Nem, nem azért, mert a családot nem tekintem a társadalom, a közösség alapjának, mert igenis az. De hirtelen körülnéztem, és azt láttam magam körül, hogy ezzel az általános politikai képmutatással legalább egy tucat, hozzám közel álló ember szabad akaratát szeretnék a népakarat által kétségbe vonni.

Lassan már azt sem lehet tudni, hogy végül is ki ellen irányul ez az egész „hagyományos családról” szóló népszavazás: a homoszexuális barátaim ellen, vagy éppen ellenem, aki a szabad akarathoz való jogomat érvényesítve – sok tízezer ilyen helyzetben lévő szülőhöz hasonlóan – egyedül nevelem a gyermekem, nem kötöttem házasságot stb.

Most tekintsünk el attól, hogy az október 7-i képmutató tömegcsődületre való felszólítás tulajdonképpen arról szól, hogy a Szociáldemokrata Párt körülbelül másfél hónapot nyert, amelyben nem azzal kell foglalkoznia, hogy éppen darabjaira hull, megérdemelten szerte szétmegy, ráadásul úgy, hogy közben kormányoz. Ami köztünk szólva is a politikai amatőrizmus magasiskolája.

De gond egy szál sincs: hivatalosan és intézményesen seggre verünk iszonyatosan sok pénzt azért, hogy a hazai társadalom szexuális kisebbségeinek, illetve az állam által amúgy sem segített, emiatt némiképp kiszolgáltatott rétegeinek fityiszt mutassunk.

Jaj, és ezt nem a politikum fogja kimondani – és itt van a képmutatás netovábbja –, hanem a tévésorozatok és focimeccsek közepette „hagyományos” családi életet élőket avanzsáljuk hivatalosan is erénycsőszökké. Nem vagyok naiv: ők szívesen vállalkoznak is majd erre.  

„Ez már döfi!” – gondolhatta magában a lányom rajzfilmjéből ismert kukaccal együtt a hazai politikum, amikor kifundálta azt a referendumot, amellyel Románia a határain kívül is röhögteti magát, hiszen az európai tendencia azzal ellentétes, amiről a mi híres népszavazásunk szól.

De sajnos ki kell ábrándítanom azokat, akik már előkészítették ünneplőruhájukat a referendum szent napjára, emberbaráti szeretettel fenik a bicskájukat a mellettük élők, velük egy asztalnál, egy buszban és egy irodában ülők ellen: világunkban, teremtése óta, nem a férfi-nő kapcsolat az igazi és legerősebb kötelék, és ezáltal nem is a házasság a tuti. És ezt három igeidőben is el tudom mondani ugyanazzal a magabiztossággal: nem volt, nem az, és nem is lesz.

Igen, tudom, a női magazinok és a közerkölcs másról beszél… A legerősebb kapcsolat mindazonáltal is a szülő-gyermek – anya és porontya, apa és sarja közötti –  viszony. Ezt mindenféle szavazás, pénzköltés és politikai mellébeszélés nélkül is meg lehet állapítani, de a természettudósok is sokat tudnának mesélni erről. Persze, a parlamentben kart emelgetni, golyókat dobálni, gombokat nyomogatni nem nehéz, attól eddig még senkinek nem lett sérve, sajnos…

De ha már itt tartunk, és ilyen szépen készülünk szavazgatni demokráciaellenes baromságokra, akkor azt is elmondom, hogy én mire szeretnék voksolni két kézzel. Hát, például arra, hogy a hagyományos családok túlzottan nagy hányadában, a csukott ajtók mögött zajló „boldog” házasságok jó részében ne verjék szét a nők képét, ne üssék félholtra az anyákat, akiknek szenvedéseit végig kell nézniük azoknak a gyermekeknek, akik szintén a hagyományos családmodellnek „örvendezve” válhatnak „kiegyensúlyozott” felnőttekké. És arra is két kézzel szeretnék szavazni, hogy a társadalom ne védje meg – legfőképpen közönyével és a „magánélethez való jog” kényelmes interpretációjával – a családon belüli erőszak elkövetőit. Egy ilyen referendumon szívesen részt vennék, mert ez – nemzetiségre való tekintet nélkül – közösségeink talán legégetőbb problémájáról szólna. Ennek orvoslására kellene különböző szociális szolgáltatásokat létrehozni, erre kellene pénzt költeni, és ezt kellene nulla toleranciával illetni.

De nem, mi most egy teljesen más akcióra, egy nyilvánvaló szemfényvesztésre készülünk éppen. És mindenki magára vessen, ha nem látja azt, hogy – miközben az oktatás romokban hever, egyre nő a balesetek száma a rendes közutak, autópályák hiányában is, az egészségügy alulfinanszírozottsága pedig naponta szedi áldozatait stb. – mi most éppen a politikum eddigi egyik legcinikusabb játszmájában készülünk cinkosok lenni.

Mindeközben, az amúgy is több sebből vérző hazai alkotmány egy fikarcnyival sem lesz jobb, európaibb attól, hogy a „pontosítás” és a „keresztény értékek” védelmének ürügyével feldíszítjük a vad konzervativizmus különböző, középkort is megszégyenítő fogalmazványaival.

Én távol tartom magam ettől a kirekesztő, kártékony megmozdulástól, nem veszek részt a népszavazáson, és erre szeretnék buzdítani mindenkit. Bár azt is be kell látnom: annál, hogy mi kerül be az alaptörvénybe, sokkal fontosabb az, hogy mi történik azelőtt a közvéleményben. Azzal pedig egyelőre egyáltalán nem büszkélkedhetünk…

Végezetül pedig a hazai társadalom és politikai osztály helyett is elnézést szeretnék kérni homoszexuális barátaimtól és ismerőseimtől, hogy egy olyan helyen kell élniük, ahol bűnbakot és céltáblát csinálnak belőlük azért, hogy a heteroszexuális szennyet politikailag eltussolják.

Ha erről szól a társadalmi méltányosság, én nem kérek belőle!