Az apropó

A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."

Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.

Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nzolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a  kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.

Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!

Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!

A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.

A hagyomány

Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.

„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával  (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.

Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s  leszögezzen szórvány-ügyünkről.

A szórványvizsgálat etikája

Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:

„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."

Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván  szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."

Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.

A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”

Amnéziás közjáték

Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.

Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.

A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.

 Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.

Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.

(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.

És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.

 Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)

Az utókor szerencsére nem felejt

A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...

Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett az intézményesített szórványkutatás (mind az anyaországban, mind a leszakadt határon túli területeken) és -mentés, különbnél különb elméletek kaptak lábra. (Köztük olyanok – mint az egyik legutóbbi is, a gyöngyhalász-motívummal –, amelyeket még csak figyelemre sem szabad méltatni, annyira híjával vannak minden józan észnek és etikának...)

Időről időre a szokottnál is jobban fellángol a buzgóság, különféle, egymással vetekedő szórványmentő programok születnek s várnak anyagi támogatást (pl. kolozsvári Diaszpóra Alapítvány, temesvári Szórvány Alapítvány), de  ilyen  például a székely megyék által néhány éve alapított Szórvány Portál is, amely arra hivatott, hogy Hargita és Kovászna megyék magyar közéleti szereplőinek a bánsági, besztercei, dél-erdélyi és mezőségi szórványmagyarság élénkítésére szánt rendezvényekben való elkötelezettségét, megnyilvánulásait kommunikálja.

Minden bizonnyal, a most megvalósuló fotográfusi kirajzás Csíkszeredából Medgyes és vidékére egyike azoknak az illeszkedő, konvergens eseményeknek, amelyek gesztusértékükön túl a megértés és az együttérzés, az átérzett felelősség magvait hordozzák.

Megújult valóságszemlélet

A zömmel székelyföldi kötődésű, rendszerint a székelyföldi valóságra összpontosító fotóscsapat már jócskán túljutott azon a fölfedezésen, hogy többségi élményeit csak akkor tudja igazán valós fényekben felmutatni, akkor képes a felvállalt tényleges hagyománymentésre, ha közben megmerítkezik a szórvány-viszonyokban is. A Csíkszeredában ma is számon tartott Vámszer Géza elhintette mag tehát megtalálta a maga talaját.

Ádám Gyula, a fotótáborok mindenes irányítója és a tábori szellem markáns megtestesítője ifjúkori csángóföldi kiutazásaitól - ahová bevallása szerint még lopakodva, titokban járt fényképezni a múlt század nyolcvanas éveiben - hordja magában azt az élményt, hogy a rejtegetett, bújtatott identitás-őrzést művészileg tetten érni legalább olyan meghatározó élménye a fotográfusnak, mint saját közvetlen környezetében fölfedezni a kitárulkozó, nyilvánvaló csodákat.

A szórványban más színek, más kontúrok, más viselet, másfajta idő, egy sajátos állandóság paraméterei fogadják a képírót. Olyan köztes világ az, ahol az identitások összeérnek, egymásba játszanak – annak dacára, hogy sok mindenben próbálnak kontúrokat teremteni maguk körül. Valaha összefüggő etnikai-vallási hagyományok megmaradt, helyenként kicsorbult cserepei villannak föl egymás szomszédságában, véletlenszerűen ható elrendezésben, amelynek a mélyén jóval több a törvényszerűség, mint gondolnánk.

Az új kihívásokkal járó helyzet képes maximálisan mozgósítani a vérbeli fotográfust. Művészetbe oltott mestersége amúgy is jól működő, nagyobb fokú empátiát követel meg tőle minden olyan helyzetben, amikor átlépi a személyi intimitás természetes határait. E határok vidékenként és helyzetenként máshol és másképpen húzódnak meg, s amennyiben a fotós nem konszenzussal, nem meghitt egyetértéssel rögzíti a találkozás egymásra találássá váló pillanatát, hanem beéri a gyors agresszióval, s futó loppal próbálkozik, úgy képtelen valódi, érvényes fotót készíteni - legjobb esetben is csak lélektelen, kifejezéstelen emlékképpel marad.

A szórványban – a megrendülésig sajátos módon – fotós és alanya egymásra hangolódása kölcsönössé válhat, és ebből nem csupán művészi reveláció, de társadalmi aktus is származik. A fotósnak nyújtott élményt megsokszorozza az az oldott meghittség, amivel a szórványban élő, többnyire magára utalt ember fogadja az ő sorsára, életkörülményeire, sajátos helyzetére nyitott, vele együttérezni látszó fotográfust, akivel el lehet diskurálni mind a világ folyásáról, mind a szűkebb otthon emlékezetéről, sajátos viszonyairól. A szórványban, a közösségi képi élmény mellett megnövekszik a személyes helyzetek, sorsok, profilok, környezet makrózásának a fontossága, hatványozottabban érvényesül a pars pro toto (részekben a teljesség) elve s még inkább a gyakorlata. A fotográfus pedig, ha vérbeli profi és ad valamit a szakma erkölcsére, úgy érzi, hogy e kölcsönös egymásratalálásban időben visszatérő, folyamatos kötelezettséget is vállalt azért a szakadozott, szüntelen befolyásolásnak és változásnak kitett valóságért, amit a szórványban tapasztalt. A „tettes visszatér a tett színhelyére" szindróma ezúttal talán még a szokottnál is jobban működik – bizonyítja ezt a HMKK-fotótáborok rendszeres, már-már intézményessé váló szórvány-missziója Moldvában és Szeben környékén, de értelemszerűen ide vágnak a Szászföld határán fekvő Homoród-mentén megismételt fotográfusi portyák is.

Fogadókészség

A szórvány iránti érdeklődés, a megérteni és segíteni vágyás a mérlegnek csupán az egyik, bár fontos serpenyője. A székelyföldi fotósok Szebenre és környékére hangolását döntő mértékben meghatározta az a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda, amelynek létesítését a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesület szorgalmazta s tette lehetővé 2006. március 11-én. Alig telt bele egy év, s az irodának – jó helyzetfelismeréssel – sikerült maga mellé állítania a hargitai fotótábor tekintélyessé váló intézményét. Az együttműködés azóta is folyamatos és példamutató közöttük, s az évek folyamán olyan gazdag bizonyító anyag gyűlt össze a fotográfusok munkája révén, annyi közvetlen emberi kapcsolat szövődött a konkrét helyszíneken a szórványlét egyszemélyi vagy kis csoportos szereplőivel, hogy mindkét részről elérkezettnek látták az időt egy reprezentatív album megjelentetésére.

A Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda – mindenese, Serfőző Levente nemrég kapott magas anyaországi kitüntetést áldozatos kitartásáért – munkamódszerére jellemző, hogy szorosan együttműködik a magyar szórvány életében kulcsszerepet játszó helyi értelmiségiekkel, animátorokkal, szervezőkkel, véleményformálókkal. De ugyanilyen széles együttműködési hálózatban foglalkoztatja és látja vendégül az erdélyi magyar művelődés különböző professzionális intézményeit; ennek sarkalatos pontjaként, minden évben megszervezi az Ars Hungarica elnevezésű szebeni magyar kulturális fesztivált, illetve a nyári eseményként életre hívott Hungarikum Hétvégéket. Mindezekről és az ezekhez kapcsolódó rendezvényekről jól szerkesztett, rendszeresen frissített, kitekintő kétnyelvű honlap tájékoztat, betöltve ugyanakkor szervező-mozgósító funkcióit is. (Példamutató módon, a honlap szerkesztői fontosnak tartották az interneten teljességében elérhetővé tenni Vámszer Géza Oltszakadátról készített monográfiáját, amely így legendából és puszta hivatkozásból kézzelfogható valósággá lépett elő.)

Nem véletlen, hogy a soron lévő medgyesi táborozás ötletgazdája éppen a térség egyik vallási vezetője. Babota Tibor szentszéki tanácsos, a medgyesi Szeplőtlen Fogantatás Római Katolikus Plébánia képviselője győzte meg a fotográfusokat arról, hogy a szebeni térség magyarságáról alkotott kép nem lenne teljes a medgyesi részek mellőzésével. A Szakadát megállapításaitól kezdve egészen máig a szórványkérdés szakirodalmában döntő szerepet tulajdonítanak az asszimilációs folyamatok lelassításában a vallásnak és az iskolának. Ezek azok az intézmények, melyek ha leépülnek, egyúttal a szórvány felmorzsolódása is beindul, s átrajzolódnak terjedésének földrajzi határai.

Szórványviták értelme: szigetek és tengerek

A biztonságos hajózáshoz elengedhetetlenek a jó és pontos térképek. Ugyanígy nem nélkülözhetjük a kisebbségpolitikában a szórvány kérdésében való tisztánlátást.

Vámszer Géza nem mulasztja el felhívni a figyelmet, hogy a problémákról politika mentesen, tárgyilagosan, csupán tudományos szempontok alapján kell tárgyalni a szórványok múltját és jelenét. Hiszen a szórványlét nem csupán egyik vagy másik nép kiváltsága – egyazon országon belül bármelyik államalkotó többségi nép ugyancsak kerülhet olyan sajátos helyzetbe, amelyben nemzeti karaktere elsorvad, öntudata megfakul, asszimilálódik szűkebb környezetéhez. „Érdekes lenne például kikutatni – szögezi le könyve előszavának végén Vámszer –, hogy a Székelyföldön miért magyarosodtak el rövid száz év alatt azok a román pásztorcsaládok, amelyek mintegy kétszáz évvel ezelőtt húzódtak és telepedtek le ottan? Vagy miként tudták máshol a szegény román jobbágytömegek felszívni a jobb sorsban élő magyar és szász elemeket? Vagy a szász városokban miért találunk aránylag sok magyar nevű szász polgárt és értelmiségit? Viszont a magyar városokban miért annyi német hangzású magyar családnevet? Ha ezeket a kérdéseket tárgyilagosan kikutattuk és megválaszoltuk, akkor román és szász testvéreinkkel inkább mosolyogva, mint gyűlölködve fogjuk majd egyszer megállapítani, hogy itt Erdélyben oly nagymérvű volt hajdanában a három nép természetes, azaz erőszak nélküli összekeveredése, hogy ez a vérségi rokonság és az ezeréves együttélés már őszintébb testvérekké tehetett volna bennünket."

E természetes, ám némileg naív elmefuttatást mára már felváltotta a sokirányú, minden politikai-társadalmi-gazdasági-kulturális összetevőre kiterjedő körültekintés. Korszakváltó dokumentumnak tekinti a szórványvizsgálat Vetési László lelkipásztor vallástanárnak, szórványkutatónak azt a sokat idézett és érdemes vitaalapnak bizonyult tanulmányát, mely a Magyar Kisebbség c. folyóirat e kérdésnek szentelt tematikus számában (2000 / 2. sz.) vitaindítóként jelent meg. A szöveg körül lezajlott viták, a pontosítások, kiegészítések és vitatott passzusok az azóta eltelt több mint egy évtizedben nem csak a kutatás dimenzióit tágították, de felszínre hoztak - az etikai felelősség kérdése mellett - egy sor politikai és jogi problémát is, amelyek megoldása nélkül a szórványok kérdése megreked a jóindulatú szándékok és a morális erőfeszítések szintjén.

Nem árt néhány gondolatot máris kiemelni a Vetési tanulmány zárókövetkeztetései közül:

»Nagy baj, hogy nálunk a szórványnak nevezett nyelvi peremhelyzet leginkább mitikus kategória. Az elmúlt évtizedek szórvány- sorstragédiáit még növelte, hogy több jelentősebb beszédmód és irány alakult ki, követte egymást, ha nem is párhuzamosan, de mindenképpen jelenség szinten: a szigorúan tudományos, a cselekvően szórványmentő, és a profetikusan mitikus, nemzethalálosan populista, az erőteljesen érzelmi töltetű, sőt misztikus. A baj ott volt, hogy a mindennapi életben e beszédmódok váltakozásaikban nem mindig egészítették ki egymást. Megjelenik ez a sajtóban, közírásban, az egyházi nyelvezetben, az olcsó zsurnalizmusban is. Sajnos bebizonyosodott, hogy ez már sem a figyelemfelkeltést, sem a támogatási hátteret nem szolgálja.

»A szórványban minden szervezési kérdést a rendszerességnek, tervszerűségnek, átmenetiségnek, a gazdaságosságnak és ésszerűségnek, felügyeletgyakorlásnak és fegyelemnek kell meghatároznia. A csak a jelenlegi helyzetben tervezőnek és mentőnek csalódnia kell, mert nem is túlságosan hosszú távon teljes leértékelődésnek, önbizalomvesztésnek, az etnicitás értékvesztésének vagyunk tanúi.

»A peremközösségek megmentésében kiemelkedő szerepe van a közösségeket összegyűjtő, a látványos, rendezvényközpontú munkának, szobroknak, avatásoknak, a szó legjobb értelmében vett fesztivizmusnak. Az ünnepnapok, a találkozások és együttlétek erőt, értéket és tartalmat adnak a hétköznapok túléléseihez. De az építő-munka mellett és nem helyett. De tudomásul kell vennünk azt is, hogy tervszerűen számba kell venni a mindennapok tennivalóit az oktatásban, művelődésben, egyházi szolgálatban, értékmentésben. A szórványmunka naponta végzett önfeláldozás, és mentésüket is csak a napi érettük fáradozók önfeladó munkája hitelesíti."

Oda kell figyelnünk viszont Bodó Barna megjegyzésére is, aki a temesvári székhelyű Szórvány-Diaszpóra Alapítvány vezetőjeként, az erkölcsi vétetésű szempontoknál meghatározóbbaknak tartja a politikai-jogi leszabályozásokat – olyanokat, melyeket az élet már másutt is igazolt. Jövőtervezés és bűnbánat c. vitacikkét ezzel zárja (Magyar Kisebbség, 2000/3. sz.): „Beszélünk beolvadásról, nyelvcseréről, halmozottan hátrányos helyzetről, veszélyeztetettségről, csökkent önértékelésről – szinte mindenről beszélünk a szórvány kapcsán, csak a nyelvhatárokról nem. Érthetetlenül. Tudjuk, mert a pozitív példák között gyakran idézgetjük, hogy Svájcban a rétoromán nyelvi közösség évszázadok óta tartani képes magát, pedig lélekszáma alig haladja meg a félszázezer főt. Egy ekkora közösség a romániai gyakorlatnak megfelelően néhány évtized alatt nyelvet vált, maximum külön eredettudatát őrzi meg. Kérdés: mi biztosítja a megmaradást Svájcban, mi az a külön elem, ami megvédi a közösséget a környező németség etnikai nyomásától? Mert nem a svájci etnikai tolerancia védi meg őket – ha ott egyáltalán szokás erről regélni. A svájci francia, ha Genfből Zürichbe költözik, akkor új lakóhelyén gyermekét kötelező módon német iskolába íratja, annak ellenére, hogy a városban van francia iskola. Csakhogy ez kizárólag a külföldiek számára létezik. Zürich német kanton, s aki ide telepszik, annak számolnia kell ezzel. Aki tehát a rétorománok közé költözik, ebben a közösségben nyelvileg is alkalmazkodnia kell, bármilyen kicsiny és jelentéktelen szám szerint a rétoromán közösség. A nyelvhatárokat Svájcban törvényileg védik, nem az úgynevezett tolerancia biztosítja az etnikai békét, hanem a megfelelő  törvények. Ezt tudomásul kell venni és ki kell mondani. Ha nem tesszük, akkor továbbra is marad a morális hozzáállás. Mindaddig, amíg el nem fogyunk. Végérvényesen.”

Nyilvánvaló, hogy ebben az összefüggésben a fotótáborok társadalmi figyelmének kiterjesztése a szórványra, közösségi élménnyé transzponálása csak egy lehet a sok, hasonló irányba mutató cselekvési lehetőségekből. A székelyföldi fotográfusok nem is ámítják magukat azzal, hogy kiszállásaikkal, törődésükkel megoldják a szórvány-kérdés gordiuszi csomóját. Azt az univerzális, konstruktív elvet követik tetteikben, hogy ha az ember valamit megtehet, azt ne halogassa megtenni és ne hárítsa másra. Ez a mindenkori hajózás Szküllái és Kharübdiszei közötti eligazodásának az egyetlen érvényes filozófiája.

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2013. március 31.

A csapatokról

Mivel elemzésünk csapatmunkában elindított, de egyéni alkotómunkán nyugvó eseményekről tett említést, nem érdektelen megismerkedni a fotótáborok csapataival, a résztvevő alkotókkal.

A vízaknai táborozás (2007) résztvevői:

Ádám Gyula (Csíkszereda), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Czire Alpár (Székelykeresztúr), Danis János (Gödöllő), Erdély Bálint Előd (Székelyudvarhely), Labancz István (Csíkszereda), Szabó Attila (Csíkszereda), Szentes Zágon (Kolozsvár), Vitos Hajnal (Csíkszereda). Tárlat: Vízakna fényei - 2007: augusztus, Vízakna; november, Bukarest.

A Nagyszeben és környéke táborozás (2011) résztvevői:

Ádám Gyula, a tábor művészeti vezetője (Csíkszereda), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Magyari Hunor (Székelyudvarhely), Szentes Zágon (Kolozsvár), Szőcs Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda), Molnár Attila (Csíkszereda) és Márton Ildikó (Csíkszereda). Tárlat: 2011: Nagyszeben, Ars Hungarica fesztivál; 2012: Csíkszereda, Megyeháza Galéria; Marosvásárhely, Bernády-ház; Medgyes, Millennium-ház.

A Medgyes és környéke táborozás (2013) meghívottjai:

Ádám Gyula (Csíkszereda), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Kovács László Attila  (Sepsiszentgyörgy), Szentes Zágon (Kolozsvár), Szőcs Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda), Molnár Attila (Csíkszereda), Márton Ildikó (Csíkszereda), Arany Ferenc (Nagyszeben).