Klasszikus dilemma a festőművészetben: helyesen ráérezni arra, mikor jött el az utolsó ecsetvonás pillanata, mikor készült el a festmény? Nincs erre sem recept, sem formula, ezt érezni kell. Ha nem, még egy legutolsó, immár fölösleges ecsetvonás, és dugába dőlhet az egész kép. Nagy művészek érzik csak teljes biztonsággal, mikor kell megállni és letenni az ecsetet.

Bárki bármit is mondjon a politikáról – az is művészet. Az adott viszonyrendszerben és feltételek között, hátrányos pozícióból is erősnek lenni, eredményesen érdeket érvényesíteni, és igen, győzni – nagy tehetség és érdem!

Fogas kérdés, hogy az EU szankciós-politikája mennyire fogja Oroszországot megzabolázni, de az sajnos nem kérdés, hogy mindezek a szankciók nagyon kedvezőtlenül érintik, megkeserítik az EU polgárainak életét. Lelkük rajta, mondta Orbán Viktor, és nem hagyta a magyar érdekek alól kihúzni a szőnyeget: az EU minden igyekezete ellenére is továbbra is jön és jöhet a Druzsba vezetéken keresztül az orosz kőolaj.

Ezt a tényt sokféleképpen lehet nézni és értelmezni, de én most csakis és kizárólag egyetlen szempontból, éspedig a magyar érdek szempontjából nézem, akkor pedig teljes a győzelem!

Itt kellett volna megállni. Teljes és tökéletes volt a kép. Le kellett volna tenni az ecsetet, két-három lépést hátrább lépni és elégedetten szemlélni az eredményt. Általában értem, vagy legalábbis nagy vonalakban érteni vélem, hogy mi és miért történik körülöttem a világban, de most bevallom őszintén, hogy halvány lila gőzöm sincs, miért történt a malőr. Miért történt a kedvező összképet megrontó utolsó utáni fölösleges és zavaró ecsetvonás? Miért kellett a nehezen kiharcolt és méltán kiérdemelt jelentős eredmény – az orosz kőolajat Magyarország számára továbbra is meghagyó EU-s engedmény – után, már másnap szembe menni az egyhangúlag meghozott megegyezéssel, és újabb, „last minute” vétó belengetésével, Kirill orosz pátriárka szankciós listáról való levételét is követelni? Ismétlem: nem értem. Addig is míg valaki nekünk ezt értelmesen megmagyarázza, találgatok.

A hivatalos magyarázat, miszerint megengedhetetlen egy egyházi vezető szankcionálása, l‘art pour l‘art magyarázatnak tűnik, hogy továbbra is a képzőművészetekkel való hasonlatnál maradjunk. Ha így is van (?), előre kellett volna Kirill érdekében szólni, nem a már meghozott közös megegyezés után, hiszen partnereinkben még felmerülhet a gyanú, hogy a magyarok nem tartják be adott szavukat, és bizony mi magunk is mások irányunkban kifejtett viszonylatában jól tudjuk, hogy az egyezségek be nem tartása mennyire irritáló és zavaró.

Az EU összes tagállama úgy látja, hogy Kirill pátriárka sajnálatos módon nem a háború megszüntetésén dolgozik, nem a békéért fohászkodik, hanem ellenkezőleg, áldását adja a háborúra. Számtalan egybehangzó, meggyőző erejű adatot és véleményt nem szabadna mellőzni, és nem is mellőzte senki, hiszen ebben tulajdonképpen összhang volt. Magyarország kormánya mégis vétót jelzett, elvi okokból, így a már közösen meghozott egyezséghez való ragaszkodás elvét visszaléptette az egyházi vezetők büntethetetlenségének elve javára.

Ez talán a pápa tévedhetetlenségéhez hasonló elv lehet – van, aki hisz benne, van, aki nem. Az életben van viszont egy nagyon általános alapelv is: valamit valamiért. Bevallom, nem értem, miért kellett Kirillért kiállni és még egy utolsót überelni a kőolajjal kapcsolatos szép eredményen, tagadhatatlanul sikerrel, hiszen Kirill az utolsó percben a szankciós listáról lekerült.

Kinek és mire jó ez a siker? Nem tudom, de azért is foglalkoztat a dolog, mert mint tudjuk, az ortodoxok általában nem igen kényeztetnek el, minket, magyarokat. Lehet, hogy csak régimódi sztereotípia, ha így érzem, de meggyőződésem, hogy gondolataimmal nem vagyok egyedül. Biztos vagyok benne, hogy ennek a történetnek is megvan a megnyugtató magyarázata. Szívesen hallanék, olvasnék róla, hogy magam is megnyugodjak, és a „kőolajos mesterműre” ne vetüljön semmiféle zavaró árnyék, így minden kételkedés nélkül, élvezettel gyönyörködhessünk benne.