Nem mindennapi feladat elé állítottam kilenc megkérdezettemet, ugyanis arra kértem őket: összegezzék, nevezzék meg az 1989-tól eltelt időszak legemlékezetesebb megvalósításait személyes életükben. Arra is rákérdeztem az ötvenes, negyvenes, harmincas éveikben levő, más-más szakterületeken tevékenykedő, különböző élethelyzetekben és földrajzi környezetben lévő riportalanyaimat: mit kezdett szerintük a romániai társadalom a szabadsága három évtizedével? Színes válaszokat kaptam, hiszen a „megvalósítás” alatt mindenki mást-mást ért, különféleképpen értelmezte azok helyét, szerepét az életében.

B. Fülöp Erzsébet színész, Bartha József képzőművész, Borbély Tamás újságíró, Csatlós Erzsébet Zsófia tanár, Dégi László Csaba onkopszichológus, Géczi Gellért önkormányzati képviselő, Gujdár Gabriella pszichológus, Gyerő Dávid egyházi főjegyző és Szőcs Edit üzletszerző vallomása a romániai társadalom egy sajátos képét nyújtja az elmúlt három évtizedről. S bár a társadalmi árnyoldalak, kudarcok is bevillannak, az összkép egyáltalán nem lehangoló.

B. Fülöp Erzsébet: összekuszált értékek között élni

„Megtanultam főzni és színész lettem” – így foglalta össze röviden és velősen az 1989 óta eltelt időszak két legnagyobb személyes megvalósítását B. Fülöp Erzsébet marosvásárhelyi színész, egyetemi oktató.

„Az elején borzalmasakat főztem és mostanság alakult ki a vonzalmam a francia gasztronómiához, amúgy egy francia séf barátom hatására” – árulta el a szabadidejében lelkes háziasszonyként tevékenykedő színész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem doktori iskolájának vezetője. Hozzátette: ami az egyetemi képesítést illeti, valahogy számára evidenciaként működött az, hogy színész lesz.

„Kitartóan felvételiztem még ’89 előtt, anélkül, hogy tudatosítottam volna magamban: nem valószínű, hogy én leszek az egyedüli kiválasztott, akit a nyolcvan jelentkező közül felvesznek. Valahogy bíztam az elkötelezettségemben. Aztán 1990-ben, amikor végre tizennégy helyet kapott a magyar fakultás, bejutottam” – vázolta az újdonsült szabadágban elért álmát Bözse, aki viszont nagyon is tisztában van azzal: nem minden történelmi korban minősült elfogadható társadalmi státusnak a színészi lét. „A huszadik század kezdetétől, miután ismét visszanyerte létjogosultságát, társadalmi megvalósításnak tekinthető az, hogy színész vagyok” – hangsúlyozta lehengerlő őszinteséggel.

Arra a kérdésre, hogy „mire volt elég a hazai társadalom szintjén ez a harminc év”, a Tompa Miklós Társulat színésze egyértelmű választ adott: „értékeink összekuszálására”. „Arról már filozófiai értekezletek is születtek, hogy minden történelmi kornak megvan a maga sajátos értékelve, ami mozgatja az adott társadalmat. Ilyen érték volt például az 1800-as években a bátorság. Azt viszont nehezen tudnám behatárolni, hogy az elmúlt 30 évben, társadalmunk milyen közösségi, társadalmi értékek mentén konstruálódik. A szociológusok korunk értékszemléletét leginkább a  „feje tetejére állított világ rítusaként határozzák meg – gondolok itt elsősorban Császi Lajos A média rítusai című könyvére. Tény, hogy amióta társadalmunkban a hősök helyét az ellenhősök vették át, a tisztességét, az ügyeskedés, az igazmondásét a diplomácia, ameddig a szeretet és empátia nevében a haszonlesés kerekedik felül, addig nehéz eligazodni az egyénnek a kilúgozott társadalom útvesztőjében” – tette hozzá.

B. Fülöp Erzsébet az egyetlen kiutat, lehetőséget ebben az eltévelyedésben a mikroközösségek, az egyén saját, önérvényesítő értékelvében látja. „Abban, hogy saját magunknak állítunk fel mércét, mint például az empátiát. És mindezt azért, hogy bárkitől és bármitől függetlenül, ne veszíthessem el az együttérzésemet” – fogalmazott következtetésként.

Bartha József: a „normalitást” saját magunkhoz viszonyítsuk!

Az elmúlt harminc év Bartha József képzőművésznek, díszlettervezőnek, egyetemi oktatónak rengeteg munkát hozott. „Azt kell mondanom, hogy ez idő alatt az elképzelt munkáimnak olyan ötven százalékát tudtam megvalósítani. Engem a rendszerváltás harminc éves koromban ért, tehát normális, hogy egy felszabadulásnak vettem ezt az egészet. Tele voltam energiával – mondjuk, most is tele vagyok –, és nagyon sok mindent létrehoztam” – mondta a kérdésfelvetéseim helyénvalóságát több rendben is kifogásoló képzőművész.

Felidézte: 1996-ban hazajött az Egyesült Államokból, úgy döntött, hogy nem akar emigráns lenni, sem pedig Magyarországon élni, ahol másfél évet lakott. „Én akkor elhatároztam egy csomó mindent, és ezeket egyenként meg is valósítottam: például egy kortárs művészeti központot, a B5 Stúdiót, elkezdtem tanítani, és a képzőművészeti munkáim egy bizonyos hányadát is megvalósítottam. Hogy ez az összegzés mennyire pozitív és mennyire negatív, hogy mennyi mindent tudtam volna még tenni normális körülmények között, az egy más kérdés. Figyelembe véve a helyzetet és a környezetet, hogy az az ötven százalék, amit említettem, egy jó arány. Én azonban egy optimista ember vagyok, annak ellenére is, hogy itt, Magyarországon, ahol most dolgozom, elég rossz a helyzet. Ha nem lettem volna optimista, az eddigieket sem tudtam volna végigcsinálni” – hangsúlyozta.

Amikor visszakérdeztem arra, hogy ezt a „normalitást” mihez viszonyítja, esetleg az Egyesült Államokban tapasztalt lehetőségékhez-e, ez jelentős elégedetlenséget váltott ki riportalanyomból, és ennek nyomatékosan hangot is adott. „Nem, nem, a normalitást saját magunkhoz kellene viszonyítanunk. Mert miért kellene az Amerikához hasonlítani? És ha így közelítjük meg, akkor melyik Amerikához? Az amerikai filmekben vagy a kortárs képzőművészetben láthatóhoz? Mert ilyen, hogy Amerikához hasonlítani, nem létezik” – mondta rosszallóan Bartha József.

Hozzáfűzte: egy normális demokráciában szeretne élni. „Ez alatt pedig azt értem, hogy ne kelljen minden nap arra gondolnom, hogy vajon ki a miniszterelnök. Ez például a normalitás lenne. És tényleg nagyon szeretnék egy olyan államban élni, amelyben a politika nem járja át ennyire a zsigereimet. De az is lehet, hogy maga a tény, hogy ennyire beleavatkozik az életünkbe, olyan energiákat szabadít fel, ami művészeti értékeket hoz létre… De én most nem szeretnék belemenni ilyen művészetfilozófiai eszmefuttatásokba. Nálam például a téma nem úgy fogalmazódik meg, hogy ha én most Amerikában élnék, akkor ezt meg ezt tudtam volna megvalósítani” – mutatott rá az egyetemi oktató.

„Az európai kultúrát én például egységes kultúraként látom, ekként próbálom megélni legalábbis. Hiába mondják ezek az ősmagyar, transzilván nézetűek, hogy vannak magyar értékek, és akkor előhozakodnak a nagybányai iskolával, amely egy tökéletesen európai, átvett irányvonal. De ne jöjjenek Nagy Istvánnal se, aki a német expresszionizmus követője, vagy Mattis-Teutsch-csal, aki viszont Vaszilij Kandinszkijjal állított ki” – sorolta a kifogásait Bartha József

A képzőművész kifejezetten rosszallotta annak a kérdésnek a megfogalmazását, hogy „miként sáfárkodtunk itthon társadalmi szinten az elmúlt három évtizeddel?” Erre Tamási Áron Énekes madár című színművének egyik sorával replikázott: „Ne mondd, hogy hogy volt, csak azt mondd, hogy hogy lesz”, majd azzal folytatta: úgy érzi, hogy egyénileg elég sok mindent ki tudott hozni az említett időszakból.

„A 25 éve működő B5 Stúdió kortárs művészeti központ létrehozása mellett lebonyolítottunk egy csomó pályázatot és elismert kortárs művészeti kiállítást. Ha saját magamat meg tudtam volna duplázni, akkor lehet, hogy ennél is többet meg tudtam volna valósítani, de úgy gondolom, hogy így viszont az energiáimat jól hasznosítottam. Persze, ebben az is benne van, hogy Marosvásárhely frontváros, amelynek ha lenne egy normális városvezetése, akkor az én befektetett energiáim is többet értek volna, többet nyomtak volna a latban” – összegezte.

Borbély Tamás: megtanultuk az újat, de nem kerestünk válaszokat

Újságíró kollégánk, Borbély Tamás bevallotta: a „megvalósítás” fogalmával kicsit bajban van, nehezére esik eldönteni, mit értünk e szó alatt. Ha más szavakkal kellene leírnia ezt a fogalmat, leghamarabb a siker, eredményesség jut eszébe – mondta. „Márpedig tudjuk, hogy a sikerek és eredmények mennyire különbözőek. A megvalósítás lehet egyéni, közösségi, csoportos, társadalmi. Lehet nyilvánvaló, lehet vitatott, észre nem vett eredmény” – sorolta a Bukarestben élő Tamás a lehetséges értelmezéseket.

„Harminc évvel ezelőtt 7 és fél éves voltam, amikor megtörtént az a nagyszabású változás, a rendszerváltozás, ami meggyőződésem szerint mind egyéni, mind társadalmi szinten valamennyiünk életét megváltoztatta pozitív és negatív értelemben egyaránt. Hogy ki mit tart pozitívnak vagy negatívnak az legalább annyira szubjektív, mint maga a megvalósítás” – vélte az újságíró, aki elsőként a kollektív sikereket összegezte, hozzátéve: szubjektív értékítéletkent erre tekinteni.

„Kénytelenek voltunk megtanulni, hogy miként kell az új keretek között élni. 1989-ben alkalmunk nyílt kitörni egy zárt világból, és elénk tárultak a szabadság széles kapui, az így kínálkozó lehetőséggel pedig mindenki úgy élt, ahogyan tudott. Számos mai közéleti-politikai esemény megkérdőjelezi bennünk, hogy létezik-e szabadság, tudunk-e élni ezzel a kinccsel, és elég gyakran úgy érezzük, hogy elbukjuk a kihívást. Nem kell azonban elkeseredni, hiszen ha valamire elég volt a harminc év, akkor arra egészen biztosan, hogy rájöjjünk, nem fogjuk egyhamar megtanulni, miként éljünk a szabadsággal és az ebből fakadó demokrácia kereteivel. Vannak dilemmáink bőven arról, hogy mit is kezdjünk a szabadságunkkal. Nagyon sokféle válasz született erre” – hangsúlyozta az újságíró.

Szerinte a válaszok közül egyik az, hogy sokan a nyakukba vették a világot és úgy elhúztak itthonról kalandvágyból, a jobb megélhetés reményével, a hazai kudarcok undorából kifolyólag, hogy a leépülés jelei megkérdőjelezhetetlenek. „Zsugorodtunk a szabadság nyomása alatt, ugyanakkor öntudatosabbak lettünk. Aki itthon maradt, valóban elkötelezett a szülőföldje iránt. Letisztultak a vizek, ma már tudjuk, hogy a szabadság mivel jár, milyen lehetőségeket és buktatókat rejteget számunkra. Azt is fel kellett ismernünk, hogy a szabad és demokratikus társadalom nem képes ideális életkeretet teremteni kisebbségi közösségünknek. Ezzel az illúzióval kénytelenek voltunk leszámolni, hiszen a szabad világ állandó mozgásban van, a folyamatosan megújuló helyzetekre, körülményekre, technológiákra, étékekre és irányokra pedig mindig meg kell keresni az aktuális válaszokat. A mi válaszunkat, az enyémet, a tiedet, mindenki a saját magáét” – fogalmazott, ugyanakkor a kudarcok felsorolását sem mellőzte.

„Az egyik legnagyobb kudarcnak tartom, hogy igen kevés erőfeszítést tettünk azért, hogy egyéni és kisközösségi szinten megtaláljuk a helyes válaszokat. A szabadság keretei között soha nem látott esélyt kaptunk arra, hogy eldöntsük, mi jó és mi rossz számunkra. Ahhoz, hogy ezt megtudjuk és felismerjük, gondolkodni kell. Ezt a szellemi erőfeszítést nem lehet megspórolni, még akkor sem, ha ma sajnos sokan kihagynák ezt, legszívesebben elmenekülnének a kihívás elől, könnyebb ugyanis előre gyártott gondolatokat átvenni, mint egy saját, egyéni hangú választ adni a mi specifikus helyzetünkre. Sikernek tekintem önmagában a szabadság kivívását és azt a tanulási folyamatot, amin átmentünk mindannyian az elmúlt három évtizedben” – hangzott a körültekintően optimista válasza.

„Egyéni szinten megvalósításnak tartom, hogy sikerült valamennyire megismernem és felépítenem magam szakmailag, de azt is látom, hogy 37 év igen kevés ahhoz, hogy nagy végső igazságokat megértsen az ember. Sikernek tartom, hogy nem adtam fel a küzdelmet és még mindig hiszek az emberek jóságában. Úgy gondolom, hogy a bajaink 90 százalékát mi magunknak kreáljuk, az igazi nagy megvalósítás pedig az, amikor megtaláljuk a módját, hogy miként teremthetünk magunk körül élhető körülményeket. Senki nem fogja ugyanis ezt megtenni helyettünk” – fogalmazott Borbély Tamás.

Csatlós Erzsébet Zsófia: szabadságunk börtönné is válhat

„Amikor 1989 decemberében hatalmas fordulatot vett körülöttem a világ, még nem sejtettem, hogy az én életem is teljesen más irányt vesz, mint amerre addig tartott. Első líceumi évemben jártam éppen egy faipari szakközépiskolában, és azért ott, mert a lakóhelyemhez legközelebb ezen a szakon tanulhattam csak magyarul. Aztán 1990 őszén sok év szünet után újra megnyitotta kapuit a zilahi tanítóképző iskola és anyám tanácsára, aki kicsivel több, mint negyven évig tanította betűvetésre szülőfalum legifjabb nemzedékeit én is felvételiztem, sikerrel” – mesélte Csatlós Erzsébet Zsófia, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum tanára.

A pedagógus öt évig volt a zilahi tanintézmény boldog, lelkes, ébredező öntudatok dajkálásával elfoglalt tanulója, és amelynek bevallása szerint sokat köszönhet. „Tanáraink és a hospitálásokat vezető tanító nénik ugyanis hivatásra neveltek. Megtöltötték a fejünket kipróbált módszerekkel, a lelkünket pedig feltarisznyálták megtartó és irányt jelző gondolatokkal, hogy azok vezessék lépteinket. Megtanítottak bennünket arra, mit jelent egy közösség tagjának lenni, és azért dolgozni, mit jelent az önkéntes munka, melynek nemes célja van” – vallott a zilahi éveiről a pedagógus.

„Azt az öt évet azóta huszonöt másik követte Déván. A magyar tannyelvű iskolában tanítok, jövő nyáron a hatodik gyermekcsapatot engedem ki a világba, és tiszta szívből remélem, hogy tarisznyájukba került valami a zilahi évek alatt gyűjtött kincsekből is. Szeretném hinni, hogy a gondolat, amit pályám elején a zászlómra tűztem és büszkén hordozok azóta is, megváltoztatta ennek a hat generációnak az életét, és általuk a világot is közelebb vitte a szeretet eszméjéhez” – fogalmazott Erzsébet, aki az iskolában végzett munka mellett aktív részese a dévai közösség életének. „Ahogy Zilahon tanultam, ott végzek önkéntes munkát, ahol erre szükség van: ha kell, újságot szerkesztek, programokat szervezek, énekelek az egyház kórusában, képviselem a közösséget. Úgy érzem, megtaláltam a helyem, és remélem lesz erőm folytatni felvállalt küldetésem” – tette hozzá.

Szerinte az 1989-es fordulat óta a világ folyamatosan változik, mint egy képlékeny massza, néha barátként, tanítómesterként, máskor meg ellenségként vesz körbe minket. „Nem csak mi lettünk szabadok, szabaddá váltak a kommunikációs csatornák és az információ áramlása hihetetlen iramot vett. Mindez, úgy érzem, mint egy steril folyadék, lemossa múltból hozott kollektív tudattalanunk értékes morzsáit, hogy előkészítse a helyet az új egyeneszméknek” – vázolta a veszélyeket is a dévai tanár, aki szerint ilyen módon a szabadság akár börtönné is válhat.

„Szerencsére az elmúlt harminc évben az erdélyi magyarság nem ült tétlenül. Kiépült az az oktatási hálózat, amelyben mindenki magára talál, és amelynek köszönhetően minden magyar közösségben akad olyan lelkes pedagógus, lelkész, közösségszervező, aki azon munkálkodik, hogy magyarként magunkénak vallott értékeink szilárdan megtapadjanak a legifjabb nemzedékek tudatában” – adott hangot optimizmusának Csatlós Erzsébet Zsófia.

Dégi László Csaba: a szabadság még mindig veszélyesnek tűnik

„Szerintem azon mindenki elgondolkodik, hogy mit hagy maga mögött, milyen nyomot hagy egyáltalán a világban, tehát ez egy valós kérdés” – vágott bele Dégi László Csaba klinikai pszichológus, az Európai Rákszövetség, illetve a Nemzetközi Pszichoonkológiai Társaság igazgatója. „Bár ez életciklustól is függ, hiszen a hozzám hasonlóan az életük derekán lévőket talán már olyasmik is érdeklik, amik nem kapcsolódnak szigorúan csak a családhoz, az anyagi javakhoz, hanem egy picit tágabb perspektívájúak” – vélte a nemzetközi szinten elismert kutató, aki bevallása szerint „rettenetesen zaklatott tinédzser” volt.

„Az, hogy megöregedtem, idősebb lettem, az egyik legnagyobb megvalósítás. Nekem ugyanis mindig az volt a célom, hogy ezt a fajta felnőttséget, meglettséget, ha nem is teljességében, de legalább darabkáiban megtapasztaljam, és valahogy összeálljanak a képek, a történetek az életemben szakmailag és személyesen is. És bármennyire furcsán hangzik, azt gondolom, hogy elég sokat kell élni ahhoz, hogy az élet kibogozzon történeteket és szálakat. Nálam például elegyítve vannak a különböző megvalósításaimmal kapcsolatos történetek, mert nyilvánvaló, hogy a legjelentősebb siker az elmúlt harminc évemből mégiscsak a doktori diplomám volt. Az, hogy a pszichoonkológia területén szereztem doktorátust a budapesti Semmelweis Egyetemen, tényleg nagy pillanat volt, és azt gondolom, hogy minden innen kezdődött a megvalósításaimat illetően, mert ezt követően lettem a Nemzetközi Pszichoonkológiai Társaság választott igazgatója másodjára is, most pedig frissen az Európai Rákszövetség igazgatója. Ekkor fedeztem fel azt, hogy mennyire van értelme ezeknek a dolgoknak, megtaláltam a munkám értelmét, ami számomra nagy felfedezés volt. Harminc év alatt rájöttem arra, hogy a pszicho-szociális onkológiára van igény, nyitottság és érdeklődés, az utóbbi időben pedig az az érzésem, hogy a daganatos betegek szenvedése valóban kezd számítani, hogy ennek a szakmának van egy valamilyen hangjam – gyengécske még, de van –, van arca és kezd ereje is lenni” – sorolta lelkesen felfedezéseit Csaba. Megjegyezte: húsz éve foglalkozik ezzel a szakterülettel, de mára már kezdi érezni a „túlélés szelét” itthon is a daganatos betegek életében.

„Mivel saját családom nincs, számomra ez rettenetesen fontos, mert nehéz volt az életem értelmét megtalálni enélkül a perspektíva nélkül. Olyan helyen tevékenykedem, ahol az embernek általában nincsenek álmai és tervei, soha nem is voltak, de mégis jöttek kisebb dózisokban ezek a sikerek. Tudod, szinte fel sem tudok sorolni olyan területet az addigi életemből, amelyen ne lettem volna magányos, vagy nagyon egyedül, az elmúlt harminc évben pedig elsősorban a szakmai életemben megtanultam azt, hogy ezt a „magányos farkast” feladjam és egy szociálisabb lénnyé váljak” – fogalmazott egy másik sikerélményéről a klinikai pszichológus, aki immár saját munkacsapattal dolgozik, vannak doktorandusok, akiknek a szakmai fejlődését ő irányítja.

„Mindemellett ott volt mindig a nagyon összetett, bonyolult és őszinte magánéletem, amely összefonódott az imént felvázolt halmazzal, amelyre nagyon büszke vagyok. Ezért is mondtam az imént, hogy örvendek, hogy ebbe a korba eljutottam, mert összevarródnak a szálak. Az ember életében vannak nagy traumák és nagy törésvonalak is, amelyeket valamelyest megszelídítünk, de igazából ezeket enyhíteni csak úgy lehet, ha ugyanarról a helyről, ugyanabból a forrásból valamelyest helyrerakják. Márpedig én a szakmámban is csak akkor tudok megfelelően lelkes lenni, ha a magánéletem rendben van” – vallotta lehengerlő őszinteséggel Csaba.

 Szerinte a hazai társadalom szintjén még nem tartunk ott, hogy ne csak éljünk vagy túléljünk, hanem meg is éljünk dolgokat. „Feláldozzuk a véges időnket olyan dolgokra, amelyeknek önmagunkban nincs értékük. Nagy az egyensúlytalanság a túlélni és a megélni között. Nem mondom, az utóbbi években már tudunk bizonyos tabuk nélkül élni, de sokkal több a csináltság, amivel nem tudunk mit kezdeni. És mindez ahhoz kapcsolódik, hogy – személyes és társadalmi szinten is – a szabadság még mindig túl veszélyesnek tűnik, túl ijesztő szabadnak lenni. Mert szerintem van egy elég nagymértékű, bár csonkítható formájú szabadság, de ezzel együtt jár egy olyanfajta önállóság érzése is, amit egyszerre tartunk fantasztikusnak és félelmetesnek. Emiatt pedig nem tudjuk meghúzni kellőképpen a határvonalat az egymásrautaltság és a fejlesztő függetlenség között” – hangzott Dégi László Csaba társadalmi vetületű összegzése.

Géczi Gellért: utazásaim által lettem az, aki vagyok

Érdekes, sokféleképpen értelmezhető kérdésként értékelte a harmincas éveiben lévő Géczi Gellért négyfalusi önkormányzati képviselő az 1989-től eltelt időszak megvalósításainak firtatását, amelyből számára az utóbbi években megszervezett utazásai voltak a leginkább emlékezetesek.

„Mindenképp azt a sok emléket sorolnám ide, amelyet utazásaim során gyűjtöttem be az utóbbi 30 évben, értem ezalatt azt, hogy lehetőségem volt elmenni, Európán kívül, a világ három más kontinensére is több alkalommal. Észak-Amerika, Afrika, Ázsia, a sok barangolás, a levezetett több tízezer kilométer, a napokat átívelő repülőzések, a látnivalók, a más társadalmak által nyújtott tapasztalatok, az a sok élmény, amely a kilencvenes évek derekától mostanáig megalkotott, és formált engem egyénként” – vélte Gellért, aki ezt – bevallottan – annak a szabadságnak köszönheti, amelyet harminc évvel ezelőtt megkaptunk.

„Hatéves voltam, amikor a forradalom történt, de élénk, sőt máig megrázó emlékeim vannak azokról a napokról, illetve 1989 előtti időszakról, a gázlámpa fényénél töltött éjszakákról, a zöld és fagyott banánról, amit nagyritkán kaptunk, illetve az állandó, feszült hangulatról, amely azokban az években uralkodott” – emlékezett az önkormányzati képviselő, aki tökéletesen tudatában annak, hogy utazásait a környezete nem tekinti „valami fantasztikus megvalósításnak”, azonban ő maga el sem tudná képzelni önmagát, az életét ezek nélkül.

„Ha nem lett volna lehetőségem arra, hogy élményeket, tapasztalatokat gyűjtsek, utazzak és lássak, a személyiségem sem lenne a mai, tehát nem lennék az, aki most vagyok. Nem biztos, hogy vágytam volna arra, hogy otthonomat, környezetemet, városomat, a társadalmat, mindent, ami körülvesz egy jobb, élhetőbb világgá akarjam tenni tapasztalataim kapcsán” – hangsúlyozta Gellért. Szerinte sokszor múlt egyik vagy másik megvalósítása, szakmai eredményessége azon a felismerésen, hogy „ezt meg lehet csinálni, ezt ki lehet vitelezni, ha mások máshol, más országban véghezvitték, itt mi lehetne az akadálya?”. Az önkormányzati képviselő szerint az, aki nem utazik, hajlamosabb elfogadni gondolkodás nélkül azt, amit mondanak, ajánlanak neki, hiszen nincs összehasonlítási alapja.

„Nehéz kérdés az, hogy társadalmi szinten mire volt elég ez a harminc év. Ha alapjaiban a hazai társadalmat nézzük és elemezzük, látható, tapintható eredményei vannak a fejlődésnek, de sajnos azt kell tapasztalnom folyton, hogy még mindig nagyon messze járunk és állunk a céltól. A forradalom után időkben gyakran állították azt, hogy Romániának legalább húsz évre van szüksége, hogy megtalálja az irányvonalat. Amikor ez elhangzott, bizony sokan néztek nagyot, és mondták azt, hogy ilyen nincs, mert az ország, a társadalom rohamosan fog a kapitalizmus felé szárnyalni. Hát nem teljesen ez lett, sőt, szerintem ez a harminc év csak arra volt elég, hogy megtaláljuk az irányvonalat, amit követni kell. De én még most sem vagyok biztos abban, hogy a helyes úton járunk” – mondta kétkedően a négyfalusi önkormányzati képviselő.

Gujdár Gabriella: megvalósítás, hogy megtaláltam az utamat

„Rengeteg mindent kipróbáltam az elmúlt évtizedekben: sok területről sok minden ragadt rám” – összegezte a témaként megjelölt periódus személyes vonatkozásait Gujdár Gabriella pszichológus, aki úgy véli, hogy a „kommunizmus nyűgjeit” a hazait társadalom még nem tudta egészében levetkőzni. „Ehhez még legalább tíz, húsz, de lehet, hogy harminc év is kell még, hogy jöjjön egy olyan generáció, aki már nem is emlékszik, még a mi emlékeinkre alapozva sem arra a korszakra. Amit én, saját magam az elmúlt húsz-huszonöt évben megtanultam – és ez egyben az egyik legnagyobb megvalósításom is –, az az, hogy alkalmazkodni tudjak az új helyzetekhez. Erről szólt az elmúlt két évtizedem, hogy mindig újabb és újabb helyzetekbe kerültem, és megpróbáltam megtalálni a módját annak, hogy ezekből jól jöjjek ki. Gondolok itt a munkámra vagy szakmámra, vagy akár a magánéletemre is” – mondta Gabriella, aki felelevenítette azt az időszakot, amikor 2006-ban Új Magyar Szó munkatársa lett Bukarestben.

„Lementem újságot írni, de előtte volt egy fél napom eldönteni: szeretném-e ezt csinálni vagy sem? Aztán ottmaradtam 3 évre, ami ugyan nem egy hosszú idő, azonban gyökeresen megváltoztatta a látásmódomat, mert megtanított élni a lehetőségeimmel és nyitott szemmel járni a világban. Ezt követően egy másik nagy megvalósításom az volt, hogy már ott, Bukarestben anyává váltam: megszületett a fiam. Ekkor úgy éreztem, hogy teljesítettem a küldetésem, és nőkent meg anyaként is letehetem a lantot, mert megszűnik minden” – sorolta Gabi, aki ma már pszichológusként dolgozik.

Újabb fordulat volt az, amikor férjével, Tapasztó Ernő színésszel, akkori újságíróval hazaköltöztek Aradra. „Az azt követő sok évet az akkori párommal és gyermekeim apjával az Aradi Kamaraszínház felépítésére és működtetésére fordítottuk, amelyben félig-meddig most is benne vagyok. Időközben meg szépen visszavonultam a társadalmi életből, mert úgy gondoltam, hogy ez így tökéletes lesz számomra. Nagyot kellett tévednem és ezt mára már belátom” – mutatott rá egykori kollégánk, aki az említett időszakát még hangsúlyosabban az anyaságnak szentelte.

„Megérkezett a lányunk is, így kétszeresen teljes erőbedobással ezt végeztem, amikor rájöttem, hogy ez a társadalom szempontjából rendben van, az én szempontomból viszont nincs, ezért újra kell terveznem az életem” – mondta tömören. Gabi szerint ez sokak életében bekövetkezik, de van, aki hajlandó észrevenni a pillanatot, mások viszont nem. „Az újratervezéskor azt tudtam leginkább, hogy mit nem szeretnék csinálni, és akkor elkezdtem próbálkozni: elvégeztem Bukarestben a TV2 Akadémiát, egy sminkkurzust is ahhoz, hogy sok-sok évnyi próbálkozás után visszakerüljek egy tízedik osztályos elhatározásomhoz, miszerint én vagy újságíró leszek, vagy pszichológus. Küldetésem az, hogy emberekkel foglalkozzak: újságíróként is emberi sorsokkal foglalkoztam, pszichológusként szintén” – mondta az Aradon élő kétgyermekes anyuka.

Gabi mind közül azt tekinti a legnagyobb megvalósításnak, hogy megtalálta a célját és küldetését a világban, nem csak munkája van, hanem hivatása is. „Nagy megvalósítás volt az is, amikor anyává váltam, de hasonló nagy eredmény volt, amikor megtanultam ismét anyából nővé válni. Van egy családom, amit szintén újra kellett terveznem és közben elfogadnom azt is, hogy az az idilli kép, ami a fejemben a családról élt, már nem létezik. Úgyhogy, ha azt kérdezed, meg van mindenem: van családom, lakásom és lakáshitelem, munkám és autóm is, tehát társadalmi szempontból is tökéletesen megvalósítottam magamat” – mondta nevetve alanyom, aki ragaszkodott ahhoz, hogy érezzem az iróniát is a mondottaiban, hiszen ő nem alapvetően ezek összegeként látja a sikert.

Azt is bevallotta: nagyon szeretné, ha a szakmájára úgy tekintene a hazai társadalom, mint egy természetes szolgáltatásra, akár a fogorvoséra vagy gyerekgyógyászéra. „Sajnos, mi még nem tartunk ott” – tette hozzá gyorsan. Megjegyezte azt is: másik nagy álma volt pszichológiáról írni, és immáron ezt is megteheti magyarul és románul is online felületeken. „Ezzel az is célom, hogy megmutassam az embereknek: ez nem egy mumus, nem kell tőle félni és nem kell szégyellni azt sem, hogy fennakadások vannak az életünkben. Ezeket drámaként élhetjük meg, de szinte mindig és mindenből van kiút. De itt elsősorban azt tartom fontosnak, hogy nevükön nevezzük a dolgokat” – mondta összegzés- és bátorításképpen.

Gyerő Dávid: fontosak az elégedettséget sugárzó példák

„A kérdést személyes sorsomra értve: az elmúlt 30 évben felnőttem, és 15 évesből 45 éves lettem. Természetesen, ezt nem csak a formára értem, hanem főleg a tartalomra, hiszen ez volt emberi formálódásom kikerekedésének időszaka is. Ebben a tekintetben az volt a legfontosabb megvalósításom, hogy ezt a formálódást tudatosan tudtam alakítani, és olyan hivatásokat találtam, amelyeket, ha újrakezdhetném, még egyszer választanék” – fogalmazott vallomásában Gyerő Dávid kolozsi lelkész, az Unitárius Egyház főjegyzője, aki mindezt elsősorban az unitárius lelkészi hivatására érti.

„Utána pedig a jogászi szakmára, amelyet az előbbi sajátos kiegészítéseként út közben vállaltam fel. A kettővel együtt próbálok szolgálni az egyházban a szabadelvű vallás biztatásával, és a vallási jogok biztosításával. Itthon érzem magam ebben a munkában, és otthon érzem magam az otthonomban. Nagyon sokat jártam a világot az elmúlt 15 évben, de innen nem kívánkozom el sehova, és azon igyekezem, hogy a gyermekeim is szeressenek itthon élni” – mondta jövőbe tekintően Gyerő Dávid. Megjegyezte: nyilván nem tökéletes minden, de látja a tökéletesítés értelmét. „Most is azon töröm a fejem, hogy jobb és újabb eszközöket találjak a dolgaim javítására. Ezzel kapcsolatban és általában is optimista vagyok és bizakodó” – tette hozzá.

Azt is elmondta: aggódással tapasztalja, hogy ez az életérzés egyáltalán nem általános, és sok erdélyi ember életében nem tükröződik vissza. „Sok fiatal életen azt érzem, hogy hivatásával, munkájával nem elégedett, és nem szereti, amit csinál – ez az egyik fő oka a lelki betegségeknek, de a szorongásnak és bizalmatlanságnak is. Ugyanígy, nagyon sokan nem érzik elég jó helynek ezt a földet, és máshol keresik az otthon építésének helyét. Nagyon értékelem ezért azokat a jó példákat, amelyek az erdélyi élet érdemes voltát mutatják fel, és elégedettséget, beteljesedést sugároznak” – fogalmazott rámutatva arra is, hogy az egyházak szolgálatának egyik fő célját éppen ebben látja. „A hit és a remény erősítésével az embert bizakodásra és optimizmusra biztassák: hogy higgyen a boldogulása lehetőségében. De tágabb értelemben is ez a feladata a politikumnak és az egész társadalmi intézményrendszernek: az itthon való boldogulás segítése” – szögezte le.

Gyerő Dávid társadalmi szinten a legfontosabb megvalósításnak a mentalitásváltás elindulását tartja: azt, hogy világlátásunk és értékrendünk képes volt részben átalakulni, és másként látni a valóságot. „Ezt a nemzettudatunkra, a kulturális gyakorlatainkra és a hitéletünkre is igaznak érzem. Számomra különösen a nyitottság, az elfogadás és a türelem magatartása fontos személyes és társadalmi érték. Értékelem, hogy jobban értékeljük és tiszteljük egymást, különbözőségeink ellenére, például a felekezeti vagy a nemzeti mivoltban is. Jobbnak érzem a jogérvényesítési képességeinket is, az emberi és a kisebbségi jogokban, de a nők és a gyermekek jogainak erősödésében is” – sorolta a pozitívumokat,

Ám azt is megjegyezte: a hazai felfogásoknak sok mindenben nem sikerült eleget változniuk. „Tudom, hogy az útnak e tekintetben a felénél tartunk, a folyamatnak mindenképpen tovább kell mennie. Különösen az előítélettől való mentességet, a közösségi szolidaritást, a környezet védelmét és a szellemi-lelki valóságokra való figyelmet tartom további változásokat kérő értékeknek. Hálás vagyok minden olyan törekvésért is, amely ezeket az átalakulásokat segíti és biztatja” – fejtette ki végezetül.

Szőcs Edit: sok jót is hozott az 1989-es változás

Szőcs Edit Kolozsváron élő üzletszerző kifejezetten elégedett az eddigi életével, élethelyzeteivel, hiszen 1989-es forradalom olyan lehetőségeket teremtett számára, amelyek előnyeiből máig is merítkezik.

„A rendszerváltáskor 9 éves voltam, és gyerekként nem nagyon érzékeltem a kommunizmus jelentette kihívásokat. Volt, amit ennünk, volt nagyszülői ellátó láncunk, volt disznóvágás, nem szenvedtünk hiányt semmiben. Még az áramkiesést sem érzékeltem drámaként: egyszer-kétszer nem volt villany, meg emlékszem, hogy lerobbant az autónk és nem tudták megjavítani, de ezek számomra akkor nem voltak negatív élmények” – emlékezik Edó, akinek édesapja a székelykeresztúri gyermekotthonban dolgozott, ezáltal pedig a ’90-es években megismerkedhetett azoknak a németországi és angliai segélyszervezeteknek a munkatársaival, akik egyben egy másfajta világlátását is képviseltek.

„Volt vagy két kelet-németországi segélyszervezet, amelynek több tapasztalata volt abban, hogy mit is jelent az anyagiakban érzékelhető különbség a két ország között, ők pedig rákérdeztek arra, hogy a segélyszállítmányok mellett mi jelentene még segítséget. Erre édesapám, aki nagyon szerette a gyermekeket, azt mondta, hogy az, ha foglalkoznak a gyermekekkel, ennek alapján pedig azonnal megszületett egy önkéntes-program, amelynek folytán én nagyon korán kapcsolatba kerültem a nyugati kultúrával, sok időt töltöttem Németországban. Voltunk családoknál is, de én főként gyermekotthonbeliekkel voltam együtt, úgyhogy kissé ilyen tudathasadásos gyermekkorom volt: rendezett családi körülményeim voltak, de az időm nagy részét gyermekotthonbeli gyermekekkel töltöttem” – mesélte Edó.

Kiemelte: az ő fiatalkora mindemellett a nyugodt jólétről szólt. „És ezt nem úgy értem, hogy a szüleimnek, akik tanárok voltak akkoriban, magas lett volna a fizetésük, azonban én nagyon hamar megkóstoltam például a nyugati édességet. Amikor nálunk is megjelent az üzletekben, számomra már nem volt nagy szám, mert a dőzsöléses hazai időszakon nem itthon mentem át, hanem Németországban. De arra határozottan emlékszem, hogy a rengeteg áru láttán dilemmánk volt, hogy akkor mit is válasszunk” – részletezte.

A Nyugat „istenítése” is kimaradt az életéből – vallotta be Edó, aki a szociális projektek révén, ahol csak a hatékony segítség számított, távol tudta tartani magát a hazai gazdaságfejlődés különböző vonatkozásaitól. „Talán emiatt is, én mindig szerettem Romániában élni, és csak nagyon rövid ideig gondolkodtam a kitelepülésen, mert 18-19 éves koromig évente jártam németországi táborokba vagy konferenciákon. Emiatt nem láttam az ottaniakat sem jobbnak, sem pedig sokkal másabbnak. Persze, az infrastruktúra más volt, szebb és jobb, de ez a mai napig is így van” – hangsúlyozta a Kolozsváron élő üzletszerző.

Úgy véli: Romániának immár a pozitívumok és negatívumok tekintetében is sikerült részben felzárkóznia a Nyugathoz. „Tizenévesként sokat tolmácsoltam, és emlékszem, hogy sokat panaszkodtak a németek, hogy egy fiatalnak milyen nehéz elhelyezkednie és hogy sok köztük a viselkedészavaros. Ez nálunk akkoriban mind nem létező jelenség volt. Most viszont látom, hogy nálunk is eljött ez az idő” – állapította meg Edó, aki sikernek tartja azt, hogy nagyon korán megismerkedhetett az emberek sokféleségével, más-más kultúrákkal, mert ez jelenleg is sokat segíti a munkájában. „Egy informatikai cégnél dolgozom, ahol főként német és amerikai klienseink vannak, így az, hogy ezt a fajta kultúrát kiskoromtól ismerem, nagyon megkönnyíti a munkámat. Ezért is mondhatom azt, hogy elégedett vagyok, és megtaláltam a helyem” – mondta következtetésképpen.