Valós vagy elképzelt? A Trianon-traumáról kérdeztük Egry Gábor történészt

Hogyan alakult ki az a Trianon-trauma, amely napjainkban magától értetődőnek tűnik a magyar társadalomban? Hogyan élték meg a különböző kistérségek hétköznapi emberei az ország feldarabolását, mennyire volt valójában traumatikus számukra ez a történelmi pillanat? A témában folytatott kutatás eddigi eredményeiről Egry Gábor történésszel, a Politikatörténeti Intézet főigazgatójával beszélgettünk.

A Trianon-trauma, ahogy ezt használják a közbeszédben, nem társadalomtörténeti jelenség, hanem utólagosan létrehozott társadalmi normarendszer –mondta egy rádióműsorban, amelyben a trianoni békeszerződéshez való viszonyulásról beszél. Ezt hogyan értelmezzük?

Amikor Trianon-traumáról beszélünk, például arról, hogy máig tartó hatása van, amelyet helyre kellene hozni, akkor úgy említjük ezt, mint egy tapasztalatot. Ez egybevág azzal, amit a traumáról gondolunk, hogy egy tapasztalathoz, eseményhez kötődik. A Trianon-trauma tehát azt feltételezi, hogy a magyar nemzet tagjai nagyjából azonos módon érintettek az által, ami történt 1918 után Magyarországgal. Ezzel szemben, ha feltesszük a kérdést, hogy 1919-ben és utána az embereknek volt-e ilyen általános tapasztalata és érzése, akkor a válasz az lesz, hogy nem. Leszögezném, hogy voltak sokan, akik ilyen tapasztalattal rendelkeztek, de az nem igaz, hogy mindenki hasonló módon élte meg a változást, sőt.

Az, hogy ma mégis traumáról beszélünk, leginkább azzal függ össze, hogy a politika számára ez egy mozgósítási lehetőséget jelentett, 1919-től kezdve a közbeszédet és nyilvánosságot egy irredenta propaganda uralta, amely szenvedésként jelenítette meg a történteket. Ez a mindennapokba is betolakodott, nemcsak rendezvények, szobrok formájában, hanem úgy, hogy egy kávézóban lehet, hogy nagy-magyarországos hamutartót kapott az ember, vagy a trafikban ilyen ceruzát, az újságban irredenta rajzokkal, karikatúrákkal találkozott.

A levéltári források alapján ugyanakkor Romániában több ezren voltak, akik vagy folyamatosan szolgálatban álltak, vagy hamarosan visszatértek oda, legyen szó postáról vagy a közigazgatásról, bíróságokról. Éltek olyanok is, akiket nem érintett a változás a hatóságokkal való viszonyban, a mikrovilágokban tehát messze nem voltak traumatikusak a változások, Magyarországon pedig sokak számára túl voltak a mindennapi horizontján az elcsatolt területek.

Csakhogy éppen az, hogy ma már sem a meg próbááltatásokról, sem arról, hogy ami történt nem mindenki számára volt negatív nincsenek élő tapasztalatok, teszi lehetővé, hogy mégis élő fájdalommá válhat Trianon – ezt nevezi a szakirodalom kulturális traumának.

Egy interjúban úgy fogalmaz: „egy kataklizmaszerű átmenetből, amit eredetileg sokféleképpen éltek meg az emberek, sikerült visszamenőleg olyan jelenséget kreálni, amelyet ma már csak traumaként szabad leírni”. Trauma vagy neurózis, amivel jellemezhető a jelenség, és mi a különbség?

A trauma megélt tapasztalatból következő súlyos pszichés hatást jelent, amely sokszor elfojtásokhoz vezet, míg a neurózis ebben az esetben egyfajta utólagosan megteremtett érzékenység, aminek azonban nem tapasztalati alapja van. Ez egy pszichés állapot, amely tulajdonképpen egy nem feltétlenül létező tapasztalatot próbál meg valósnak érzékeltetni – ebből is következhetnek szociálpszichológiai problémák.

Visszatérve a politikához: milyen következményekkel járt az, hogy a Rákosi- és Kádár-korszak viszonyulása megváltozott a trianoni békeszerződéssel szemben?

A hallgatás segítheti azt, hogy egy későbbi időszak a fel nem tárt tények, el nem mondott történetek helyett egy másik történetet jelenítsen meg. A Kádár-korszakban abban a hangnemben nem beszéltek a trianoni traumáról, az első világháború következményeiről sem, ahogyan azt ma teszik. Bár túlzás azt állítani, hogy egyáltalán nem foglalkoztak politikai szinten és a történetírásban sem a témával, viszont a rendszerváltás nyomán a korábbi időszak megközelítése is érvényét vesztette.

Kilenc kistérségben vizsgálják, hogy „a különféle helyi közösségek hányféle módon élték meg a Monarchia szétesését, és miként alkalmazkodtak a helyén létrejött nemzetállamokhoz”. Milyen következtetésekről lehet beszámolni most?

A kutatás során megpróbáljuk az államot és változásait megvizsgálni az első világháború alatt és a következő évtizedben, mindezt helyi szinten is, ezt követi majd a helyi társadalmakon belüli változások vizsgálata. Majd foglalkozunk az etnicitás és nemzetségi probléma kérdésével, majd azzal, hogy a helyi diskurzusok miként viszonyulnak a nagy, nemzeti szinten érvényes diskurzusokhoz.

Az állam kapcsán leginkább azt próbáljuk megragadni, hogy az állam működése a társadalomhoz való viszonyában hogyan változott, és itt már eleve világos választóvonal van az Osztrák-Magyar Monarchia két fele között. Izgalmas változásokat figyelhetünk meg az állam szerepének kiterjedésében, az egyik leglátványosabb változás pedig a középosztályi radikalizálódás: a háborús megpróbáltatások számukra jelentik a traumát, hiszen sokat veszítenek korábbi pozíciójukhoz képest. Ez vezet a radikalizálódásukhoz, amelynek a következménye lesz a forradalom.

Vannak történetek, amelyek jól elmondják, hogy mi is történt akkoriban, például az iskolai rendszerben. Romániában érdekes jelenség tapasztalható ekkor: amikor átveszik az országrészt, nincsenek megfelelő embereik, ezért sokáig kisebbségi embereket alkalmaznak elsősorban az elemi oktatásban. Találkoztam olyan tanítónő esetével, aki 1923-ban azt kérvényezte, hogy Máramarosszigeten egy ottani, még működő magyar tannyelvű iskolába nevezzék ki – a tanfelügyelőségen azt mondták, hogy ott már nincs kisebbségi oktatás, de az ilyen tapasztalt tanerőre szükség volna, ezért ugyanott, de egy falusi iskolába neveznék őt ki. A cél tehát, hogy nem akarják eltávolítani, sőt, meg akarják tartani őt. A tapasztalat az, hogy a tanítónő 1916-ban vagy 17-ben jött ki a tanítóképzőből, és utána kisegítő tanító volt, amikor az iskolarendszert a leromlás jellemezte, de őt mégis jobb tanerőnek látták, mint azokat a román anyanyelvűeket, akiket valamilyen gyorskurzussal képeztek ki. Ez nem egyszeri eset egyébként.

További személyes levelezések és más dokumentumok erősítik az állítást, hogy nem homogén, ahogyan az emberek megélték az impériumváltást. Milyen példákat emelne ki az eddigi kutatásokból?

Vannak dokumentumok, amelyek elvben személyes történeteket mondanak el, de évtizedekkel később születnek. 1939-ből egy dokumentumot hozok fel példának, amelynek a címe is arról szól, hogyan szolgálta valaki a magyarságot a Csehszlovákia által elrabolt területeken. Ebben sokféle megpróbáltatást leír az illető, de ha figyelmesen olvassuk, előbukkannak apró, de jól érzékelhető önellentmondások. Ennek a szövegnek az állítása, hogy őt folyamatosan vegzálják a csehszlovák hatóságok, de amikor 1923-ban szlovák nyelvvizsgára megy, akkor le tud vizsgázni, noha állítása szerint nem tudott szlovákul. Három-négy bekezdéssel később arról ír, hogy a tanfelügyelőség megbízta az 1918 előtti iratok rendezésével, itt pedig már ő is érzi, hogy ellentmondás van aközött, hogy ki akarták rúgni, mert nem tud szlovákul, de nyelvvizsgázott, majd alkalmazták ezért elkezdi magyarázni, hogy csak a magyar tudása miatt vették fel – miközben ha az ember megnézi a települést, akkor kiderül, hogy a mindennapokban magyarul és szlovákul is beszéltek ott, akkoriban.

Van másik típusa is a szövegeknek, amikor a szöveg születése azonosítható traumaként: erre példa egy 1938-as szöveg, amelyben egy csíkmadéfalvi vasutas kérvényt írt Imrédy Béla magyar miniszterelnöknek. Őt a királyi diktatúrában kirúgják a vasúttól, ezért ez egy tragikus hangvételű szöveg. Az ember egyfelől elmondja, hogy milyen sanyarú sorsa van – és ez kétségtelenül igaz is, hiszen éppen kirúgták –, de közben azt is leírja, hogy őt 1917-ben helyezték az állomásra, azóta senki nem abajgatta és most bocsátották el. Tehát húsz évig ott szolgált, magyar, és ebből nem volt baja.

Mit gondol, hogyan volna érdemes ma kezelni a trianoni békeszerződést, különösen a román centenárium évében? Hogyan járulhat hozzá ehhez az önök kutatása?

Az egyik szempont a párbeszéd volna, amelynek van tere. Ebben az évben ennek talán kevésbé láttuk a lehetőségét, hiszen olyan szerencsétlen események történtek, minthogy Ioan-Aurel Pop, a Román Tudományos Akadémia későbbi elnöke megtámadott egy budapesti kutatócsoportot, szemmel láthatóan nem pontos információk alapján.

De van törésvonal a román történetírásban is, sokan ezzel az időszakkal foglalkoznak és ha tetszik, akkor revizionizmust is képviselnek ezzel a nagyon emelkedett nemzeti történettel szemben – ez egy működő párbeszéd, legfennebb nem olyan látványos, mintha az akadémiák elnökei beszélgetnének.

A másik, ami konkrétabban illeti a mi kutatásunkat, azt gondolom, hogy a helyi szint kínálhat egy utat, amelyen megkerülhetjük ezt a problémát: helyben sok tapasztalat gyűlt fel, ezek jelentős része pedig egyáltalán nem illeszkedik ahhoz, amiről centenáriumi években szoktunk beszélni. Ezek a tapasztalatok elsősorban nem arról szólnak, hogy megalakult a Nemzeti Tanács, kitűztük a román lobogót és utána átvettük a városházát, hanem a bizonytalanságról, fosztogatásokról, az ellátás, élelmiszerek hiányáról, arról, hogy nincs tanár, aki elmenjen tanítani. Miközben az elképzelés Nagy-Romániáról, egy hosszú, több száz éves történelmi vágy beteljesüléséről azt feltételezné, hogy az emberek lelkesen tenni fognak az országért – ehhez képest sok tapasztalat azt mutatja, hogy teljesen más motiválta az embereket. Az volna fontos, hogy másféle emlékezetet mutassunk fel, amelynek nem az állna fókuszában, hogy ki kit győzött le, hanem hogy mi történt velük mint közösségekkel.

Címlapi illusztrációnk: Magyar irredenta képeslap az 1923-as újévre

Kapcsolódók

Kimaradt?