Szatmárnémeti modernkori történelmének legsötétebb napjaira, 1944. szeptember 16-17-re és 19-re emlékeztek: a felszabadító Vörös Hadsereg több mint ezer nagyméretű rombolóbombát szórt a városra, romokban állt a Püspöki Palota, a Láncos-templom, a színház, 200 ház teljesen megsemmisült, de nem is volt olyan épület, amely ne károsodott volna, és nem volt olyan család, aki ne lett volna érintve a tragédiában. Több százan haltak és sérültek meg.

Lényegesen kevesebben tudják, mint illene, hogy a második világháború vége felé Szatmárnémeti csaknem megsemmisült a szovjet bombázások során. A Szatmári Római Katolikus Püspökség az áldozatokért szóló imára hívta a közösséget, pontosan 75 évvel az események után, szeptember 16-án, déli tizenkét órára, a Püspöki palota kapualjában elhelyezett emléktáblához.

A márványtáblára annak a 21 áldozatnak a neve van felvésve, akik az óvóhelyen próbálták átvészelni a rettenetet, de a három bombatalálat következtében a Püspöki Palota több mint harmada bedőlt, és vele az óvóhely is megsemmisült, ők pedig a romok alatt veszítették életüket.

„Fájdalmas és szomorú, ami történt. Amikor ezt az emléktáblát megkoszorúzzuk, mindazok előtt fejet hajtunk, akik a második világháború áldozatai voltak. És ez nemcsak a háború kezdete és vége közötti áldozatokra értendő, hanem azokra is, akik sok évvel utána, valahol a Szovjetunióban lelték halálukat a háború miatt. A Jóisten fizessen meg nekik végtelen irgalmasságával először is bocsánattal, majd örök élettel” – fogalmazott nm. ft. Schönberger Jenő megyés püspök.

A megemlékezés végén, a mécsesek és koszorúk elhelyezését követően a Budapestről érkezett Kaiser Ernő pillantott vissza az emberöltővel ezelőtti napokra, a bombázások utáni állapotokra, hiszen hétéves gyermekként már sok mindent megértett a szörnyűségekből. Az 1944. szeptember 16-i eseményekre annál is inkább emlékezett, mivel az óvóhelyen elhunyt Kaiser Erzsébet M. Leopoldina irgalmas nővér a nagynénje volt, édesanyja pedig püspökségi házvezetőnőként dolgozott, s csak az Isteni kegyelemnek köszönhető, hogy azon a végzetes napon az akkori főpásztorral és többekkel épp Szatmárhegyen tartózkodtak, s így megmenekültek.

Sztálin-gyertyák az égen

Egy emberöltő távlatából valószerűtlennek tűnik a lángoktól, füsttől megfeketedett, romos Szatmárnémeti korabeli fényképeit nézni. A város túlélte ezt is, és mint történelme során oly sokszor a tűzvészek, tatártámadások, árvizek, pusztítások után, ismét talpra állt, begyógyította sebeit, s lakói közül (ahogy ez 75 év múltán talán kicsit természetes is) ma már egyre kevesebben tudják, hogy 1944. szeptember 16-17-én és 19-én több mint ezer nagyméretű rombolóbombát dobtak Szatmárnémetire a szovjetek, s voltak olyan utcák, városrészek, amelyeket mind a három napon találatok értek. Persze a halványuló emlékezet nem csak az idő múlásának köszönhető, de annak is, hogy bő fél évszázadon keresztül nem nagyon „illett” és lehetett sem emlékezni, sem hangosan szóba hozni a város romba döntését – hiszen az 1944 őszén a német hadparancsnokságnak kényszerűen otthont adó Szatmárnémeti a győzedelmes szovjet hadsereg légitámadásainak célpontjává vált.

A helyi hatóságok igyekeztek mindent megtenni, hogy a lakosságot felkészítsék a légitámadásokra, megkövetelték a vízzel, gyógyszerekkel, tűzoltó- és kiásóeszközökkel felszerelt óvóhelyek kialakítását, sőt néhány alkalommal még bombariadó-gyakorlatot is szerveztek, de több esetben csak a hatóság erélyes fellépésével tudták valamelyik óvóhely védett körülményei közé terelni a lakosságot – mert háborús hírek ide vagy oda, az emberek zöme nehezen elképzelhetőnek tartotta, hogy Szatmárnémetit valaha is légcsapások érhetik. Ez ugyanakkor valamiképp érthető is volt, hiszen 1944. március 19-ig a város és környéke közvetlen módon alig szenvedett a II. világháború csapásaitól.

Utána azonban változtak a körülmények. Szatmárnémetiben a Rákóczi utcai iskola épületében vetette meg lábát a német városi parancsnokság, vasszigorral ellenőrizve a helyhatóságot és a város egész lakosságát, megkezdve a zsidók gettósítását és deportálását. A nyár hírei között aztán egyre többször szerepeltek a német hadsereg veszteségeiről és a Vörös Hadsereg előretöréséről szóló beszámolók. A visszavonuló német katonaság 1944 augusztusában Lázári közvetlen közelében repülőteret létesített, ahol tucatnyi személyszállító repülőgép vesztegelt, a levegőben pedig idegen bombázók jelentek meg, repülésüket elsőként Szamosdara és Vetés lakói szenvedve meg, majd Szatmárnémeti fölött is le-ledobtak egy-egy „Sztálin-gyertyát” (ejtőernyőre erősített szovjet világítóbomba) a szovjet gépek, de ezek még nem okoztak jelentős károkat.

Utolsó leheletéig énekelt Máriához

1944. szeptember 16-án, szombaton este a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Színházban úgynevezett vöröskeresztes előadást tartottak a hadirokkantak javára, amikor megszólaltak a légiriadó szirénái – a színpad függönye aláhullott, az előadás megszakadt, a színház épülete körül pedig orvosok, civil és katonai mentők jelentek meg és szinte percek alatt menekítették ki a betegeket, testi fogyatékosokat, még nem tudva: versenyt futnak az idővel, ugyanis alig fejezték be a színház kiürítését, máris hulltak a Sztálin-gyertyák. Két nagy rombolóbomba hullott a színház műhelyeinek udvarára, a környéket megrázó robbanás szétzúzta a színházépület baloldali falát, amely leomlott, a tetőzet lezuhant, s az utcáról be lehetett látni a színház nézőterére és a színpadra. Tönkrementek a színház körüli műhelyek, raktárak is, de emberi életben nem esett kár.

A légitámadás első „áldozatai” közé tartozott a Láncos-templom is: déli oldalát érte találat, s egyes korabeli feljegyzések szerint 4 méter hosszú és 2 méter széles részt szakított ki a falból, melynek törmeléke a hajóba zuhant. Az Úrasztala tönkrement a szószékkel és a templomhajó középső részével együtt, a tetőzet pedig teljesen megsemmisült, egy tetőcserép sem maradt épen. Találat érte a Szatmárnémeti Református Leánynevelő Intézetet, a tornacsarnokot és az esperesi hivatalt is; a Kazinczy utca sarkán álló Kereskedelmi és Ipari Bank épületét, a Kálvária templom festett ólomüveg ablakai színes szilánkhegyekké váltak, a három bombatalálat következtében a Püspöki Palota több mint harmada bedőlt, és vele az óvóhely is megsemmisült – huszonketten próbálták ott átvészelni a rettenetet, de közülük csak Tirics István szeminaristát sikerült élve kimenteni. 

Ő később ezt írta a végzetes estéről:

Az óvóhely romjai között dr. Kováts Gyula éneklőkanonok, Szeibel István tiszteletbeli kanonok, dr. Korlát (Frink) Ferenc hittanár és spirituális, dr. Gyurkovics Károly pápai kamarás, Manfrédi Gáspár püspöki szertartó és hitoktató, dr. Juhari (Jurkó) Gábor püspöki udvari káplán, Papp Dénes marosvásárhelyi hittan tanár, valamint a kollégiumban szubrégens és régens, Békési (Bart) József szeminarista, Samó Oszkár első éves teológus, Somosi Béla szeminarista, Wagner Julianna M. Salviana, Erni Irén M. Pongratia, Martin Mária M. Severia, Kaiser Erzsébet M. Leopoldina szatmári irgalmas nővérek, Szász Teréz háztartásbeli, Szép Julianna háztartásbeli, Szép Sára, IV. osztályos gimnazista diák, Bozóky bácsi, kőműves, Molnár Antal püspöki szolga, Görbe László szabó tanuló, ifj. Figus Illinyi Albert katonai szolgálatot teljesítő világi ferences vesztette életét.

110 perc bombázás

Dr. Dobos János teológia tanár a Székesegyház melletti kanonoki ház pincéjében vészelte át a légicsapásokat, visszaemlékezésében így írt: „Szeptember 16–a előtt is mind gyakrabban fújtak már riadót és majdnem minden este zavarórepülés is volt. Egy néhány bomba is hullott elszórtan a városra: az állomás környékén és a Szamos partján – a kaszárnya közelében –, de komoly légitámadás nem volt a város ellen. Többször dobáltak le a város fölé ún. világító rakétát is, ami nagy izgalmat keltett.”

A szombat esti bombázás 110 percig tartott, s mint dr. Dobos János fogalmazott: „Másnap, vasárnap láttuk világosan, milyen borzalmas rombolást végzett a bombázás a városban. Sehol sem volt azonban olyan szörnyű a kár emberéletben, mint nálunk. A püspöki palota maga is a Széchenyi u. oldalon csupa rom. Két helyen érte találat: a főbejárat két oldalán. A főbejárat előtt is leesett egy bomba a kövezetre ugyanabban az időben és egy 6-7 m széles, 2-3 m mély krátert okozott. A bomba közvetlenül az óvóhely, illetve a pincelejáró végén lévő falon robbant, állítólag nem is a tetőn jött át, hanem oldalt érte a falat és úgy robbant fel, romba döntve az épületet az irodákig.”

Még két légitámadás

Szeptember 17-én, vasárnap hasonló légitámadás érte a várost, mint előző este, majd egy nap szünet után, 19-én ismét végigtarolták a várost: „Vasárnap este, szeptember 17-én újabb bombatámadás, ugyanabban az időben. Most a Szemináriumi rész kigyulladt egy helyen. Nagy bajjal sikerült eloltanunk a tüzet és megakadályoznunk az épület kigyulladását, egy néhány jószívű emberrel. Hétfőn csak zavaró repülés volt, de már kedden újabb bombatámadás. Szerdán csak egy néhány bombát dobtak le a városon kívül. Ezután bombatámadás már nem volt. Fejünk felett láttunk többször gépeket elvonulni, de bombákat nem dobtak. Nem is volt szükség rá, hiszen tönkretették eléggé a várost az előző támadásokkal.”

Szatmárnémeti romjai porban, füstben, lángokban meredtek az ég felé. Voltak olyan utcák is, amelyeket mindhárom napon bombáztak, a gettó területén olyan alapos pusztítást végeztek a bombák, hogy alig maradt ép épület, a városban kétszáz ház a földdel lett egyenlő, de talán nem is volt olyan, amelyben ne okozott volna károkat a bombázás. A lakosság fele hajléktalanná vált, az emberek pánikszerűen menekültek és sokukat épp menekülés közben taroltak le a repülőgépek géppuskatüzei. A halottakat az egyik városszéli általános iskolába vitték, és amikor egy szekérnyi holttestet szállították a temetőbe, többségüket csak a temetési szertartást végző pap és a sírásó jelenlétében földelték el a Gőzfűrész-telepen, a Hősök Temetőjében. Voltak koporsók, amelyeken csak ennyi szerepelt: „ismeretlen férfi” vagy „ismeretlen nő”, mert nem volt senki, aki azonosíthatta volna őket.  

Az életben és itthon maradtak nagy erőfeszítések árán eltakarították a törmelékhegyeket, ebben a munkában a visszavonuló katonaság is segített, de az ő ellátásuk is a város lakosságát terhelte. Pár héttel később, október 23-24-én a visszavonuló csapatok elhagyták a környéket, csupán a német utászok maradtak, hogy betetőzzék az előző hetek pusztításait: felaknásították az utakat, felrobbantották a vasúti síneket, a hidakat, a közutakat, az ipari létesítményeket, a villanytelepet, a malmokat, a vízművet, a vasútállomásokat, aztán menekültek nyugat felé. Az október végén érkező, „felszabadító” Vörös Hadsereg katonáinak szabadrablást engedélyeztek, s ők éltek is az alkalommal, az élelmiszer és még megmaradt állatállomány mellett órákat, szekereket, lovakat és rengeteg ruhaneműt raboltak a már amúgy is sokat szenvedett lakosságtól.