banner_LYJAJgUi_banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_whe5WvtP_banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

Már a szemünknek sem hihetünk – Hogyan védekezhetünk az álhírek ellen?

Ideje újragondolni a „hiszem, ha látom”-típusú magatartást az álhírek korában – intettek körültekintésre a média és valóság viszonyát vizsgáló Kommunikációs Napokon. Vincze Hanna Orsolya és Kádár Magor egyetemi oktatók előadásukban az egyre ijesztőbb méreteket öltő jelenségről, védekezési mechanizmusokról értekeztek, és külön hangsúlyt fektettek az úgynevezett deepfake videókra is, amelyek kiszűrésében jelenleg teljesen eszköztelenek vagyunk.

Az álhírek célja az olvasó tudatos félretájékoztatása, gyakran politikai propagandában is használják. Részben valós elemeket tartalmaznak (pl. szereplők, helyszínek), és úgy vannak felépítve, hogy egy kevésbé szkeptikus felhasználó könnyen elhiszi. Egy tudatosabb közösségimédia-felhasználó is nap mint nap látja, de a kommunikációs szakemberek is megerősítették, hogy a legtöbb álhírt a nyugdíjasok terjesztik, valamint azok, akik nagyon a saját buborékukban élnek, és csak az ő világlátásukat visszaigazoló véleményeket fogadják el.

Az álhírek ugyanakkor nem össztévesztendők a szatirikus hírműsorokkal, hírparódiákkal, viccoldalakkal vagy a mémekkel, amelyek valós híreket, jelenségeket értelmeznek, kommentálnak vagy gondolnak tovább.

Elhasznált lett a „fake news”

Vincze Hanna Orsolya, a BBTE Kommunikáció egyetemi docense elmondta, az álhír fogalma (angolul: fake news) a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányban kapott centrális szerepet, és Donald Trump mandátuma alatt olyannyira kiüresedett a jelentése – az amerikai elnök szerint szinte minden álhír, ami nem egyezik az ő valóságával –, hogy a szakma új kifejezés bevezetését fontolgatja a jelenség körülírására. A „junk news” (hírszemét) vagy a „disinformation” (félretájékoztatás) lehet az új fake news.

Bár nagyon 21. századinak tűnik a jelenség, álhírek már az 1800-as, 1900-as években is léteztek, természetesen teljesen más mértékben. Vincze Hanna Orsolya felvázolta: 1835-ben a new york-i The Sun publikált egy sorozatot arról, hogy életet, sőt civilizációt találtak a Holdon, a felfedezést pedig John Herschelnek, a kor egyik legnagyobb csillagászának tulajdonították. A cikksorozat természetesen hamis volt, de mire ez kiderült, már nagyon elterjedt. Ez egyébként komoly veszély az álhírek esetében, mert gyorsan terjednek, és már szinte mindenki látja, mire a cáfolat megérkezik.

Tömegpánik lett ugyanakkor egy 1938-as rádiójátékból: H. G. Wells regényéből túl realisztikus hangjáték született, sok ember megijedt, hogy tényleg marslakók szállták meg a földet, ezt pedig később a lapok jól meglovagolták, tömeghisztériát keltettek. A képmanipuláció az autoriter rezsimekben nem volt ismeretlen terep, külön szakember gondoskodott a képek oly módon való retusálásáról, hogy az adott vezető a legelőnyösöbben tűnjön fel, folytatta az előadó. Vincze Hanna Orsolya megemlítette az 1989-es forradalom ügyét is, amikor a lakossággal elhitették a televízió adásában, hogy „terrorista” mesterlövészek lövöldöznek az utcákon Ceaușescu hatalmának helyreállítása érdekében.

Hogyan védekezzünk?

Kezdésként letesztelte hallgatóságának álhír-tudását Kádár Magor egyetemi oktató, aki Vincze elődását folytatva támpontokat adott az álhírek és propaganda felismeréséhez. Amikor a felolvasott hírről el kellett döntenünk, hogy igaz-e vagy sem, aszerint próbáltunk eligazodni, hogy kinézzük-e X-ből, hogy ilyet nyilatkozzon. Valami ilyesmi történik a mindennapokban is, ha álhírrel találkozunk: ha egy ellentmondásos megítélésű személynek meredek állítást adnak a szájába, hajlamosak leszünk elhinni, hogy valóban ezt mondta – kinézzük belőle.

Ajánlott azért leellenőrizni a talált információnak a forrását, dátumát, szerzőjét, hogy kikre hivatkozik, mennyire észszerű tartalmat közöl, és milyen bizonyítékokra alapozza az állítást. A BBTE Kommunikáció egyetemi docense arra is intett: gondolkodás nélkül ne adjunk tovább híreket. Vannak már olyan oldalak, amelyek álhíreket és azok cáfolatát gyűjtik össze, de továbbra is a felhasználó maga kell hogy elsődleges szűrőként működjön. Fotók esetében érdemes egy fordított Google-képkeresést végezni és megnézni, hogy hol jelent még meg, közösségimédia-felhasználók esetében pedig a közös ismerősöket, megosztott tartalmakat, az illető témafelvetéseit érdemes megvizsgálni, valamint azt, hogy általában milyen irányba tereli a beszélgetéseket.

Esélyünk nincs kiszűrni a deepfake videókat

Ijesztő viszont, hogy az úgynevezett deepfake videókkal szemben egyelőre teljesen eszköztelenek vagyunk. Az új hírhamisító technika megnevezése a „deep learning” és a fake szavakból született, előbbi arra a bő információhalmazra utal, ami szükséges ahhoz, hogy valakiről deepfake videó készülhessen. Ez azt jelenti, hogy például híres személyeket látunk valami olyat mondani, amit egyébként nem mondanának vagy nem tennének.

Ezzel az eszközzel bárkivel (akinek gesztikulációjáról, mimikájáról, kinézetéről, hanghordozásáról sok információ található a neten) bármit elmondathatunk, és egy deepfake videó elkészítése lassan bárki számára elérhető lesz, magyarázta az előadó. A módszer „súlyos csalás”, folytatta, politikusok esetében pedig nagyon veszélyes, ráadásul egy ilyen videó könnyen keresztülvághatja valakinek a karrierjét, mert lejárató célokra is lehet használni. Itt van például egy figyelemfelkeltő akció arra, hogy mennyire igaziaknak tűnnek ezek a videók.

Kádár Magor kitért a propaganda tartalmak jellegzetességeire is: az erős érzelmi töltetet, félelemre vagy gyűlöletre apellálást, ellenségkép meghatározását és az egyszerűsített, primitív üzenetet említette.

banner_5wMnizP8_webbanner_300x250.gif
banner_LsIDgb8C_webbanner_970x250.gif

Kapcsolódók

Kimaradt?