Varujan Pambuccian: soha nem beszélek arról, mi történik a kisebbségek frakciójában
Az előző parlamenti ülésszak egyik legvitatottabb közéleti témája a nemzeti kisebbségek képviseletének működése, a frakciót alkotó honatyák megválasztási módozata volt. Felmerült ugyanakkor az „etnobiznisz” vádja és az is, hogy ez a nem tipikus parlamenti csoport a kormány állandó kiszolgálója. Minderről Varujan Pambuccian frakcióvezetőt, a Romániai Örmények Szövetségének alelnökét kérdeztük.
A büntetőtörvénykönyv módosításának parlamenti szavazása után szokatlanul élesen, helyenként sértően és személyeskedően bírálta a hazai közvélemény egy része a nemzeti kisebbségek parlamenti frakcióját, amiért támogatta a kormánypárti javaslatokat. Túlélte-e ezt a támadássorozatot a frakció? Mit gondol a közvetlenül szavazás után elhangzottakról?
A frakció mindig is a különböző támadások céltáblája volt egyik vagy másik irányból, valahányszor a kollégák így vagy úgy szavaztak. Ezúttal is a kollégáim egyik része egyféleképpen, másik pedig másképpen voksolt. Tehát, a frakció egészében nem szavazott egy bizonyos módon. Mindig vannak felrovások, mert amikor valakinek valami nincs ínyére, akkor a gyengébbet és kisebbet veszi elő, ugyanis mindig könnyebb minket hibáztatni, mint egy nagyobb politikai frakciót.
Persze, ezt is túléljük. De érthetetlen, hogy egy olyan szavazás után, amelyen a frakció voksai megoszlottak, globálisan letámadták a teljes csoportot. Ez számomra teljesen megmagyarázhatatlan.
Mutassa be, kérem, a frakció munkamódszerét, mert ez a parlamenti csoport – ugye – nem teljesen tipikus, több különböző érdek találkozik benne, annak függvényében, hogy egyik-másik kisebbségi közösségnek mi a szándéka. Hogyan is működik ez?
Tizennyolc különböző kisebbségi szervezet képviselői alkotják a frakciót, és ezek közül mindeniknek saját szempontja van. Persze, megpróbálunk konszenzust kialakítani. De ha ez nem sikerül, akkor mindenki önállóan szavaz. Nem lehet ráerőltetni egy szervezetre egy bizonyos nézőpontot, mert ez olyan, mintha a Szociáldemokrata vagy a Nemzeti Liberális Párt egymásnak próbálna diktálni. Nem lehet tehát valamely kisebbségi szervezetre ráerőltetni, hogy így vagy úgy járjon el. Amikor nem sikerül konszenzusra jutnunk, akkor mindenki saját belátása szerint szavaz. És az utóbbi időben sok olyan helyzet van, amelyben nincs konszenzus, ahogy a teljes romániai társadalomban sincs…
Tudna példákat mondani ilyen helyzetekre?
Nem, soha nem fogok önnek arról mesélni, hogy mi történik frakción belül. Soha nem fogok ilyesmit tenni, mert borzalmasan csúnya dolognak tartom a kollégáimmal szemben. Ezért most sem teszem meg…
Gyakorta előforduló vád az, hogy a nemzeti kisebbségek parlamenti frakciója a kormány zsoldosa. Mi az igazság?
Elég, ha ezeknek a vádaknak a megfogalmazói megnézik a különböző szavazások végeredményeit, hiszen ezek nyilvánosak. És mindenki a maga fejével arra a következtetésre jut ebből, amire tud.
A vádak mellett azt is hallani, hogy ez a képviseleti forma a romániai demokrácia egyik nyeresége, kétségtelen értéke. Ön változtatna valamit ennek a képviseletnek a gyakorlatában?
Nem értem a kérdését.
Úgy értem, hogy van-e ebben a képviseleti gyakorlatban valami működésképtelen, amiről úgy gondolja, hogy esetleg javításra, módosításra szorulna…
Nem, soha nem lehet működésképtelen a vélemények sokfélesége – mert látom, ezzel van önnek baja. Sőt, én a mindenben kialakított folyamatos és abszolút konszenzust tartom működésképtelennek. És itt egyben a társadalom igen nagy hányadával is ellentmondásba keveredünk, hiszen minden oldalról és mindenki egyetlen ügy köré csoportosuló szoros egyetértést akar. Hát, ez a frakció nem ilyen, nem sorakozik föl egységesen valami mellett. A sokféleség mindig létezett a frakcióban, és mindig jellemző volt rá a sokféle vélemény is. Amikor ezeket konszenzussá lehetett alakítani, akkor ez meg is történt, amikor meg nem, akkor a frakción belüli véleménykülönbség láthatóvá vált a keretein kívül is.
A centenáriumi évben úgy gondolom, többet kellene beszélni arról, hogy Romániának sikerült-e érvényre juttatnia azt a gazdagságot, amelyet a nemzeti kisebbségek jelentenek. Hogyan látja ön a hazai multikulturalizmust?
Tartok attól, hogy a nemzeti kisebbségek képviselőcsoportja volt az egyetlen, amely erről a témáról beszélt a centenáriumi évben. Mi több, egyetlenek vagyunk, akik beszéltünk a gyulafehérvári nyilatkozat kisebbségi vonatkozásairól, olyan körülmények között, hogy a parlament plenáris ülésére elhoztuk ennek a nyilatkozatnak a hangfelvételét. A nyilatkozatot az olvasta föl, aki 1918-ban az eredetit is – Iuliu Hossu püspök –, a hangfelvétel azonban egy későbbi időpontban készült.
Azt kell itt elmondanom, hogy nálunk az azonnali közéleti tervek mindig elhomályosítottak mindent, ami a múlthoz vagy jövőhöz kapcsolódott. Tartok attól, hogy ezekbe az „azonnali tervekbe” gyakrabban beleéljük magunkat, mint az ennél sokkal fontosabb dolgokba, amiket e tervek miatt nem látunk. Egyáltalán nem tartom jónak azt, hogy folyamatosan máról holnapra élünk, és azt sem, hogy a gondolkodásunk is ilyen rövidtávú.
Ön a Romániai Örmények Szövetségének alelnöke és az örmény kisebbség parlamenti képviselője 1996-tól. Ebből a jelentős politikai tapasztalatból szemlélve mit ünnepel ön december 1-jén?
A sokszínűséget, asszonyom. És a sokszínűségben megnyilvánuló egységet.
És melyek ennek a sokszínűségnek a perspektívái? Hogyan lehetne jobban kifejezésre juttatni ezt a jelleget?
Ha a sokszínűségnek – 1918-hoz hasonlóan – a továbbiakban is sikerül alapértékként megmaradnia, akkor szerintem sokkal gyorsabban fogunk fejlődni. Mert ha, egy szélesebb perspektívában, a földgolyónkra tekintünk, azt láthatjuk, hogy a sokszínűség egyike az emberi faj fejlődése legfontosabb hajtóműveinek. Nem hiszem, hogy azt a kockázatot megengedhetjük magunknak, hogy egy ilyen mozgatóerőt elveszítsünk.