai rendszer-hatalom szimbólumai és jelölői. A történelem azt mutatja, hogy szobrokat állítottak és bontottak már le emberek. Ugyanis, ha megváltozott a társadalmi kontextus – értsd: az éppen domináns érték és normarendszer –, akkor az eredeti jelentése is megváltozott, és akkor vagy átértelmeződtek, vagy egyszerűen lebontották, elvitték, újakat öntöttek, vagy szoborparkba pakolták, esetleg valaki megvásárolta. Én azt hiszem, hogy a szobrokhoz kapcsolt elsődleges jelentések – amelyek mindig sokfélék, a „hivatalos” mellett szerencsére sok más jelentése van (pl. konkrét találkahely vagy szép izmos ló példája kisgyermeknek) – vissza kell hogy tükrözzék a társadalmilag érvényes és közösen osztott alapértékeket: szabadságot, igazságosságot, toleranciát, méltányosságot. Ami ezzel szembe megy, az problémás. Ami tehát e jelenség kapcsán szükséges, az tág társadalmi vita, amiben a ráció és a szakértelem nagy szerepet játszik. A szélesebb társadalmi konszenzust nagyon fontosnak érzem.

Azt is megjegyezném, hogy több konföderációs személyiség szobrát a múlt évszázad tízes-húszas éveiben emelték a faji szegregációt intézményesítő Jim Crow-törvénykezéssel párhuzamosan, mintegy jelzésként, hogy „ki itt az úr”... Abban az időben sok fehérek által elkövetett véres pogrom is végbement. Ennek kapcsán nekem személyesen és szubjektíven a Funar-érában divatos „noi suntem stăpâni, pe veci stăpâni” rigmus ugrik be, a fekete március mellett. De még egyszer: a konstruktív vita szerepét hangsúlyozom, a kisebbségi perspektíva figyelembe vétele mellett.

Egyesek szerint a George Floyd halála által kiváltott tüntetések egyik „mellékhatása” – a rendbontásokon és fosztogatásokon túl – az, hogy felerősített olyan morális és politikai elvárásokat, amelyek gyengítik a nyilvános viták és a másság elfogadásának normáit. Milyen veszélyeket rejt magában a jogos felháborodás ilyetén elfajulása?

Mindennek vannak „mellékhatásai”, a funkcionalista paradigma negatív latens funkciónak hívja, de ez itt most csak okoskodásnak hat. Nos igen, nagyon fontos az arányérzék, a realizmus, a tapintat s természetesen az, hogy egyetlen szűk, partikuláris érdek se nyomja el a másikat. A másság úgy, ahogy van, önmagában érték – azt hiszem, ezt mi erdélyi magyarok naponta érzékeljük.