banner_MpsidwSE_970x250_Haromszek.jpg
banner_3lV7MYIa_300X250_Haromszek.jpg

KISEBBSÉGBEN: Tizenöt 1956-os fénykép emlékezete

1.

A rendkívüli események tövében szinte természetes, hogy rendkívüli teljesítmények nyílnak. A magyarországi 1956, s különösen annak budapesti forgataga, minden bizonnyal ilyen események lehettek, megtermékenyítve egész nemzedékek fantáziáját, tettvágyát.

A forradalmi történések lüktető napjaiban teljesen természetes volt, hogy lelkes kamaszok maguk is fegyvert ragadtak és beálltak nemzetőröknek Budapest barikádjain. Hozzájuk képest a tizenéves, általános iskolába járó Haris László tette, aki 1956. november 2-án szülői engedéllyel és nagybátyja személyes felügyeletével bejárhatta – fotózó bátyjától kölcsönvett fényképezőgéppel – a forradalom rádióadásokból megismert helyszíneit, első olvasatra banálisnak és ártalmatlannak tűnhet.

Mint később kiderült, nem volt az. Mert Haris László a séta alatt önfeledten fotózott – mindent, amit látott. És büszkén ment haza a zsákmányával – a gépben található filmmel.

Két nap múlva bekövetkezett a szovjet invázió. A forradalom elbukott. A kamaszfiú a kényszerűen megnyúlt iskolai szünet alatt előhívta a képeit és kópiákat, nagyításokat készített, majd 1957 elején, mikor újrakezdték a tanítást, osztálytársainak bőven juttatott belőlük. Valamivel később, látva az 56 utáni retorziókat, megijedt: ha megtalálják nála a felvételeket, komoly baja történhet, s elégette a filmeket és a kópiákat. Ezek után úgy tűnt, hogy 1956 képi emléke már csak a szívében él tovább.

2.

A kamaszfiú időközben felnőtt, szakmát tanult, szép sikereket ért el a fotóművészet - és általában a művészetek – terén. Az odáig vezető útját így foglalja össze 73 év fontosabb állomásai című, rendelkezésünkre bocsátott, 2016 szeptemberében kelt életrajzi visszaemlékezésében:

1957-ben már Vörösmarty-s diákként belépek egy illegális cserkész csapatba. Együtt járjuk a természetet, nyaranként táborozunk azóta is. Az együtt töltött túrák, lelkigyakorlatok, a hatvan éves barátság rengeteg közös élménye ma is a legfontosabb számomra.

1968 nyarán diploma a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ha valaki utána számol az éveknek, hamar rájön, hogy valami hiányzik. Hát igen, másodéves egyetemistaként rájöttem, hogy a fényképezés, a film és általában a művészetek jobban érdekelnek, mint a műszaki tudományok. Ekkor érnek Magyarországra a francia és a lengyel új hullám filmjei. Harmincszor nézem meg Wajda Hamu és gyémántját, minden időmet kitöltik Truffaut, Godard, Kawalerowicz, Munk, Wajda és Polanski filmjei, jönnek a japánok, a Homok asszonya, a Vihar kapujában s mindenek fölött Fellini. Az Egyetemi Színpadon Perneczky tart hihetetlenül izgalmas előadásokat a modern képzőművészetről, nem csoda, hogy háttérbe szorul a perdület vektor nyomatéka és abba hagyom az egyetemet.  Két év múlva szüleim és nálam okosabb barátaim tanácsára (lásd: cserkész csapat) mégis folytatom és be is fejezem az egyetemet; gépészmérnök vagyok.

1968 szeptember. Házasság Ildikóval. Nagy örömünkre öt gyermekünk születik, akiktől – egyelőre – kilenc unokánk van.

1969 Szürenon kiállítás Budapesten. Művészi pályám igazi kezdete. Az akkor szerveződő Új Magyar Avantgarde művészeiben találom meg a leginkább inspiráló, ihlető legfontosabb társakat. Néhány név a teljesség lehetetlen igénye nélkül: Csáji Attila, Csutoros Sándor, Molnár V. József, Haraszty István, Pauer Gyula, Hencze Tamás, Lantos Ferenc, Karátson Gábor, Papp Oszkár, Türk Péter, Prutkay Péter. A Szürenon után több, mint 10 évig csak képzőművészeti kiállításokon szerepelek fotóimmal.

1970-73 Balatonboglári Kápolna Tárlatok. A Galántai György által bérelt kápolnában szabad kezdeményezésként megvalósuló tárlatok, rendezvények, koncertek, színi előadások hamar kivívták a Központ rosszallását. A ránk küldött rengeteg manipuláló, fenyegető, aggódó és ígérgető, közben folyamatosan jelentő ügynökök hálózata még ma is felderítetlen. Személyük nem is lényeges, mert a lényeg az, hogy a Pártközpont négy évi manipulációja sem tudta a boglári Kápolna Tárlatokat olyan irányba terelni, ami a hivatalos kultúrpolitika számára elfogadható lett volna. Ekkor jött az Übü királyi fordulat: egy osztag állig felfegyverkezett katona megtámadta a Kápolnát, ahol épp színi előadás folyt. Mindenkit kizavartak, majd befalazták (!) a kulccsal egyébként biztonságosan zárható kápolnát.

1973-1980 A szűkülő kiállítási lehetőségek miatt konceptuális művek, performanszok korszaka egyedül és közösen Csutoros Sándorral, Molnár V. Józseffel, Szemadám Györggyel.

1980-1990 Boldog, nyugalmas tíz év a Pannónia Filmstúdióban. Már kizárólag a fotográfiával foglalkozom, megismerkedek az animációs filmkészítés technikájával, sok kitűnő művész baráttal, Orosz Istvánnal, Reisenbüchler Sándorral, Horváth Máriával, Jankovics Marcellal, Dargay Attilával, Szoboszlay Péterrel, Vajda Bélával, másokkal. Orosz Istvánnal közösen rendezett animációs rövidfilmünk az Apokrif.

1990-ben rendszerváltás a Pannoniában is: egyszerre kapom meg tíz éves munkahelyi hűség jutalmamat és felmondásomat. Azóta vagyok „szabadúszó” művész és kényszervállalkozó.

1989-ben alapító tagként bekapcsolódok a Nemzetközi Kepes Társaság munkájába. Ez a magyar Kepes György nevét viselő nemzetközi társaság művészekből és tudósokból áll. Célja a Kepes-i gondolat korszerű tovább éltetése, a művészet és tudomány határterületeinek művelése, az új tudományos eredmények hasznosítása a művészetekben.

1996 óta napjainkig újra fényképezek absztrakt fotókat festmények apró részleteiről. Az 1973 előtti munkák folytatása ez. A világ fölfelé és lefelé tartó végtelenségének megnyilvánulásai ezek a szokatlanul nagy méretű – több méteres -  fotográfiák.

2007-ben meghívnak rendes tagnak a Magyar Művészeti  Akadémiára. A Makovecz Imre által alapított Akadémia meghívása nagy megtiszteltetés, a Kecske utcai megbeszélések, rendezvények, előadások pedig meghatározó, fontos kulturális események számomra.

2008-tól munkáim jelentős része a digitális fényképezés speciális lehetőségeivel foglalkozik, több idősíkot rögzítő panoráma képeket készítek. Az új képek nagy része Erdélyben készült, ezek összetartozásunk, sorsunk azonosságának jelképei.

2011. november 5-én a Művészeti Akadémia köztestület lett. Az Akadémia Felügyelő Testületének megválasztott, majd 2014-ben újraválasztott tagjaként energiáim nagy részét leköti a munka és az aggodalommal terhes remény, hogy az Akadémia méltóvá tud-e válni megfogalmazott céljaihoz. Az eredményről majd utódainkat kell megkérdezni 50-60 év múlva.”

3.

A fentebb leírtak sorában, azokhoz mérten csupán egy apró mozzanatnak tűnik az alábbi közjáték:

2005-ben a neves Kolta fotógalériában Haris László tárlatot rendez. A nyilvános megnyitó beszélgetésen szóba kerül az 1956-os fotós kaland, meg sajnálatos sorsuk is – hogy akkor készült fotói elvesztek a közönség számára. A fotóművész elmeséli, hogy az ezredfordulón, hála rendetlenségének, előkerült ugyan néhány nagyítása, de a nagy többség megsemmisült.

Az érdeklődő közönség soraiban jelen van egykori gimnáziumi osztálytársa, jó barátja, Varga László, aki pár hétre rá bevallotta: nála megtalálható 15 nagyított kép az 56-os sorozatból.

„Ő 1959-ben eljött hozzám – emlékezett vissza a művész egy 2012-es interjúban –, és nagyítottam számára egy sorozatot, amit megőrzött, s mikor angol barátai Budapestre jöttek, megmutatta nekik ezeket a fotókat.”

Az így csodával határos módon visszanyert, cakkosan körbevágott 6×9 cm-es fényképeket Haris László számítógép segítségével kijavította, és felnagyította. Elkészültük körülményeiről, az 1956. november 2-án tett fotós sétáján általa látottakról-tapasztaltakról részletesen beszámolt abban a nagyszabású interjúban, amit Szakolczay Lajos készített vele és Jövőkép – gyerekszemmel címmel tett közzé a Magyar Napló című folyóirat 2006/10. számában.

4.

A Szakolczay-interjú jóval több ’56-os emlékezésnél. Benne van Haris László fotóművésszé válásának korai motivációja is, a családi és környezeti hatásokkal egyetemben.

Fotózni ugyanis a nála nagyobb bátyja példájára kezdett.

„Engem már egészen kicsi gyerekként nagyon érdekelt a dolog s az, amit ő csinált, úgyhogy én már a szó szoros értelmében hatéves koromban fényképeztem. Kaptam egy Kodak box gépet, ami 4×6 és feles képeket csinált (ez a film méret ma már nincs is, eltűnt a világból), s megtanultam a bátyámtól előhívni a képeket. Lehetett Devofort és Fixofort vegyszereket kapni hozzá, és tudtam kontaktolni, tehát azonos méretű papír kópiákat csinálni. Még most is van olyan képem, amelyet hatéves koromban készítettem. Ahogy nőttem, egy kicsit mindig tökéletesítettem ilyen irányú tudásomat. Tíz-tizenkét éves koromra már egész jól tudtam fényképezni. Például az említett Somorjai tanár úr–féle osztálykirándulásokon rengeteget fényképeztem, otthon megnagyítottam, majd bevittem az iskolába s egy forintért árultam a képeket. Osztálytársaim örömmel vásárolták meg tőlem őket. Még most is vannak olyan képeim, amelyeknek a hátára ráírtam a dátumot meg azoknak az osztálytársaimnak a nevét – Tancsa, Turopoli, Szalmási, Kulcsár –, akiknek készítettem a nagyításokat.”

5.

A kamasz Haris Lászlónak nincs közvetlen, amolyan „forró” 1956-os élménye, mert a forradalom napjainak jó részében odahaza tartózkodott: szülei féltették, hogy bajba keveredik. Épp elég izgalom volt a számukra, hogy László műszaki egyetemre járó bátyja már az első napokban bement az egyetemre, ott beállt egyetemi nemzetőrnek, s utána semmi hírt nem hallottak róla, egészen november 4-éig, amikor a parancsnokuk szélnek eresztette az egyetemista fiatalokat, hogy életüket megmentse. Haris bátyja szerint akkor már erősen tűz alatt volt a Szabadság híd, s ő a híd végének pillérei között kúszott át.

Ehhez képest a gimnazista Lászlónak „szerencséje” volt...

„Október 23-án mi délutánosok voltunk, és Péter tanár úr, a tornatanár bejött az osztályba, hogy néhány gyerekkel (közülük az egyik én voltam), a tanáriból egy heverőt átcipeltessen a Dugonics utca melletti Vajda Péter utcába, a kárpitoshoz – olvashatjuk a Szakolczay Lajosnak adott interjúban. – Már kezdett sötétedni, amikor tanítás után elvittük a műhelybe a heverőt. Gyalog jöttünk hazafelé. A Kálvária tér sarkában volt egy közért, és még járt a villamos. Láttunk egy embert, aki valami ládarakás tetején állt és szónokolt, s már hallani lehetett a lövéseket a Rádió felől. A Szigetvári utca csak egy ugrásra van onnan, úgyhogy otthon is hallották a lövéseket. Édesanyám nagyon aggódott, nem tudta, miért értem későn haza. Édesapám már hazajött a gyárból, és este a rádióra tapadva figyelték a híreket. A következő napokat otthon töltöttük. Miután a bátyám elment, engem nem engedtek ki az utcára – és annál én jobb gyerek voltam, hogy szüleim tiltása ellenére kimenjek! Úgyhogy szót fogadtam, és otthon maradtam. Az eseményekről a rádióból értesültünk...

Haris László arra is emlékszik, hogy azokban a napokban nehéz volt élelmiszert beszerezni, bár közvetlen életveszély a környékükön nem volt. Édesanyja járt ki a közeli Teleki-térre, s ő mesélte, hogy az oda érkező falusiak rengeteg élelmet hoztak és mindent nevetségesen olcsón árultak... Édesapja egy-két napi otthonmaradás után bement a gyárba, majd ott beválasztották a munkástanácsba, de esténként hazajött a családhoz.

„November 2-a gyönyörű szép nap volt, mert megtudtuk a rádióból, hogy a szovjet csapatok elhagyták Budapestet. Úgy látszott, győzött a forradalom. Csend volt a városban, sütött a nap. Ekkor kaptam engedélyt a szüleimtől, hogy elmehetek fényképezni.”

Ezekkel a szavakkal indította képzeletbeli fotós sétáját Haris László a Magyar Naplóban közölt 2006-os interjúban.

6.

A fotós séta akár pár mondatban is összefoglalható, de a csodával határos módon előkerült fényképek megérdemlik a történelmi eseménynek kijáró felidézést, részletezést. Ehhez a fotóművész által a leghitelesebbnek és legpontosabbnak tartott forrásdokumentumot, a Szakolczay-interjút hívjuk segítségül.

(Az itt következő emlékezés-füzér az interjú szövegére épül, a mesélés kedvéért mellőzve a közbevetett riporteri kérdéseket.)

„Első utunk a Köztársaság térre vezetett. Ott láttam az ásatásokat – tudod, akkoriban az a hír járta, hogy a Köztársaság tér alatt, a pártház körül földbe vájt alagutakban, politikai foglyokat őriznek. Az ávósok által megkínzott foglyokat. S ezeket elkezdték ott – markológéppel – kibontani... Utána kimentünk az Erkel Színház mellett vagy a pártház mellett valamelyik utcán a Rákóczi útra. Nem volt szétlőve teljesen, viszont az Otthon Áruházat (amely akkor a Divatcsarnok volt), elképesztően szétlőtték!...

Emlékszem, az utcán járkáló emberek nagyon szívélyesek és boldogok voltak. Kedvesen mindenféléről szót váltottak – adták egymásnak a híreket (gondolom, ennek egy része igaz volt, más része nem), és azt beszélték, hogy az épületet az oroszok bombázták le. Nem tudom, igaz-e? De az biztos, hogy földig le volt rombolva a négy- vagy ötemeletes épület. Pedig tudomásom szerint ott nem is volt semmiféle forradalmi góc. Legalábbis nem hallottuk, hogy lett volna ott valami ellenállás... Talán valamelyik ablakból rálőhettek egy orosz tankra? És ezt azután csinálták...? De hogy ilyen „elmebeteg” dolgok történtek, arra pár száz méterrel később, a Rókus kápolnánál jöttünk rá.

A Rókus kápolna úgy helyezkedik el, hogy ott egy kicsit megtörik a Rákóczi út, s a Rákóczi útnak az egyenes vonalába – mintegy – beleugrik a Rókus kápolna. Teljesen szétlőtték! A tornyát lelőtték, és nagyon sok belövést kapott. Ezt is lefényképeztem. Aztán mentünk tovább a Múzeum körúton a Kálvin tér felé. A Kálvin téren találkoztam egy pénzgyűjtő akcióval – tudom, hogy több is volt a városban, én mindenesetre itt láttam: a forradalom árváinak felállítottak egy becsületkasszát (egy katonaládát vagy faládát, fedele kinyitva), és tele volt százforintosokkal! Egy cédulát olvashattunk fölötte: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának". Ezt is lefényképeztem.

A Rákóczi út és a Körút sarkán még állt a Nemzeti Színház, és a Népszínház utcával szemben ott állt a Szabad Nép Székház. Ennek az épületnek a földszintjét, a Körút felé eső részt egy nagy könyvesbolt, a Szikra Könyvesbolt foglalta el. Ezt a forradalom alatt – nyilván a kirakat tele volt Marx, Engels, Sztálin és Rákosi műveivel – betörték és a könyveket máglyára dobták. Még lehetett látni a betört kirakatot és a könyvégetés nyomait. A hatalmas betűs SZABAD NÉP feliratot a tömeg le akarta verni (vörös csillagot akkor már rengeteget levertek a városban), és amikor nekikezdtek, nem verték le teljesen a szöveget; hanem annyit meghagytak: A NÉP! A Szabad Nép feliratból ez lett: A nép! Fantasztikus ez a fotó! Nyilván gyerekként is észrevettem ennek a fenségét, hogy „a nép, mint büntető hatalom"! – és lefotóztam...

Annyi esztelen pusztításnak volt nyoma... Valószínű – ezt én nem tapasztaltam, csak a hírekből és az elbeszélésekből tudom –, hogy ... az orosz katonák féltek. Persze hogy féltek. Mert egyrészt azt sem tudták, hol vannak, másrészt egy városban tankkal közlekedni borzasztó veszélyes. Láttunk kiégett tankokat, amelyeket Molotov-koktélokkal gyújtottak föl. És el tudom képzelni, hogy ezek a katonák nem is csak pusztítási szándékból, hanem félelmükben lövöldöztek össze-vissza. Hogy így talán senki nem mer odamenni a közelükbe. Nem tudom, ez hogy lehetett...

Utána a Kálvin tér felé fordultunk, a Múzeum körútra. Ott volt az a széttaposott villamos, egy 49-es, eléggé roggyant állapotban (egy tank ment neki), azt lefényképeztem... S mielőtt a Kálvin térre értünk, bementünk a Bródy Sándor utcába, a Rádióhoz. A Rádióról tudtuk, hogy hatalmas harc helyszíne volt a forradalom indulásakor – és valóban, le tudtam fényképezni az összedőlt, szétlőtt épületet, előtte a vászonra írt fölirattal, hogy „Szabad Magyar Rádió". Készült egy pár felvétel a Nemzeti Múzeum háta mögött is, ahol szintén látszottak a harc nyomai. Ott készült az egyik kedvenc képem, a Pollack Mihály téren, egy oldalkocsis motorosról, aki éppen indul valahová. Ez nagyon jellemző: viharkabát (mint viselet) és motorral indulás valahova... Utólag azt a címet adtam a képnek, hogy „indulunk Amerikába".

/Reggel/ Tíz óra tájban indultunk, s olyan három-négy óra tájban érkeztünk haza. Novemberben már korán sötétedik, s ennek a gépnek fénymérője sem volt. Nagyon izgalmas volt technikailag, mert egy táblázatból lehetett megállapítani, hogy mennyit kell exponálni. Akkor így fényképeztek az emberek, de én akkor már elég jól ismertem ezeket a paramétereket, és ezért sikerült ilyen változó körülmények között, városban is, használható képeket csinálni. A Kilián laktanya nagy élmény volt: ott állt a kapuban egy magyar tank, amire azt mondták, hogy Maléter tankja. (Hogy az volt-e, nem tudom, mindenesetre a Kilián laktanyának Maléter volt a parancsnoka, és ez egy magyar tank volt, hatalmas Kossuth-címerrel az oldalán.) Ez a tank láthatóan beállt a főbejáratba – hogy őrizze az épületet...

Vele szemben pedig – talán negyven-ötven méterre a Kálvin tér felé (még a Kilián épület előtt) – állt egy orosz tank, amely ki volt lőve. Lefényképeztem. A tank elején volt egy körülbelül ötven-hatvan centis lyuk. Azt mondták, hogy a páncéltörő lövedék ott hatolt be. Oda bele lehetett nézni... Nem tudom, hogy ezt lefényképeztem-e, vagy ha igen, akkor nem sikerült a felvétel, mert természetesen a tank belsejében sötét volt. De arra emlékszem, szemmel jól lehetett látni, hogy bent emberek vannak... „összesült" emberek. Nyolcvan centisek, borzasztó látvány volt. Azok az orosz katonák, akik ott benn voltak – mikor a tank felrobbant és kiégett –, mind megégtek. Magát a tankot lefényképeztem. Aztán mentünk tovább, s itt készült a leggyönyörűbb képem, a Kisfaludy utca és Üllői út sarkán: egy magyar tank áll a Kisfaludy utcában, Kossuth-címerrel, vele szemben éppen jön egy teherautó kapaszkodó forradalmárokkal, és az előtérben egy puskás ember halad. Ez a felvétel (nem is tudom, hogy sikerülhetett!), mai szemmel is remek. Ma is vállalnám, és örülnék, ha ilyet csinálnék hasonló szituációban!

A Kisfaludy utca után a Corvin-köz következett... S emlékszem még a Práter utcára. A Práter utcában volt egy csata, azt is lefényképeztem. Ma nincs meg erről a képem. Akkor egyetlenegy tekercs filmem volt, és a Taxona gép ötven felvételt csinál (mert nem 24×36-os, hanem 24×24 milliméteres kép fér rá egy tekercsre). Én tehát olyan harminc-negyvenszer, maximum ötvenszer kattintottam. Részben hiányos tudásom, részben a kezdődő sötétség következtében természetesen a felvételeknek egy jó része nem is sikerült. Mindenesetre a Corvin-közben is készült egy-két kép, és a Práter utcáról is volt vagy három képem.”

7.

Haris László több ízben is, s nem csak Magyarországon, kiállította ’56-os „túlélő” felvételeit. Előhívásuk, kidolgozásuk, majd megsemmisítésük körülményeiről az alábbiakat mesélte:

„November 2-án biztos, hogy nem hívtam elő, utána következett november 4-e! Szörnyűséges reggel köszöntött ránk, hiszen 2-án és 3-án nyugalom volt, de 4-én, ami vasárnapra esett, hajnalban óriási lövöldözésre ébredtünk, soha nem hallott mennyiségű lövedék csapódott be – hallhatóan egész közel (lehet, hogy ötszáz méterre!) -, mindenesetre nagyon ijesztő volt. Bekapcsoltuk a rádiót, hallottuk Nagy Imre beszédét, hallgattuk, amint segítséget kér a világtól, hallottuk, hogy csapataink harcban állnak, hallottuk, hogy megtámadták a szovjet csapatok Budapestet; és láttuk, hogy nagy baj van. Szüleim emlékeztek még a háborúra, úgyhogy az egész ház szépen levonult a pincébe. Talán egy hetet töltöttünk ott, ugyanúgy az óvóhelyen, mint a háború alatt... Fontosnak tartottam, hogy ezek a felvételek elkészültek. Hosszasan nem mentünk iskolába, szénszünet is volt, talán valamikor január végén kezdődött csak el az iskola. Bőven volt időm arra, hogy előhívjam a képeket és megcsináljam a nagyításokat. Nem félhettem nagyon, mert bevittem ezeket a képeket az iskolába, amikor újra elkezdődött a tanítás, és rég bevált szokásom szerint, ahogy az iskolai kirándulások után is, mutogattam az osztályban őket, és adtam belőlük a barátaimnak. Így volt 1957 elején, és biztos vagyok abban, hogy még mindig akad olyan osztálytársam, aki őriz talán egy-két fotót.”

1957 őszén Haris László elsős gimnazista lett. Következett az illegális cserkészcsapatban való részvétele: a kis társaság természetjáró csoportként álcázta magát, s ilyen akkoriban sok működött Magyarországon. A súlyos ’56-os perek lezajlása után a hatóságok rendre „rászálltak” az ilyen és ehhez hasonló illegális szerveződésekre is. Embereket építettek be, másokat lekaptak, behívtak. Házkutattak.

1960-ban Haris László és társai úgy gondolták: jobb, ha meghúzzák magukat. A vészjelet egy barátjuk esete adta meg, aki elmondta nekik, hogy jelentést kell írnia róluk, tehát ne beszéljenek előtte kompromittáló dolgokat... Az első letartóztatások hírére Haris László úgy döntött: az ’56-os képeket a hatóságnak nem szabad megtalálnia!

„Fogtam magam – ez 1960 őszén történt –, és az összes negatívot (amelyeket egész rendesen karbantartottam) és kópiát, amit össze tudtam szedni – elégettem!... Pontosabban akkor azt hittem, hogy mindet. Beledobtam a tűzbe, s magam láttam, hogy elégnek! A negatívok is, meg a kópiák is, hogy ne legyen semminek nyoma.”

A leendő művész ekkor 17 esztendős volt. A történet pedig így folytatódik:

„Teljesen véletlenül, valamikor 2000-ben, itthon, már itt a Mátyás téren (ahol 1976 óta lakunk), a régi dolgok közt kutatva fölfedeztem két 1956-os képemet! Ezek nem a kockák, hanem a 6×9-es nagyítások, mert a negatívokat tényleg elégettem! Nincs remény tehát, hogy belőlük találok valamit. De ezt a két kópiát jó negyven évre rá, megtaláltam. Ekkor én már ismert fotográfus voltam, egy cikk is kerekedett a történetből, a Népszabadságban jelentette meg Trencsényi Zoli barátom 2000. október 23-a környékén, talán pontosan 23-án! Ebben én elmondtam az 1956-tal kapcsolatos élményeimet, és azt is, hogy ez a két kópia véletlenül került elő, jóval az „elégetés” után. Egy kép is megjelent a lapban, „A NÉP" című fotóm.”

8.

Ezután már ismert a történet.

Haris László történelmet írt 1956-os fotóival. Természetesen, nem ezek teszik őt jelentős fotóművésszé, inkább csak árnyalják szakmai életútját, művészi etikájának hitelét.

Erdélyben, a Székelyföldön jól ismerik munkásságát, igénybe veszik jelentős szakmai tapasztalatát, alkotó táborokba hívják, kiállításokon szerepeltetik képeit. Szakmai remekléseknek tartott panoráma-felvételei ugyanazt a totalitás-igényt juttatják kifejezésre, amely valamikor elindította őt Budapesten, 1956 harcos helyszínein.

Felhasznált források:

Haris László: 73 év fontosabb állomásai – kéziratban

Baki Péter: 15 előkerült fénykép. Haris László 56-os felvételei - Fotóművészet, 2006. 3-4. szám.

Szakolczay Lajos: Jövőkép – gyerekszemmel. Magyar Napló, 2006 / 10. szám

Medveczky Attila: Az értékes fénykép nem ég el. 2012; https://www.eredetimiep.hu/

Kimaradt?