Havazik – és ez önmagában meglep, éjfélkor veszem észre, hogy fent a dunyhákat már javában kirázták. Az már kevésbé meglepő, hogy nem takarítják a járdát-utcát, elvégre tényleg váratlanul terült ránk ez a fehér takaró, oly hirtelenül, hogy a november végétől résen álló cégek elgémberedtek a hosszas silbakolástól. (Azért a polgári öntudat felüti magát seprűbe és lapátba kapaszkodva: látni egy-egy utcán a gondos vagy elnagyolt havatlanítási szándékot).

Mindenek felett azonban a gyermekek öröme trónol: ahogy nyerítve, toporzékolva, szuszogva tódulnak a szabadba, a fehérbe glazúrozott teret betölteni: hóemberrel, csatározással, hóangyalozással, miniiglu-gyártással. Majdnem beletörődtek, hogy a távoktatás miatt a kristálypelyhek is távol maradnak ezen a télen. Be kellett érniük egy műpálya alsó részére odafagyott felülettel, amelyen szánkózni is nehéz, nemhogy önfeledten hetet-havat összehordani, mint régen a térdig érő porcukorhalmok között.

Nosztalgiára ihlető és tervezésre késztető pillanat: ha nekünk meséltek a nagyszülők a roppant telekről, volt összehasonlítási alapunk, tél-fogalmunk; ugyanazt éltük át a történeteket hallgatva, legfeljebb enyhén módosult regiszterben. Most már egy tizenévesnek irdatlan fagyokról és hetekig elzárt utakról regélni – kockázatos vállalkozás. Ennél már csak az ő gyerekeik és unokáik feladata lesz bonyolultabb: idejekorán kell majd beiratkozniuk egy menetrend szerinti skandináviai, vagy sarkköri hómustrára, hogy ne csak archív filmfelvételekről és családi fotókról lássanak buckát, biovattától roskadozó ágakat, vagy éppen lovas szánt.

A valahai havakra való ködösen emotív utalás több, mint a 2011-es szaharai havazásra érkező reakció. Augusztus 16-án történt, valóban szenzációszámba ment… és megy úgy negyvenévente. Új-Zéland fővárosában ehhez képest legalább 80 évet kellett várni két havazás között.

Honi tájakon is több fejezetre való históriája van a hónak; 1929 februárjában például el kellett halasztani a parlamenti választásokat, az iskolákat bezárták, szünetelt a katonák besorozása, egy hétig akadozott a posta és telekommunikáció. Fagyhalál tarolt a lakásokban, utakon, vonatokon. Egy másik februárban, az 1954-ös évben szintén hótöbblettel és hőmínusszal küszködött az ország: 173 centiméteres dunyha lepte el Călărași városát, és gyakoriak voltak a két-három méteres hófúvások. (Amúgy a világrekordért egészen keletre kell gyalogolni… és szintén februárig; 1927-ben Japánban az Ibuki-hegyen az év második hónapjának közepén 11 méter 92 centiméteres hórétegvastagságot mértek.)

’84–’85 tele, mint az utolsó kemény szocialista hidegfront; karácsonyi hazatávozásról jövet ültünk az Északi pályaudvaron, katonás rendben, mert Konstanca felé késve indult vonat. A tenger befagyott a partoknál és a baka fülkarimája is hámlott a hidegtől, mert a kucsmát rendeltetésszerűen hordani kellett, nehogy holmi török, meg görög NATO-fattyak (akkor ők voltak a dobrudzsai katonai egységek szolgálatos mumusai) nesztelenül partra szálljanak, s figyelmünket kijátszva át a Dunán akár Bukarestet is fenyegethetnék…

Rá tíz esztendőre jegyezték azt a telet, amely a legtovább (170 napig) tartó állandó hótakarót hozta az ország bizonyos szegleteibe. Azóta csak a porciózás, az egyre satnyább adagok. Még szerencse, hogy a hógömbgyártás (persze megint a kínai) akkora méreteket öltött, hogy már kifogytak a mikulásból, helyettük mikulássapkás flamingók vagy kecsesen térdelő lámák élvezik a felrázott löttyben a fémesen aláúszó pszeudopelyhek simogatását.

Ilyen előzményekkel nem csoda, ha csak bámultunk bele a táj fehérjébe, bár volt olyan szülő, akinek futotta egy röpke bejegyzésre, miszerint: „A havazás nagy előnye, hogy kiderült: a négyévesem tudja, hol tartjuk a ruháit, és egyedül fel tud öltözni.” Madridra is rászakadt a nagy idő, és ott is tudták egyesek, hogy mitévők legyenek: a sítalpak hamar előkerültek, sőt még egy kutyás szán is feltűnt a spanyol fővárosban.

Pilinkél kitartóan, cicák nyújtogatják a nyakukat, és éppen készülnek a soron levő pelyhet elkapni, mi meg lemondunk arról, hogy a törpenyulat megsétáltassuk e puha takarón – bár nem teljesen fehér a bundája, nem mertük kivinni, mert még elvész, hirtelen sarki nyúllá vedlik, és a sarkon túl már a nyomát ütheted…