1956 Romániában egy nagyon mély, rendszerszintű átalakulás volt. A román kommunista rendszer átállt egy nemzetibb vonalra, és ez sokkal elfogadhatóbbá tette a román tömegek számára. Ez volt ez egyik fő oka annak, hogy noha Romániában nem volt forradalom 1956-ban, hozzávetőleg ugyanannyi embert börtönöznek be az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, mint Magyarországon. Az 1956-os események erdélyi következményeiről tart előadássorozatot 30. és október 5. között Erdélyben Stefano Bottoni, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Az első, sepsiszentgyörgyi rendezvény után készült az alábbi interjú.

Előadásában többször említette a „haladó hagyományokat”. Mit fed ez a kifejezés?

Az úgynevezett haladó hagyományok ápolása olyan nyelvi konstrukció volt, amivel az erdélyi magyar értelmiség, a negyvenes évek végén és főleg az ötvenes évek közepén át tudta hidalni azt a problémát, hogy miként lehet politikailag integrálódni az új román kommunista rendszerbe anélkül, hogy az erdélyi magyarság feladná nemzeti önazonosságát, nyelvét és kulturális hagyományait. Ezért találták ki és használták fel ezt a konstrukciót. A múltat be lehet mutatni, dicsőíteni lehet, és tovább lehet vinni akár a képzőművészetben, akár a köztéri emlékezetben, ha valamennyire kötődik a „progresszív hagyományokhoz”, tehát hozzájárul a társadalom szocialista átalakításához. Erre kitűnő példák olyan tudósok, mint például a Bolyaiak Marosvásárhelyen, akikről be tudták bizonyítani, hogy azért nagyon fontos a szellemiségüknek a megőrzése és továbbvitele, mert a XIX. században aktívan hozzájárultak a haladáshoz, tehát egyfajta proto-szocialista szerepet töltöttek be. Ez a valóságnak egy tudatos torzítása volt, de szükséges ahhoz, hogy a hivatalos hatalom elfogadja ezt az új panteont. Így születhetett 1955, 1956, 1957 környékén viszonylag sok magyar jellegű kezdeményezés, például iskolák átnevezése vagy szobrok emelése. A helyi magyar kommunista elit, nemcsak a Magyar Autonóm Tartományban, hanem Erdély-szerte, rájött arra, hogy úgy tud magyar ügyeket felkarolni, ha azokat megfelelő ideológiai köntösbe csomagolja.

Tehát ez egy címke volt.

Címke volt, igen, amit szinte bármire rá lehetett ragasztani, és bátran hozzá is nyúltak ehhez az eszközhöz.

Előadása címe 1956 Romániában. Forradalom nélküli megtorlás mint államépítése stratégia. Hogyan írható le mégis mindaz, ami Romániában történt ’56 őszén? Van erre Ön szerint megfelelő gyűjtőszó?

Egy többéves folyamatot érdemes vizsgálni, amely ’56 őszén indul és a hatvanas évek elején ér véget. Azt mondanám, hogy egy nagyon mély, rendszerszintű átalakulás volt. ’56 beindította a későbbi nemzeti kommunista formát öltő rendszer kiépítését, amivel a román kommunista rendszer kivetkőzte magából a korábbi szovjet jelleget, illetve a Szovjetunióhoz való nagyon szervilis viszonyulását, és kialakított egy önálló kül- és belpolitikai arculatot. Ez az arculat érdekes módon megtartotta a szovjet szisztéma legbrutálisabb elemeit –  a láger- és börtönrendszert, a nagyon durva állami, fizikai és lelki erőszaknak a módszereit, mondhatni egészen az 1989-es forradalomig –, ugyanakkor átállta egy nemzetibb vonalra, és ez sokkal elfogadhatóbbá tette a román tömegek számára. A rendszer a románok tömegei számára viszonylag idegen maradt az ötvenes években. Tudjuk, hogy nemcsak azt terjesztették, ami evidencia volt, hogy a szovjetek hozták be a rendszert Romániába, hanem hogy tulajdonképpen olyan népcsoportok, mint a zsidók vagy a magyarok. Itt arra utaltak, hogy a zsidók és a magyarok felülreprezentáltak voltak a párt és a vezetőtestületek összetételében egészen az ötvenes évekig. Gyakorlatilag az ‘56 utáni folyamattal – ami egy nagyon összetett államépítési folyamatot képezett – a román vezetés a magáévá tudta tenni ezt az országot. ’56 után megváltoznak a rendszer előfeltételei. A brutális erőszaknak az alkalmazása megmarad, de egészen más legitimációs eszközökhöz kell nyúlnia a román vezetésnek, és meg is teszi. Hozzányúl például a román történelmi kánonhoz, újraértelmezi a román történelmet. Az 1859-es „kis egyesülés”, illetve az 1918-as “nagy egyesülés” olyan szimbólumokká válnak, amiket meg kell ünnepelni. Új ideológiai tétel, hogy Románia nemzetállam, és hogy alapvetően a románok állama, ahol élnek ugyan egyéb nemzetiségek is, de ezek az “együttélő nemzetiségek” nem alkothatnak különálló kulturális és politikai tényezőt. Ezt a tételt Ceausescu alatt látunk teljesen kibontakozni, de már ott van Gheorghiu Dej éveiben is. Ez az ötvenhatos forradalom legfőbb hatása: meg kell szűnnie, és meg is szüntetik azt a fajta különállást, ami például a magyar kulturális életet vagy a Magyar oktatási rendszert jellemezte Erdélyben 1945 után.

Ugyanakkor az előadásában utalt arra, hogy már 1953-tól kezdtek visszavenni bizonyos jogokat a magyaroktól. Beszélhetünk-e tehát ebben a tekintetben törésként ’56-ról?

’56 abban jelentett óriási törést, hogy addig a pillanatig a magyar kérdés nem volt elsősorban állambiztonsági probléma. 1956 után a titkosrendőrség vezetői egymás között arról beszélnek, hogy itt van egy magyar probléma, akár Székelyföld, akár Kolozsvár, akár a magyar értelmiség rosszul bizonyított, nem volt lojális. Felkapják azokat az ügyeket, ahol elégedetlenség mutatható ki, noha ez az elégedetlenség soha nem öltötte nyílt tiltakozás formáját, nem voltak utcai tüntetések, nem volt komolyabb röpcédulázás, nem voltak atrocitások, nem voltak olyan erőszakos cselekmények, amelyektől a rendszer komolyan félhetett volna. De minden ilyen apró elégedetlenséget egy csokorba szednek, és megalkotják az új képletet, amelyben a magyarok – és a magyar elit elsősorban, amelyet korábban a rendszer felkarolt – nem volt eléggé lojális, tehát változtatni kell ezen a politikán, mert úgy tűnik, hogy nem hozta a várt eredményeket.

Magyarán ’56 ürügy volt.

Ürügy volt, egyrészt egy nagyon komoly és drámai tisztogatásra, több tízezer bebörtönzéssel, tízezernél több bírósági ítélettel és rengeteg emberi szenvedéssel, másrészt egy rendszerszintű átalakulást idézett elő. Persze elképzelhető, hogy a hatalom a magyar forradalom nélkül is hozzányúlt volna bizonyos kérdésekhez, de az biztos, hogy a magyar forradalom ezeket a folyamatokat egyrészt felgyorsította, mert aktuálissá tette, másrészt a magyar forradalom miatt sokkal drámaibb méreteket öltöttek, mert a román hatalmat félelem fogta el. Mint tudjuk, 1956 őszén Bukarest mindent megtett azért, hogy a magyar forradalmat végül is letörjék a szovjetek. Aktívan támogatták a második szovjet bevonulást, befogadták a Nagy Imre-csoportot, és őrizték, amíg ki nem szolgáltatták 1958 őszén Magyarországnak. Ami még fontosabb, hogy Gheorghiu Dej folyamatosan éreztette a Kádár-rendszerrel, és Kádár Jánossal személyesen, hogy a magyar vezetés felelős azért, ami 1956-ban történt, és hogy nem fogják engedni, hogy valami hasonló történjen még egyszer Magyarországon vagy Romániában. Ezzel Dej összekötötte a két országnak a sorsát, és aktívan befolyásolta a két országban paradox módon párhuzamosan zajló megtorlásoknak a menetét. Ez a nagyon érdekes történészi szemmel, hogy 1957–59-ben párhuzamosan zajlik Magyarországon és Romániában az ötvenhathoz köthető ügyek kivizsgálása, és hogy Romániában politikai okok miatt körülbelül ugyanannyi embert börtönöznek be, mint Magyarországon. Azzal az alapvető különbséggel persze, hogy Romániában nem volt forradalom.

Beszéljünk röviden a megtorlás méreteiről. Akadt például olyan általános iskolai tanár, akit azért tartóztattak le és ítéltek több év börtönre, mert az egyik diákja írt egy „forradalmi” verset, és ő nem jelentette fel. Miért tartotta fontosnak a rendszer, hogy ennyire piszlicsáré ügyeknek is utánamenjen?

Magyarországon már 1953-ban, amikor megalakul a Nagy Imre-kormány, egyelőre a hatalmon belül létrejön egy nagyon erős, nevezzük úgy, párbeszéd. Tehát vannak különböző álláspontok a jövőt, a szocializmust illetően, és ezeket az álláspontokat egyre markánsabban képviselik különféle politikai csoportok: a reformerek és az ortodoxok, tehát a Nagy Imre féle vonal és a Rákosi Mátyás féle vonal. Lengyelországban, sőt a Szovjetunióban is hasonló fejlemények zajlanak, utóbbiban nagyon összetett mátrixban. Ezzel szemben Romániában ilyesmi nem történik. 1956-ban, a Szovjet Kommunista Párt XX. Kongresszusa után úgy tűnik, hogy Romániában is el kell indulnia valamilyen vitának. Gheorghiu Dej, aki az ötvenes évek elejétől egyedül uralta a pártot, Sztálin mintájára, rettenetesen fél ezektől a vitáktól, és minden konfrontációt és minden kivizsgálást el akar kerülni, mert azt sejti, hogy az ő szerepét is firtatni fogják az ötvenes évek elején történt törvénytelenségek vagy szabálytalanságok kapcsán. És Dej csírájukban elfojtja a vitákat. Például az írószövetség kongresszusán van egy botrány, amikor egy író szabadságért kiált, és nagyon komolyan kritizálja a pártvezetést. A Politikai Bizottságban is több tag követeli a régi ügyeknek a kivizsgálását, egy új vonalat. 1953 áprilisában vagyunk, és nagyon jól látni, hogy Dej pár nap alatt ezt belső lázadást letöri. Tehát érthető az ő szempontjából, hogy amikor Magyarországon kitör a forradalom, és 24 óra alatt összeomlik az államhatalom, erre a leggyorsabban és a legdrasztikusabban kell reagálni. Azonnal lezárják a határokat, és hírblokádot vezetnek be. Természetesen ott van a Magyar Rádió és a Szabad Európa Rádió, tehát teljesen nem tudják lezárni ezeket az információs csatornákat, de próbálnak a lehető legkevesebbet beszélni Magyarországról, a forradalomról, és amikor megteszik, október 26-27-én, már be van keretezve a történet. A történet kerete pedig, ami nagyon fontos a román közvélemény számára, a következő: Budapesten ellenforradalmi bandák elindítottak egy katonai puccsot, ami nagyon komoly revansista, irredenta követelésekkel áll elő.

Ez a plusz a magyarországi narratívához képest: az irredenta elem.

Igen, és ez nagyon komoly plusz, mert a román tömegeket így próbálják – némi sikerrel, azt kell mondanom – befolyásolni. Több különmegbízott titokban Budapestre utazik a forradalom napjaiban. Walter Roman (Petre Roman későbbi miniszterelnöknek az apja) kitűnően tud magyarul, úgy mozog, mint hal a vízben, tájékozódik, és úgy jön vissza Bukarestbe október végén, illetve azt adja elő a következő PB-ülésen, hogy nagyon komoly nacionalista probléma van a forradalom kapcsán, mert azt hallotta valakitől, hogy „Erdélyt vissza!”. Na, most minden forradalmi csoport programját feldolgozták történészek, és rengeteg, akár későbbi kivizsgálás anyaga is rendelkezésre áll, tehát tudjuk, hogy Erdély és a határok problematikája teljesen marginális volt. Nem azért, mert a forradalmárok nem voltak jó magyarok, hanem mert egyszerűen más dolguk volt. Másrészt tudták, hogy ez ellenük kihasználható lenne. Van egy-két forradalmi program, vidéken, ahol a határon túli magyarok jogait követelik, de nincs határrevízió, nincs Románia letámadása, nincs semmi olyan katonai veszély, amire hivatkozni lehetett volna. Tehát ez is egy konstrukció, viszont nagyon sikeres, és ez lesz ettől kezdve az „ellenforradalom” hivatalos értékelése: egy nacionalista puccs, tehát indokolt ellene védekezni.

Mennyire tekinthető véglegesnek az, amit az erdélyi magyar értelmiség hozzáállásáról tudunk ’56 vonatkozásában?

Semmi nem végleges, mindig lappanghatnak nagyon érdekes dokumentumok, de azt gondolom, hogy az erdélyi magyar ötvenhat eseménytörténete viszonylag jól rekonstruálható, főleg a nyilvánosabb része, vagyis az értelmiségnek a ki(nem)állása. Hogy ki hogyan reagált, követhető akár a sajtóból, akár pártiratokból, akár titkosszolgálati iratokból, és ezek nagy számban rendelkezésre állnak, ha nem is teljesen nyilvánosan, de a kutatók számára, levéltárban. Amiről nagyon sok vita folyik, és ami nagyon fontos kérdés, mert visszautal egy alapvető problémára: mennyire lehet hinni az iratoknak. Kérdés, hogy mennyire valódi tényálláson alapul például a Szoboszlay Aladár és csoportjának a pere vagy a Sass Kálmán-per vagy a különböző székelyföldi városokban, főleg fiatalok ellen rendezett perek, illetve mennyire hatalmi konstrukciók ezek, ahol egy gondolatból lesz forradalmi terv, egy térképből lesz hivatalos jogi aktus, aminek az alapján aztán embereket halálra lehet ítélni, vagy be lehet börtönözni  hosszú évekre. Elképesztően súlyos következményei voltak ezeknek a pereknek, és a levéltári iratok birtokában sem feltétlenül tudjuk eldönteni, és ez a legnagyobb problémája a szakembereknek, hogy milyen mértékben tekinthető hitelesnek az a konstrukció, amit ezekben látunk. Például a Szoboszlay-per egy rendkívül szövevényes és bonyodalmas történet, és elég sok helyszínen zajlik. Nagyon jól látszik, hogy egyrészt vannak Szoboszlay Aladárnak az írásai, amelyek nagyon szépek, nagyon plasztikusak, nagyon világosak, nagyon mély gondolatokat tartalmaznak, és nagyon forradalmiak, de egy forradalmi írásból még nem lesz forradalom. Aztán ott van maga a cselekmény, tehát a hatalom szerint a Szoboszlay által szövött puccselképzelés, előbb a Bánságban, aztán a Székelyföldön, aztán bukaresti erők bevonásával. Ahogyan megy előre a történet, egyre több kérdőjel fogalmazódik meg bennünk, hogy valóban mi is történt meg abból, amit Szoboszlaynak a „kezébe adnak” mint fegyvert. Azokat a szavakat ő használja, az írásai megvannak – habár nem nagyon tudta terjeszteni –, tudjuk, hogy szeretett volna egy kereszténydemokrata pártot alapítani, keresett hozzá társakat. Azt is tudjuk, volt egy hálózatépítési kísérlete, tehát van egy tudatosság, ami megkülönbözteti a Szoboszlay-kísérletet másoktól. De hogy a forradalom napjaiban ez a csoport próbál-e bármit is tenni, vagy pedig ez már egy rosszindulatú konstrukció, azt nem tudjuk eldönteni. Ez nagy probléma, mert ha ez a hatalom konstrukciója, akkor nagyon problematikus az iratoknak a felhasználása. Azokat az iratokat akkor csak a legnagyobb körültekintéssel tudjuk használni, százezernyi lábjegyzettel és figyelmeztetéssel. Tudjuk más iratokból, hogy a Securitate el tudott ítéltetni embereket egy kitalált történet alapján, amiből semmi nem volt igaz.

Mennyire szolgáltak elrettentésül az 1956-os perek, illetve mennyire volt cél bizonyos személyeket egyszerűen kivonni a forgalomból?

Egyes perekkel teljesen egyértelműen példát akartak statuálni, például amikor a kolozsvári bolyais diákokat vagy a teológusokat ítélik el. Székelyföldön vannak olyan perek, ahol nagyon sok fiatalt ítéltek el – Sepsiszentgyörgyön, Brassóban és más városokban. Például az EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége) esetében, amely egy lazán szervezett, de eléggé népes, fiatalokból álló csoportosulás, egyértelmű a kollektív megfélemlítés szándéka. Vagy amikor egy látszólag nem politikai perben súlyosan elítélik Sántha Antalt – aki csíkszentdomokosi káplán és Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök bizalmi embere –, a pert óriási sajtókampány kíséri országszerte, akkor nyilvánvaló, hogy ez nem csak konstruált per, hanem pontos funkciója van. Ezzel szemben a Szoboszlay-per Temesváron zajlott, viszonylag „szélvédett”, erdélyi magyar szempontból periférikus helyszínen, és gyakorlatilag nem volt nyilvánossága. Ott mintha az lett volna a hatalom igyekezete, hogy ezeket az embereket eltüntesse. Ennek a pernek nincs sajtóvisszhangja, és olyannyira titkos marad az egész eljárás, hogy a mai napig sem tudjuk pontosan, hol van eltemetve az a tíz ember, akit 1958. szeptember elsején kivégeztek. A Román Kommunizmus Bűneit Kivizsgáló Intézet idén tett egy kísérletet a helyszín azonosítására, de nem sikerült nekik. Csak annyit tudunk, hogy a börtön környékén végezték ki őket, és valahol ott vannak eltemetve. Tehát itt is differenciálni kell. Nagyon érdekes, hogy ez a hatalom egyszerre nagyon brutális, és egyszerre nagyon szofisztikált tudott lenni az eszközök megválogatásában. Ezért is érdemes tanulmányozni, mert egyáltalán nem egyszerű, és nem egydimenziós történet.

Az interjú elhangzott a Bukaresti Rádió 2018. október 1-i műsorában.