Gyergyószentmiklós Szent Anna-kápolnája – kultikus jel, a helyiek legrégibb húsvéti búcsújáró helye. A pogány szokásból eredő, a napimádattal összefüggést mutató hagyományt az 1800-as évek végén élesztették újra. Az elődök a kommunizmus idején makacsul állták a szekuritáté zaklatásait, jelenleg pedig az egyház beleszólását próbálják meg kizárni.

Négy évvel ezelőtt egy új, örmény szervezésű hagyomány kelt útjára, melynek őrzőiként csaknem 400 gyergyószentmiklósi indult el szerdán este hat óra után – fáklyás menetben – a Csobot-hegyen épült kápolnákig, elmélkedő keresztúti zarándoklatra.

A szerző felvétele

A húsvét nagyszerdájának estéjén tartott hagyományos fáklyás felvonulást a gyergyószentmiklósi örmények szervezik

Nagykedden már döcög ki Csobothegy domboldalán a fával megrakott szekér – Gyergyószentmiklóson ez is a húsvéti készülődés komoly része. „Fát viszünk a kápolnákhoz, hogy legyen a szerdaiaknak meg a vasárnapiaknak” – emeli meg kalapját a kocsis, majd becsap a lovak közé, akik kínlódva hurcolják a szekér fát a meredek oldalon.

A „szerdaiak” felvonulása az örmények által szervezett fáklyás felvonulás, melynek csupán négyéves hagyománya van. A „vasárnapiak” évszázadokra visszamenőleg követni tudják a hajnalváró szokás alakulását: apáról fiúra maradt, hogy a feltámadás virradatát a Szent Anna kápolnánál kell köszönteni.

Mindkét hagyomány felekezetbarát – a nagyszerdai esemény, bár örmény szervezésű, ökumenikus. A vasárnapi találkozáson pedig még soha senki nem kérdezte meg a másiktól, hogy milyen vallásba keresztelték bele.

Nagyszerdán, négyéves hagyományt követve, legalább négyszáz résztvevője volt annak a keresztútnak, melyet Puskás Attila plébános indított útjára. „Egy régi, ma már nem létező keresztutat járunk be úgy, hogy mindenki cipeli a maga keresztjét”, indította a híveket a 14 állomás útjára Baróti László Sándor plébános.

Szekuval dacolva a hagyományért

A nagyszerdai hagyomány csak négyéves, a húsvéti hajnalvárás több évszázados. „A régi öregek, akik igazán sokat tudnának mesélni, már elhaltak. Gircsis Jancsi, Gircsis Béla, Molnár Tibi, Málnási Csaba, na ők már a sírba vitték a húsvét hajnali titkokat, mi már csak a hatvanas évekről tudunk mesélni” – mondja Pircsi néni, aki 18 éves korában kezdett bekapcsolódni a hagyományba, majd tovább küld informálódni Málnási Bélához, ő még tovább Ferenczi Rezső bácsihoz, aki végül Czimbalmos Péter úrhoz igazít.

Végül Peti bácsi mesél a legtöbbet. „Engem is az apám vitt bele, de amúgy szinte mindenkit, aki ma fontos szerepet kap az ünnepen. Visszamenőleg hallottam, hogy apámat is az apja, és így lehet visszatekinteni akár az 1800-as évekre is. Dacoltunk a Szekuritátéval, mert bizony nem szabadott nekünk sem oda kijárni, se templomba. De inkább mentünk a kápolnához. Még akkor is, ha besúgókat küldtek reánk, és még akkor is, ha utána néhányunkat behívattak a milíciára.”

Péter bácsi emlékei szerint nem bántották őket a Szekuritáténál, csak éppen érdeklődtek, hogy mi folyik ott és énekelték-e vagy sem a magyar és a székely himnuszokat.

Papok nélküli szokás

Az évszázadok óta élő hagyományban a papság nem vállalt szerepet – tudtak róla, hallgatólagosan beleegyeztek, de mellőzték a részvételüket. Három éve annak, hogy egy kispap is látogatását tette az ünnepségen – mint mondta, csupán azért, hogy ne legyen pogány jellege a rendezvénynek. Ételt szentelt műanyag flakonból, és misét tartott, annak rendje és módja szerint.

A kápolnások jó része ezt nem fogadta kitörő örömmel – beleszólnak a hagyományunkba, mondogatták. „Jól kialakult rend szerint, apáról fiúra szállt az úgynevezett misézés is. Rövid imádságok, részlet a szentírásból, gyönyörű vallásos énekek és megvolt a hálaadás az újabb feltámadásért.

Most meg jönnek és beleszólnak abba, ami évszázadok alatt alakult ki – hát ezt nem fogjuk hagyni”, állapították meg többen is a húsvéti búcsúsok. És tavaly már sikerült kiegyezni: a pap csak az imát vezette, a szertartást a Molnár fivérek, amint azt édesapjuktól tanulták.

„Most vasárnap is akad valaki, aki megmondja nekik, ha kijönnek terepjáróval, mert náluk úgy szokás, nem gyalog járnak, mint mi”, véli egy vasárnapi búcsúra készülő nő.

Fotó: Barabás Márti

A nagyszerda esti hagyomány csak négyéves, a húsvéti hajnalvárás viszont több évszázados

Lármafa az útmutató

A Szent Anna kápolna egykor a marosmelléki lármafa rendszer egyik fontos pontja volt, tehát stratégiai szempontból is nagy szerepet kapott. A kápolnánál gyújtott tűz jól látható a szárhegyi, illetve a tekerői testvérétől is – ez ugyanis építkezési szempont volt, úgy kiválasztani a helyet, hogy az ott rakott tűz legalább két pontból látható legyen.

A tűznek ma már nincs egyéb biztonsági feladata, mint mutatni az utat a zarándokoknak. „Egykor tüzes kerekeket eregettünk a dombon. Szalmával körbetekertük, pakurával beáztattuk, meggyújtottuk és amíg begurult, végig égett” – meséli Czimbalmos bácsi.

A lármafa hagyomány ma újraéledni látszik: a gyergyói Csabafiak Hagyományőrző Egyesület már harmadik éve készít hatalmas lármafát, melynek tüze látható a városból is, így méltó arra, hogy útmutatóként szolgáljon a hajnalváróknak.

Hozzászólások

Hozzászólni csak regisztrált és bejelentkezett felhasználónak lehetséges. Ön nincs bejelentkezve.

Jelenleg nincs hozzászólás ehhez a cikkhez!