Ötvenhat Erdélyben: „Az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”

Az ismert erdélyi ötvenhatosok – Csiha Kálmán, Páll Lajos vagy Páskándi Géza – mellett több ezer „hétköznapi ember” is végigjárta akkor a romániai kommunista börtönök kálváriáját, és ma már csak néhány él közülük. Egyikük Szilágyi Árpád, egykori 56-os forradalmár, aki azért keresi fel a székelyföldi iskolákat minden év októberében, hogy elmondhassa: „az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk első része.

Életrajz: Szilágyi Árpád 1932. december 17-én született Gyergyószárhegyen. Még középiskolás korában, 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója volt. Levelet írt az Irodalmi Újságnak, amelyben elkötelezte magát a forradalom mellett, november elsején pedig néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartoztatták le és hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték. Az 1958. július 14-i  szamosújvári börtönlázadás után áthelyezték a Pitești-re, az ún. átnevelő börtönbe. 1961 tavaszán, mikor a Fekete Kéz szervezet tagjait letartoztatták, ismét vád alá helyezték, mint egyik vezetőjét a szervezetnek és a kolozsvári Katonai Bíróság ezúttal 22 év börtönre ítélte. Désről szabadult 1964. július 27-én.  Az elkövetkező években Balánbányán dolgozott geológusként. 1988-ban politikai menedékjogot kapott az Egyesült Államokban, Saint Louis-ban, innen telepedett haza Csíkszeredába 2005-ben. Azóta is ott él.

Gyergyószárhegyen születtem, egy nagyon szegény székely családban. Én voltam a harmadik, legkisebb gyermek, hogy úgy mondjam, mert világra jöttemkor az ikernővérem megelőzött, ugyanis ő egy nappal hamarabb született, december 16-án. Őt Etelkának keresztelték. Volt egy bátyám is, Szilágyi Lajos, ma már sem ő, sem Etelka nincs az élők sorában.

A „kis magyar világban”- 1940 és 1944 között - végeztem el az elemi iskolát, ott a szülőfalumban. Aztán háború után szüleim tanácsára beiratkoztam a gyergyószentmiklósi gimnáziumba, ahol kijártam a gimnáziumi osztályokat. Naponta 12 kilométert tettem meg gyalog Szárhegyről az iskolába és vissza, mert más lehetőség nem volt. Esőben, hóban, szélben és napsütésben, minden nap le kellett rónom a hat kilométert odáig, és ismét hatot vissza. Nem kellett engem nógassanak, hogy tanuljak, szegény édesapám, emlékszem, már zsenge gyerekkoromban kis kapát, kis gereblyét készített nekem, mert a nagy szerszámokat nem bírtam el, és munka közben, együtt mentünk takarni, kapálni, mindig mondogatta, hogy – Ha meg akarsz szabadulni ezektől, fiam, akkor tanulnod kell. Abból a mi nehéz sorunkból kitörni másképp nem lehetett. Én ezt akkor úgy az eszembe véstem, hogy nekem többször nem kellett mondják, hogy vedd a könyvet fiam, és tanulj. Sikeresen elvégeztem a középiskolát, és érettségi után 1953-ban felvételiztem a Bolyai Tudományegyetem földrajz-geológia szakára. Azért oda, mert tanáraim közül a földrajz-történelem szakos tanáromat szerettem legjobban.

1956 októbere: „a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme”

Negyed éves földrajz-geológia szakos hallgató voltam, amikor kitört a forradalom. Az akkori sajtóból tudtunk meg mindent. Bár nem volt annyi féle újság, napilap, tévé, mint manapság, de azért jutottak át folyóiratok, és hát ott volt a Rádió. A Kossuth Rádió, a Szabad Európa Rádió hullámain érkeztek szakadatlan a hírek. Napirenden voltunk a magyarországi eseményekkel. A mi szakunk a Marianum épületében működött, ott volt a jogi egyetem is, és annak a könyvtárában volt egy rádió. Meglógtunk az órákról, és a rádió köré tömörülve hallgattuk a híreket.

De már 23-a előtt éreztük, hogy valami készülődik, valaminek történnie kell, olyan villamosság volt a levegőben, mint vihar előtt. És amiről nem tudtunk, azt megéreztük, kitaláltuk, hozzáképzeltük, hisz olyasmi történt, amire mi is vágytunk, és lelkünk legtitkosabb zugában melengettük a reményt, hogy valamikor változni fog a mi keserves életünk. Nem felejthettem el, hogy édesapáméktól még azt a kevés jószágot is elhajtották, ami volt, mert be kellett lépni a kollektívba. Írtam is egy pár röpcédulát még középiskolás koromban, hogy „Le a kollektívval”, s úgy szignáltam, hogy a „Fekete Kéz”. De nem jöttek rá, hogy én voltam.

Akkor jött a forradalom, a győzelem, hallottuk a rádióban, hogy megalakult a forradalmi kormány Nagy Imre vezetésével. És kimondhatatlanul boldogok, szinte euforikusak voltunk. De nemcsak mi, diákok. Emlékszem, hogy az utcán, ha csak egymásra pillantottak az emberek, már abból meg tudták állapítani, hogy ki tart a forradalommal, ki örül a változásnak és ki nem. Főként a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme: - Na, ugye mi meg mertük csinálni. Magyarországon győzött a forradalom! Csillogó szemmel jártak az utcán az emberek.

Én személyesen nyakig voltam a kommunistákkal, a kollektivizálás miatt, meg egyebek miatt is, hiszen az ígért jólét elmaradt, csak a nyomorúság, az ínség és a félelem volt az, amit nap, mint nap tapasztalhattunk. Arra gondoltam, hogy hátha ide is átterjed ez a tűz. Örültem, és bennem volt az óhaj, a vágy, hogy valamit én is tegyek. Mert az nem lehet, hogy én, Szilágyi Árpád, erdélyi magyar, tétlenül, ölbe tett kézzel üljek. Éreztem, hogy szétfeszít az indulat, és épp ezért 1956. október 26-án írtam egy levelet az Irodalmi Újság szerkesztőségének. Abban az időben a haladó értelmiség a Petőfi Körbe tömörült, és ennek a körnek a hetilapja volt az Irodalmi Újság. Ebben a levélben üdvözöltem a forradalmat, és leírtam, hogy annak ellenére, hogy az átkozott trianoni béke miatt nem tudok tettlegesen is részt venni benne, mert egy országhatár választ el a magyarországi forradalmár társaimtól, én pedig Erdélyben rekedtem, szívvel-lélekkel együtt érzek mindazokkal, akik magasra lobbantották a forradalom lángját.

Az „elveszett levél”

Nos, miután megírtam ezt a levelet, elpostáztam, naivul azt hittem, hogy gond nélkül meg fog érkezni rendeltetési helyére. Persze nem ez lett belőle. Úgy tűnik, hogy a magyarországi titkosrendőrség, vagy hogy mondják, az ÁVO visszaküldte a Szekuritáténak, s így bukkantak a nyomomra, annak ellenére, hogy én a levelet úgy írtam alá, hogy Rab Árpád.  Később, a vallató tiszt meg is jegyezte, hogy - Ugye azért írta alá így a levelet, hogy ezzel is kifejezze, hogy maga nem szabad? – Hát valóban ez volt a szándékom, ismertem be.

Idézet a levélből, Tófalvi Zoltán közlése:
„Kedves Szerkesztőség, drága Testvéreink!
Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban, és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolni, nem szabad anyanyelvünkön elintézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak. Nem szabad? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép és haza szeretete.
(…) Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem merünk nagyon cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták (1956) október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen. Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet.
Éljen a szabad, független és egységes Magyarország! 
Rab Árpád”

Miután megírtam a levelet, november 1-én megszerveztem, hogy vigyünk virágot, gyertyákat az ismeretlen katona sírjára (ez volt később az egyik vádpont a tárgyaláson).  Aztán  november 4-e után, a Szovjetunió földrajzáról szóló kurzuson, melyet egy orosz tanárnő, Valentyina Katzeva adott elő -  ő magyarul nem tudott, ezért a dékán, Mészáros József fordította magyarra a kurzust - , még az óra elkezdése előtt fölálltam, és egy perces néma csendet kértem az elesett forradalmárok tiszteletére. Nemcsak a diákok álltak föl, hanem a dékán és a tanárnő is, és megtörtént a megemlékezés.

Egy cellában Páskándi Gézával

1957 február 20-án tartóztattak le, hazaárulás vádjával 20 év fogságra ítéltek. Az ítélet után átvittek a szamosújvári börtönbe. Amikor a Szekuritáté udvarán betettek a dubába, egy csíkos ruhás rab ott ült már az őr mellett, s amikor  az egy pillanatra magunkra hagyott, bemutatkoztunk egymásnak. - Venczel József vagyok, a Bolyai Egyetem tanára.  A tanár urat a kommunista hatalom koholt vádak alapján tartóztatta le 1950. februárjában, tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, ebből hat évet Márton Áron püspökkel egy cellában töltött. Amikor találkoztunk, már nyolc éve ült. –Tessék mondani, hogy lehet nyolc évet kibírni a börtönben? - kérdeztem. – Hittel, barátom, az ember sok mindent túlél, válaszolta. Ez volt az első tanács, amely a fogságban töltendő életemre, az elkövetkező hosszú évekre vonatkozott. Valóban hitre volt szükség ahhoz, hogy az ember átvészelje mindazt, ami ott várt ránk.

Szamosújváron egy ideig egy cellába kerültem Páskándi Gézával, aki a filológián volt harmadéves akkor, ha jól emlékszem. Bár nem találkoztam velük, de másoktól megtudtam, hogy ott van Bartis Feri és Nagy Benci is. Így teltek az első börtönéveim.

Aztán 1958-ban lázadásra került sor a börtönben július 14-én, egy szombati nap volt.  Akkor Szamosújváron legalább 8000 rabot zsúfoltak össze a különböző méretű cellákban. Az a mondás járta, hogy többen voltunk rabok a börtönben, mint lakosok a városban. És ez a több ezer nyomorult ember, mintha szinte egyszerre kezdett volna el ordítani, dühösen tépni a rácsokat, redőnyöket, ami engedett azt ledobálták az udvarra, és közben megállás nélkül kiabálták, hogy Jos cu Gociu, jos cu Gociu (a börtön akkori igazgatója – szerk. megj.), dați pâine mai mare!

 A Szamosújvári börtön két épületből áll, az egyik jóval a Rózsa Sándor előtti időkből van, a másik, az U alakú „új” épület 1859-ből, írja is az évszámot a homlokzatán. Nos, ennek a patkó formájú épületnek a két szárában voltak a nagy cellák, 50-80 akár száz embert is bezsúfoltak egy ilyen terembe. A vécé helyett csebreket állítottak be ide, és az emberi ürülék átható szaga a nyári hőségben elviselhetetlen volt. Az iszonyú börtönkörülmények miatt indult el a tiltakozás, a kétségbeesett rabok már nem tudták tovább tűrni az embertelen bánásmódot; a kínzásnak minden lehetséges válfaját kipróbálták rajtunk. A lázadás futótűzként terjedt szét az egész börtönben.

 Gociu erősítést kért Kolozsvárról, nem tudom hány alakulatot küldtek ki, mindenesetre megszállták a börtönt, és a vezényszavak elhangzása után puskaropogást hallottunk. Először kívülről lőttek az ablakok fele, amelyekről a rabok letépték a redőnyöket, aztán celláról cellára jártak, bent az épületben is hallottam a gépfegyver zaját, mások azt mondták, hogy a cellákba is belőttek. Aztán, miután a rabok elcsendesedtek, végigjárták az épületet, és kiemelték azokat a rabokat, akikről úgy gondolták, hogy hozzájárultak a lázadás szításához.

„Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen”

Velem az történt, hogy amint a tömeg elkezdett ordítozni, és megszólalt nemsokára a börtön szirénája is, odaléptem az ablakhoz, mert szerettem volna én is látni, hogy mi folyik kint. Persze, az előírás szerint ez nem lett volna szabad, mert a parancs úgy szólt, hogy ha szirénaszót hallunk, akkor azonnal feküdjünk a földre, arccal a padlónak, vagy bújjunk az ágy alá, és ott várjuk meg, amíg a foglár engedélyezi a felállást. Ki tudta volna ezt megtenni, amikor behallatszott az ordítás, dübörgés, a géppuskaropogás. Persze, hogy tülekedés volt az ablaknál. Én voltam a legkisebb, legsoványabb, én maradtam utolsónak, és éppen akkor, amikor odaléptem az ablakhoz, kitárult a cella ajtaja, berontott az őr, és ezt ordította – Măi, studentule, ți s-a urât cu viața? Ezt mondta. Du-te înapoi sub pat.

Amikor visszajöttek a rabokért a parancsnokkal együtt, az már rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy – Unde-i studentul? Care ești, măi? Előálltam, kirepítettek a cellából a folyosóra, egymás mellett álltak a szekusok, puska a kezükben, mindenki ütött, rúgott, ahogy ért. A negyedikről a második emeletre vittek le, ott volt a börtön felcsere, aki a kezében egy szögletes vaságylábot tartott. Kivett az őrmester kezéből, Dă-mi-l pe banditul ăsta, és úgy ütött, hogy leszakadt rólam a csíkos ruha, amikor összeestem, még egyet rúgott a hasamba, és akkor elájultam. Csak annyit éreztem, hogy megfogják két lábamat, és végighúznak a padlón valahova.

Amikor magamhoz tértem, egy cellában voltam, a börtön alagsorában. Körülöttem véres, fetrengő rabok, 250 ember legalább, kik nem tudtak lábra állni a súlyos verésektől, fülük leszakítva, szemük, foguk kiverve, még a falak is tele voltak vérrel. Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen. Magam sem voltam jobb állapotban, mint cellatársaim.

Utána összeírták a rabokat. Az úgy történt, hogy bejött a börtönőr, sorra belerúgott az emberekbe, és megkérdezte – Măi banditule, din ce celulă ești? Cum te numești? Ce pedeapsă ai? Azaz hány évre vagy elítélve. Ezután a rabokat a földszinti cellákba helyezték el, körülbelül tízesével, persze nem volt ágyunk, a cellák teljesen üresek voltak. Két napig nem kaptunk enni, a verések azonban folytatódtak. Amikor a mi cellánkra került sor, én legelöl álltam, hogy minél hamarabb essek túl rajta. Kivettek és vittek a fürdőbe, ahol lefektettek egy keskeny két méter hosszú padra, rászíjaztak, és elkezdtek csépelni, először ott ütöttek, ahol értek, utána már csak a talpamat ütötték, de annyira, hogy teljesen kihasadt a bőröm, és hetekig nem tudtam aztán lábra állni.

Úgy éreztem, hogy itt a vég, itt tovább nincs, ennyi volt. Ez a felismerés plusz az a fájdalom, amit érzett az ember az ütések alatt, és az a félelem, hogy vége az életemnek, elmondhatatlan. Irtózatos lelki és testi szenvedésen mentem keresztül.

Amikor végeztek velem, azt mondták, álljak fel, az őr visszakísér a cellába. Nem tudtam felállni, négykézláb kúsztam vissza. A lépcsőnél az őr belém rúgott – ridică-te banditule. Persze, hogy nem tudtam, és így további rugdosásokkal négykézláb értem el a cellám ajtaját, és amikor megütött az áporodott  meleg, amely a cellában összezsúfolt emberi testekből áradt, rosszul lettem és elájultam.

Szamosújvárról Pitești-re

Ez történt júliusban, és novemberben összeszedték Szamosújvárról az összes hazaárulással vádolt rabot, ugyanis ez volt annak idején a legsúlyosabb vád, és ezért járt a legsúlyosabb ítélet is, kezünket-lábunkat bilincsbe verve, lánccal összekötve, beraktak egy vasúti  „dubába”. Ez úgy volt kialakítva, hogy a kis, keskeny cellákban egy 20 centis ülőke volt szerelve a falra, és vagy azon ülve, vagy lábon állva utazhatott a rab. Lefekvésre nem volt lehetőség. A mellettem lévő rekeszben egy temesvári zsidó ült, Schmerz úr, aki prosztatagyulladásban szenvedett, nem engedték ki csak naponta egyszer a vécére, minden egyéb oda folyt a cellájába, és át hozzám.

Egy vonatállomáson leszállítottak, és fedett teherautóval vittek tovább a börtönbe. A parancsnok az udvaron várt minket: Măi bandiților, ăsta este Pitești-ul, lagărul de exterminare. Véssétek jól az eszetekbe, hogy innen senki élve nem szabadul, itt fogtok elpusztulni, ti büdös banditák. Akkor tudtuk meg, hogy Pitesti-en vagyunk.

Itt kerültem össze ismét Venczel József tanár úrral és a Dobai csoportból Komáromi Józseffel, Varga Lacival, de voltak mások is, itt volt Jakab Antal, a gyulafehérvári római-katolikus szeminárium vicerektora, Márton Áron egykori titkára, akit a püspök úr letartóztatása után titkosan neveztek ki ordináriusnak, vagyis az egyházmegye kormányzójának. Aztán őt is becsukták. Itt volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke, Jakab István bácsi, az Romániai Szociáldemokrata Párt elnöke, de ide zárták be a régi román társadalom krémjét is. Egy nagy cellában voltunk, összesen vagy kilencvenen. Tábornokok a régi román hadseregből,  arisztokraták, görög-katolikus papok, Rusu Alexandru metropolita, aki magyarul is tökéletesen tudott, a resicai mozdonygyárnak az igazgatója, a Societatea Astra-Română Ploiești-i petróleumtársaságnak az elnöke. Már nem is emlékszem mindenkire.

Mért volt ez kivégző tábor? Elmondta a börtön igazgatója, hogy – Ugye, tudjátok, hogy a proletárdiktatúrának a legfontosabb eszméje az osztályellenségnek a felszámolása. Mindent el fogunk követni, hogy ne menjetek haza. A társaság kilencven százaléka ott pusztult. Elsősorban a rettenetesen gyenge élelmezés miatt betegedtek meg a rabok. Úgy hulltak, mint a legyek. Kaptunk vagy 10 deka kenyeret, két decinyi kávénak nevezett cikória lével. Ez volt a reggeli.  Délben egy fél csajkányi káposzta vagy répalevet, mellé  10 dekányi puliszka, turtoj ahogy a román cellatársak nevezték, kockára vágva. Este a déli léből még egy adag. Puliszka nélkül. Ezzel a koszttal csak fogyni lehetett és megbetegedni. Ha egyik-másik cellatársunk meghalt, akkor nem jelentettük rögtön, hanem csak 2-3 nap múlva, amikor már szaga volt a hullának, mert addig is beadták az ételadagját, és azt elosztottuk egymás között. Ehhez járult a  napi verés. Az őr bejött, rámutatott néhány emberre: - Tu,tu,tu și tu, hai afară. Gumibottal vertek. Ráfektettek egy asztalra, és ütöttek. Nem számolták, hogy ki hány ütést kap. Változó volt az adag, annak függvényében, hogy milyen kedvében volt a  foglár. Ezt az  ördögi bánásmódot nem lehetett túlélni.

Marosvásárhelyről Văcărești-re

1961 májusában jött az őr, hogy - Fă-ți bagajul. A csomagomban egy mosószappan volt és egy rongyos törülköző. Vásárhelyre vittek, a Szekuritátéra, ahol megtudtam, hogy ismét perbe fognak, éspedig azokért a kézzel írt szórólapokért, amelyeket még középiskolás koromban terjesztettem a kollektivizálás ellen, és amelyeket úgy írtam alá, hogy a Fekete Kéz.

A kihallgatás egy hónapig tartott, a vallató tiszt ezalatt tenyerének az élével a nyakamon a verőereket ütötte minden nap úgy, hogy a végére már teljesen begyulladtak, a fejem állandóan fájt, és elvesztettem a hallásom is. A bal fülemmel azóta nem hallok. Olyan kérdéseket tett fel, amelyekre tudta, hogy csak nemmel válaszolhatok. – A Cserebogár nevű szervezetről tudsz-e? - Nem. Verés. -  A Szivárvány nevű szervezetről hallottál-e? -  Nem. Újabb verés.

A tárgyaláson tudtam meg, hogy saját édesbátyámat is letartóztatták, aki akkor már könyvelő volt a szárhegyi állami gazdaságban. Kimentek hozzá a szekuritáté emberei, és elkezdték faggatni, hogy tudott-e arról, hogy én milyen röpcédulákat írogattam. Erre ő azt felelte, hogy igen, de csak miután megtörtént a dolog, ezért aztán a feljelentés kötelezettségének elmulasztása miatt letartóztatták, és bíróság elé állították őt is. Három évet kapott, és le is ülte szegény. Én államellenes fegyveres szervezkedésért még 22 évet kaptam. Velünk együtt még húsz fiatalt ítéltek el, szászrégeni és marosvásárhelyi diákokat, akik azért álltak össze, hogy a magyar iskolák erőszakos „egyesítése” ellen tiltakozzanak. Ők is a Fekete Kéz nevet használták, így keveredtem bele én a történetbe. Vásárhelyen volt a tárgyalás, a kolozsvári Katonai Bíróság ítélkezett felettünk. A hírhedt Macskási Pál vérbíró. Sok-sok évvel azután mondták nekem, hogy a Házsongárdban nyugszik. S a lánya, állítólag, Magyarországon él, még 89 előtt oda költözött.

Engem már súlyos betegként vittek el Pitești-ről, tébécés voltam, és egy erős verés után hashártyagyulladásom is lett. Miután kimondták az ítéletet, és a meglévő 20 év mellé, amiből letöltöttem négyet, még kaptam 22-t, az volt a szerencsém, hogy nem vittek vissza Pitești-re, hanem elszállítottak Désre. Egy emberséges orvosnő, látva, hogy milyen kritikus az állapotom a Văcărești-i börtönkórházba irányított.

 Betettek egy cellába, ahol olyan betegek voltak, akikről úgy gondolták, hogy azokkal már nem érdemes foglalkozni. „Incurabilii”, úgy mondták nekünk. Orvos soha nem nyitotta ránk a cellaajtót. Egy hónap leforgása alatt a tizenkettőből egyedül maradtam, aki meghalt, ágyastól, vitték el. Valószínű azért, mert más beteg nem maradt abban a cellában, úgy döntöttek, hogy „elég egészséges” vagyok, és visszaküldtek Désre. Innen szabadultam 1964 augusztus 3-án, és az említett orvosnőnek köszönhetően maradtam életben, aki szabadságát kockáztatva sztreptomicint csempészett be a börtönbe, és azzal kezelt, amíg lábra nem álltam.

„A Szekuritáté állandóan követett”

64-ben megszabadultam, hazamentem Szárhegyre, és elmentem a munkaelosztóhoz. Én, mint földrajz-geológia szakos hallgató, tanárnak készültem, és mondtam ott, hogy szeretnék tanítani. Szemberöhögtek. – Egy osztályellenségre bízzuk a kommunista ifjúság nevelését? Maga tanítani akar? A maga helye a bányában van. Balánbányára helyeztek ki, nagyon nehéz körülmények között dolgoztam.

65-ben megházasodtam, két gyerekünk lett, két lány. A Szekuritáté állandóan követett. Állt meg a járda mellett az autó, tuszkoltak be, vittek Csíkszeredába, „beszélgetni”. Próbáltak beszervezni, ez az igazság. Ígértek jobb állást, nagyobb fizetést, lakást Csíkszeredában, de én nem álltam kötélnek.

Teltek az évek, aztán 1983-ban  saját erőből beköltöztem Csíkszeredába, és innen jártunk dolgozni a feleségemmel Balánbányára. A Szeku zaklatásai azonban nem szűntek meg, hol házkutatást tartottak, hol bevittek, hol akkor csengettek nálunk, amikor csak a kislányaim voltak otthon.

Menedékjog az Egyesült Államokban

Sokat gondolkodtam azon, hogy politikai menedékjogot kellene kérnem, de hát nem lehetett eljutni a nyugati államok nagykövetségeihez. Bukarestben még csak nem is volt szabad végigmenni azon az oldalán a járdának, ahol az Egyesült Államok nagykövetsége volt. Aztán 1988 februárjában, megláttam egy plakátot, amelyen a Nashville-i filharmonikus zenekar fellépését reklámozták, elmentem az előadásra, és koncert után megkerestem a zenekar vezetőjét. Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Volt egy kérvény nálam, de az úr nem vette el, mert félt, hogy megtalálják a csomagjában. Leírta egy noteszba a személyes adataimat és lakcímemet. Én azt hittem, hogy le akar rázni, de nem így történt. Májusban már csengettek a csíkszeredai lakásom ajtaján az Egyesült Államok nagykövetségének munkatársai. Megkaptam a menedékjogot.

Epilógus

Szilágyi Árpád 1994-ben nyerte el az amerikai állampolgárságot.  Emlékiratait angol nyelven, „The Victim” (Az áldozat) címmel jelentette meg, amelyben részletesen leírta a romániai kommunista rezsim alatt elszenvedett kínzásokat. A  Saint Louis-i South Side National Bank könyvelési osztályán dolgozott, megbecsült kolléga volt és boldog családapa, aki örömmel látta, hogy lányai is megtalálják helyüket az új hazában. 2003-ban azonban tragikus események vetettek véget az alig pár éve tartó nyugalomnak: kisebbik lánya egy utcai lövöldözés áldozata lett. Ez a veszteség súlyosan megviselte Szilágyi Árpádot, aki leánya hamvainak hazahozatala után úgy döntött, nem tér vissza az Egyesült Államokba. 2005 óta Csíkszeredában él. Nagyobbik leánya és felesége nem követték őt. Minden év októberében részt vesz az 1956-os ünnepi megemlékezéseken. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei elnöke, az 1956-os Vitézi Rend hadnagya. Nyolcvannégy éves.

Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.

Kapcsolódók

Kimaradt?