keresés

Elfajzott értelmiségiek

Putyin azonban úgy döntött, hogy a formailag demokratikusabb megoldást választja. A mai kormányfőhelyettest, Medvegyevet segíti elnöki pozícióba, s ő maga beéri majd a szerényebb kormányfőivel. Az előző megoldás ugyanis megejtő egyszerűsége ellenére nemzetközi bonyodalmakhoz vezethetne.

A bölcs megoldásnak persze szintén vannak kockázatai. Oroszország ugyanis erős elnöki köztársaság, amelyben a kormányfő egyfajta uradalmi intéző szerepét tölti be, az elnök nem csak a fegyveres erők fölötti ellenőrzést tartja szilárdan a kezében, de legálisan elmozdíthatja a miniszterelnököt is.

Következésként, ha csak Putyin nem tartja keményen a kezében Medvegyevet – kompromittáló titkosszolgálati adatokkal például –, a későbbiekben az elnöki hivatal és a kormány működési elveinek belső logikájából adódóan az államfő előbb-utóbb fellázadhat a marionett-szerep ellen.

Ez esetben Putyin abban válhat érdekeltté, hogy gyöngítse az államelnöki intézményt, s a hatalom kiegyensúlyozottabb megosztása révén Oroszország esetleg közelebb kerülhet a nyugati demokráciák gyakorlatához is.

Erre igen nagy szükség is lenne. A szocializmus bukásával keletkezett ideológiai űrt ugyanis a szovjet hatalmi elitnek a nacionalizmus és az egyház felélesztésével sikerült tökéletesen kitöltenie. Sőt a nacionalizmus és az ortodoxia tanai a „széles néptömegek” manipulálására a marxizmusnál jóval alkalmasabbnak is bizonyultak.

A velük operáló sajtó gyakorlatilag teljes egészében a kormányzat ellenőrzése alatt áll. Azokat az újságírókat pedig, akik a szólásszabadságra hivatkozva megpróbálnak rést ütni a kormányzat kommunikációs monopóliumán, irgalmatlanul „félreállítják”. Az elmúlt években „ismeretlen tettesek” tizennyolc orosz újságírót gyilkoltak meg. A kormányzat (erősen KGB-illatú) keze az „árulókat” még külföldön is képesnek bizonyult „megsemmisíteni”.

Az ember azt hihette volna, hogy Andrej Szaharov, a világhírű szovjet disszidens neve az új Oroszországban a legteljesebb megbecsülésnek örvend. Sajnos koránt sincsen így. A moszkvai Szaharov Alapítvány támogatók hiányában éveken át kénytelen volt szüneteltetni tevékenységét. Nemrégiben egy alkalmi szponzornak köszönhetően lehetőséget teremthetett egy alternatív művészekből álló csoport Vigyázat, vallás! című kiállításának megrendezéséhez.

A kiállítást a megnyitó másnapján „ismeretlenek” szó szerint szétverték, a rendőrség azonban nem a tetteseket kutatta fel és büntette meg (ők csupán a jogos népharag kinyilvánítói lettek volna), hanem magukat a művészeket. Másfél hónapon át az összes sajtóorgánum az „elfajzott” művészet szörnyűségeitől volt hangos.

A kifejezés talán nem véletlenül idézi eszünkbe a náci „entartete Art” fogalmát. Hazaárulás, a vallási érzület meggyalázása, kiskorúak megrontása – nincs bűn, amit a művészek a bértollnokok szerint el ne követtek volna. A nép pedig, amelynek a fejében a 90-es évek romániai sajtókampányaiból jól ismert szenvedélyes zűrzavar uralkodik, egészséges erkölcsi ösztöneinek hála, a kormányzat embereivel szolidarizál.

Akárcsak az „igazi” művészek. Oleg Gasmanov könnyűzene-énekes, a hazafiság és az Oroszország anyácska iránti mély hála hangján, gyötri a mikrofont, Fjodor Bondarcsuk, a Szállnak a darvak híres rendezőjének fia, a sajtó üdvöskéje A 9. hadosztály címmel az afganisztáni háború orosz „hőseiről” készít (mit ad Isten, éppen a kampány napjaiban vetített) magával ragadó akciófilmet.

Az örmény Surab Zereteli pedig gyönyörű Putyin-szoborral ünnepli szülőföldjének megszállóit. Ezek után már aligha meglepő, hogy a kommunista idők hőseinek emlékművei ma is ott pöffeszkednek Oroszország temetőiben, de Bulgakov sírhelyét egyetlen apró márványlap jelzi.

Elvégre az ő művészete is az „elfajzott” kategóriájába lenne sorolható.

  vélemény